Vihar ​a völgy felett 3 csillagozás

Travniki krónika
Ivo Andrić: Vihar a völgy felett

Távol ​a napóleoni diadalok harsonahangjaitól, Európa egy istenhátamögötti sarkában két férfi él és gondolkodik kora eseményein. Halkan, a fülsértő mellékzörejektől megszűrve érkeznek hozzájuk ezek a hangok, s a két nyugati hatalom konzulja tárgyilagosan, elmélyülten reagál a világtörténelem sorsdöntő eseményeire. A kis boszniai város csendje, nyugalma azonban csak látszólagos, a török Porta árnyékában vad indulatok csapnak össze, ősi gyűlölködés izzik. A katolikus, mohamedán, pravoszláv vallású, szerb, török, zsidó nemzetiségű lakosok vad gyűlölettel figyelik és gáncsolják egymást, s érdekeiknek megfelelően ábrándoznak jövőjükről. Remények, tervek, álmok mind porba hullnak Napóleon bukásával s a világtörténelem óriási vihara után újra felragyog a nap a kis, áporodott levegőjű völgy felett. Ivo Andrics nagyhatású történelmi regénye a hódítók, zsarnokok szükségszerű pusztulását jövendöli, s a higgadt bölcsesség, az időtálló emberi értékek szenvedélyes szeretete így nyer még nagyobb… (tovább)

Vezírek és konzulok címmel is megjelent.

>!
Európa, Budapest, 1956
446 oldal · Fordította: Csuka Zoltán

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Várólistára tette 13

Kívánságlistára tette 11

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

ppeva P>!
Ivo Andrić: Vihar a völgy felett

Nagyon rossz választás volt nyaralásra. Nehezen indult be, kifejezett lassú olvasásra kényszerített, és sokszor nehezen sikerült összekötnöm a történelmi szálakat. A közepe táján aztán kezdett egyre érdekesebbé válni, de akkor sem lett egy eseménydús, fordulatos regény. Mégis érdemes volt végigolvasni, még ha időnként szenvedésnek is éreztem. Nagyon érdekes jellemrajzokat adott, nagyon érdekes volt a történelmi kulisszák bemutatása, az 1800-as évek első két évtizedének történéseinek lecsapódása a török uralom alatt álló Boszniában, a történelmi változások hatása egy kicsiny és bonyolult közösség, valamint a két „odacsöppent” idegen, a francia és az osztrák konzul életére. A könyvet bezárva úgy éreztem, mintha egy hatalmas ívet rajzolt volna ki a regény, a francia konzul érkezésével kezdve és távozásával befejezve.

4 hozzászólás
WerWolf>!
Ivo Andrić: Vihar a völgy felett

A regény több mint hét év történéseit meséli el, a francia főkonzul megérkezésétől egészen a távozásáig. Egy igazi “kisvárosi” krónikát kapunk, amire az eredeti cím is utalt (Travnička hronika).
A Travniki krónikák nem egy pörgős, akció-dús történet, de unalmasnak sem mondhatnám, hiszen egy olyan többnemzetiségű városban, ahol négy vallás hívei is képviseltetik magukat, mindig történik valami. Andrić nem csak Travnikot mutatja be az olvasónak, hogy milyen is volt a XIX. század elején, hanem a lakosokat is. Mindig azok voltak előnyben, akik az éppen uralkodó nemzethez tartoztak, akárcsak Bosznia-Hercegovina más területein. A történet idejében a törökök és a muzulmánok voltak nyeregben, és a többi nemzet és vallás csak a megtűrt kategóriába esett. A főkonzul megérkezésével azonban a nagyvilág köszönt be a kisvárosba. Majd később, a bécsi főkonzul megérkezésével már három nagyhatalom képviselője tette tiszteletét a Vezírvárosban.
Ivo Andrić jól tudta érzékeltetni, hogy egy ilyen elszigetelt városra is mekkora hatást gyakorol a világban történő események sora. Az addig jó szomszédságban lévő különböző nemzetiségű és/vagy vallású emberek egyik pillanatról a másikra ellenségekké tudnak válni, és az erőszaktól sem riadnak vissza. A csőcseléket könnyű föltüzelni, és ilyenkor ártatlanok isszák meg a levét.
Aki szereti a történelmi regényeket, és kifejezetten a XIX. század eleji eldugott kisváros eseményei érdeklik, annak csak ajánlani tudom a regényt. Másoknak egy kicsit nehezebb falat lehet a konzuli időket feldolgozó történet, bár akadnak olyan részek benne, amik lekötik az ember figyelmét. Szerintem jó ez a regény, csak a végéből kellett volna kicsit lecsípnie az írónak.

Bővebben: http://www.letya.hu/2020/04/ivo-andric-vihar-a-volgy-felett/


Népszerű idézetek

ppeva P>!

Az üldözés és a dézsma említésére, amiket a zsidóknak ki kellett fizetniük, Szalomon szeme gondterhes és merev, szinte állatian szomorú kifejezést öltött.
– Sokba került ez nekünk, és sokat elvettek tőlünk, s valóban fenékig kiürítették pénzesládánkat, de önnek megmondhatom s önnek tudnia kell, hogy …
Szalomon itt zavartan pillantott térdén nyugvó verejtékes kezére s rövid hallgatás után egészen más, magasabb, megváltozott hangon folytatta, mintha hirtelen a dolog másik végéről kezdené:
– Igen, megrémítettek bennünket, és sokba került nekünk a dolog. Igen. S a vezír valóban kemény, kemény és nagyon nehéz úr. De neki csak egyszer van dolga zsidókkal, mi azonban a vezírek tucatján estünk túl. A vezírek cserélődnek, jönnek és mennek. (Igaz, mindegyik visz magával valamit.) A vezírek elmennek, elfelejtik, mit tettek s hogy bántak az emberekkel, újak jönnek a helyükbe, s mindegyik elölről kezdi. Mi azonban maradunk, eszünkbe véssük, följegyezzük mindazt, amit elviseltünk, azt, hogy miként védekeztünk, hogyan menekedtünk meg, s a drágán szerzett tapasztalatot apáról fiúra hagyjuk. Íme, ezért van kettős feneke a mi pénzesládánknak. A láda egyik fenekéig elér a vezír keze s kiürít mindent, ezalatt azonban mindig marad valami nekünk s a gyermekeinknek, hogy a lelkünket mentsük s hogy a bajban megsegítsük a mieinket és a barátainkat.
Szalomon most Daville-ra tekintett s immár nem komikusan aggodalmaskodó és szomorú szemekkel, hanem valami új, egyenes és bátor pillantással.
Daville szívből elnevette magát:
– Ó, ez nagyon helyes. Ez tetszik nekem. A vezír pedig azt hitte, hogy rendkívül ravasz és ügyes ember.
Szalomon halkabb hangon nyomban félbeszakította, mintha Daville-ra is halkabb hangot akarna ráerőszakolni.
– Nem, nem akarom azt mondani, hogy nem ravasz és nem ügyes. Ó, igen, ezek ügyes és bölcs urak. Csak tetszik tudni, hogy áll a dolog: az urak bölcsek, hatalmas embereke, olyanok a mi uraink, akár a sárkányok, de az urak harcolnak, az urak megütköznek egymással, költekeznek. Mert, tetszik tudni, nálunk azt szokták mondani, az uraskodás olyan, mint a szélvihar, száguld, dúl-fúl és széjjelszóródik. Mi pedig békében vagyunk, dolgozunk és szerzünk. S ezért, amink van, hosszabb ideig tart s mindig akad valami.

431-432. oldal

ppeva P>!

A travniki csarsija, az üzletnegyed szélén, a Sumety hűs és zubogó forrásánál emberemlékezet óta ott áll „Lutva kiskafanája”.

Prológus - első mondat

ppeva P>!

Ezernyolcszázhét elején szokatlan és addig ismeretlen események történtek Travnikban.

(első mondat)

ppeva P>!

A fiatalember úgy hallgatta Cologna szavait, mint ahogy a víz zúgását szokás hallgatni, miközben szórakozottan szemlélte az orvos szabályos, hosszúkás arcát, kerek szemét, vértelen ajkát és beszéd közben ide-oda mozgó fogait. „Öregség! – gondolta a fiatalember. – Nem az a legrosszabb, hogy szenvedünk, s nem is az, hogy meghalunk, hanem az, hogy megöregszünk, mert az öregség orvosolhatatlan és reménytelen szenvedés, az öregség a huzamos halál.” Csakhogy a fiatalember nem úgy gondolt az öregségre, mint közös sorsra, tehát a saját sorsára is, hanem úgy, mint az orvos személyes bajára.

270-271. oldal

ppeva P>!

– Igen, uram, ön talán megértheti a mi életünket, de az ön számára ez az élet csupán kellemetlen álom. Mert ön itt él ugyan, de tudja, hogy ez csak átmeneti állapot, s előbb vagy utóbb visszatér majd hazájába, jobb körülmények közé és méltóbb életbe. S ön fel fog ébredni ebből a lidérces álomból s ki fog bontakozni belőle, mi azonban soha, mert a mi számunkra ez az egyetlen élet létezik.

273. oldal

ppeva P>!

S ekkor elkövetkezett az az idő, amikor mindenki csak arra törekedett, hogy minél kisebb és láthatatlanabb legyen, rejtekhelyet és menedéket keressen, s a csarsijában ekkortájban azt mondogatták, hogy „még az egérlyuk is ezer dukátot ér”. Travnikra úgy ráfeküdt a rémület, mint a köd, s mindenkit elborított, aki csak lélegzett és gondolkodott.
Ez volt az a nagy, láthatatlan és mérhetetlen, de mindenható rettegés, amely időről időre meglátogatja az emberi közösségeket s lenyomja vagy letépi a fejeket. Ilyenkor sok ember – elvakultan s botorul – megfeledkezik az ész és bátorság létezéséről s arról, hogy ebben az életben minden elmúlik, s hogy az emberi életnek, mint minden másnak, megvan az értéke, ez az érték azonban nem korlátlan. S a rémület pillanatnyi varázslatával így becsapódott emberek sokkal drágábban fizetnek puszta életükért, mint amennyit az ér, gyalázatos és aljas dolgokat cselekszenek, lealacsonyodnak és csúffá teszik magukat, mikor pedig a rémület pillanata elmúlik, rájönnek, hogy túl magas áron váltották meg az életüket, vagy azt látják, hogy nem is voltak veszélyben, csupán a rémület ellenállhatatlan, csalárd fortélyának estek áldozatul.

395. oldal

ppeva P>!

Sajnálatra méltók vagyunk mi, akik itt maradunk, ez a maroknyi travniki szefárd zsidó, akiknek kétharmada Atijasz; mert ön egy darab világosság volt a szemünkben. Ön látta, hogyan élünk, s minden jót megtett irányunkban, amit ember ember iránt megtehet. […]
Több mint háromszáz esztendővel ezelőtt hazánkból, a csodálatos és páratlan Andalúziából felkapott bennünket a testvérgyilkos vihar, amelyet még ma sem tudunk megérteni, s amely mindmáig saját magát sem érti; széjjelszórt a világba és koldussá tett bennünket, koldussá, akin az arany sem segít. Minket, íme, Keletre vetett, márpedig az élet Keleten sem könnyű, sem áldott a mi számunkra, minél távolabb megy az ember s minél közelebb kerül a napkeltéhez, annál rosszabb, mert a föld egyre fiatalabb és nyersebb, az emberek pedig földből vannak. S gyötrelmük abban van, hogy ezt a földet, amely bennünket befogadott s menedéket adott, nem szerettük meg teljesen, de nem tudtuk meggyűlölni azt az országot sem, amely elkergetett s mint méltatlan fiait, száműzött minket. Nem tudjuk, vajon az nehezebb-e nekünk, hogy itt élünk, vagy pedig az, hogy nem vagyunk amott. Bárhol lennénk is, Spanyolországon kívül, szenvednénk, mert örökké két hazánk lenne, ezt tudom, az élet azonban itt túlságosan ránk nehezült és megalázott bennünket. Tudom, hogy már rég megváltoztunk, arra sem emlékszünk többé, milyenek voltunk valaha, de tudjuk, hogy mások voltunk. Rég elindultunk, nehéz volt az utunk, s szerencsétlenül vetődtünk ide és maradtunk meg ezen a helyen, s ezért immár árnyéka sem vagyunk annak, ami egykoron voltunk. Akárcsak a kézről kézre járó gyümölcs hamva, az emberről is először az hullik le, ami a legfinomabb rajta. Azért vagyunk mi is ilyenek. Ön azonban ismert bennünket, minket és a mi életünket, ha ezt életnek szabad nevezni. A törökök és a rája között élünk, a nyomorúságos rája és a kegyetlen törökök között. A mieinktől és jó barátainktól teljesen elszakítva, igyekszünk megőrizni mindazt, ami spanyol, a dalokat, az ételeket és a szokásokat is, de érezzük, hogy bennünk minden megváltozik, romlik és feledésbe megy. Úgy őrizzük hazánk nyelvét, ahogyan három évszázaddal ezelőtt magunkkal hoztuk, s ahogyan ma már ott sem beszélik, s nevetségesen törjük annak a rájának a nyelvét, amellyel együtt élünk, s annak a töröknek a nyelvét, amely uralkodik felettünk. Így hát tán már nincs is messze a nap, amikor tisztán és emberi módon csak az imádságban tudjuk kifejezni magunkat, amelynek tulajdonképpen nincs is szavakra szüksége. Így, magányosan és kevesen, egymás közt házasodunk s látjuk, amint vérünk elsatnyul és elsekélyesedik. Hajlongunk és kitérünk mindenki elől, nyomorgunk és vergődünk, ahogy mondani szokták: tüzet rakunk a jégen, dolgozunk, szerzünk és takarékoskodunk, s nemcsak saját magunknak és gyermekeinknek, hanem mindazoknak, akik erősebbek és vakmerőbbek nálunk s lecsapnak az életünkre, orcánkra és az erszényünkre. Így őriztük meg hitünket, amely miatt el kellett hagynunk szépséges hazánkat, de minden mást elvesztettünk. Szerencsére és gyötrelmünkre a mi édes hazánk képét sem vesztettük el emlékezetünkből, úgy él bennünk, mint amilyen hajdan volt, mielőtt mostohán el nem űzött bennünket; aminthogy sohasem huny ki belőlünk a vágyakozás egy jobb világ után, a rend és emberiesség világa után, amelyben emelt fővel járhatunk, nyugodtan nézhetünk és nyíltan beszélhetünk. Ettől nem tudunk szabadulni, aminthogy attól az érzéstől sem, hogy ehhez a világhoz tartozunk, habár száműzötten és boldogtalanul az ellenkezőjében élünk.
Íme, ezt szeretnénk, hogy ott tudják. Hogy nevünk feledésbe ne menjen ebben a fényesebb és magasabb világban, amely állandóan elsötétül és omladozik, állandóan mozog és nevet cserél, de sosem megy tönkre s valahol, valakinek a számára mindig létezik, hadd tudja ez a világ, hogy mi a lelkünkben hordozzuk, hogy a magunk módján itt is neki szolgálunk s hogy egynek érezzük magunkat vele, habár mindörökre és reménytelenül elválasztottak bennünket tőle.

434-436. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szefárdok

Hasonló könyvek címkék alapján

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis?
Victor Hugo: A nyomorultak
Toni Morrison: A kedves
Heinrich Böll: Biliárd fél tízkor
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Mario Vargas Llosa: A Kecske ünnepe
Selma Lagerlöf: Jeruzsálem
Henryk Sienkiewicz: Őt kövessük!
Milorad Pavić: Kazár szótár
Jaan Kross: A cár őrültje