Magyar ​Musztafa 82% 34 csillagozás

Három történelmi témájú elbeszélés, az is lehetne a címe: Török világ Boszniában. Véres, durva, kegyetlen képek, nyomasztó történetek, az én romantikusabb álomvilágomtól nagyon távol áll ez a stílus, viszont lehengerlő az az erő, a kristálytiszta látásmód, amivel közvetíti az író a mondanivalóját. Mindhárom történet borzasztó, és mindhárom fantasztikusan megrendítő. Annyira szép és míves a stílusa, hogy nem lehet nem értékelni, még ha nem is áll az olvasóhoz közel az a világ, amelybe betekint a könyv által.

Talán az az egyik fegyvere, hogy a borzalmakat ridegen, hideg fejjel, távolságtartóan adja át, nem bújik bele sem az áldozatok, sem a gyilkosok bőrébe. Még a címadó novella lelkiismeret-furdallástól gyötört, bomlott elméjű tömeggyilkosa is kezelhető, mert nem cincálja szét a lelkét, és nem kell a rémképei közé sűrűn tekintenünk. Néhány villanásnyi momentum a rémisztő álmaiba épp elég, hogy megértsük, mi és miért történik vele. A második novella volt a legkedvesebb nekem, az ártatlanul bebörtönzött szerzetes élményei a török börtönben, a társakkal való viszonya, és barátsága a különös görög rabbal, aki egy szomorú sorsú trónfosztott török herceg reinkarnációjának hiszi magát. A harmadik mese tényleg mese, a leigázott és megfélemlített tömeg forrongó gyűlölete, ami alkalmatlan áldozaton tölti ki a mérgét, mert nem mer lázadni a valós ellenség ellen. Mindhárom esetben a Sors szolgáltat igazságot, mert a gyáva ember nem képes.

Nagyon jó alapvetés volt a Kazár szótárhoz, sok olyan gondolatot megértettem Pavic könyvében, amit e nélkül nem biztos, hogy fogtam volna. Megérte olvasni!

Kedvelem Ivo Andrićot, ezért nagy várakozással vettem a kezembe a kötetét, örömmel konstatálom, hozta is a szintet. Szikár mégis mondanivalóban igen gazdag írásokat kaptam.

A kötet három elbeszélést tartalmaz:
Az első a Magyar Musztafa c. a háborús pszichózist és annak áldozatát jeleníti meg drámai egyszerűséggel – különösen aktuális most a szíraiak, iraki, afgán, libiai menekültek sérültsége és agresszíója kapcsán. A novellát némely tekintetben szerintem Móricz Zsigmond Szegény emberekjével lehet párhuzamba állítani.

A középső elbeszélés a kötet legterjedelmesebb darabja, maga is több történetből áll össze egy kerettörténeten belül, ezek körül Kamil effendi története a legkomolyabb. Több szempontból is élmény volt, egyrészt mert nemrég olvastam Vera Mutafcsieva regényét Dzsem hercegről, másrészt mert itt látszik, hogy mi a különbség iró és író között. Kamil effendi története megdöbbentően hasonlít Amin Maalouf Levantei kikötők c. regényében szereplő főhős sorsához, Ivo Andrić egy kis novellatöredékben képes sokszorosát nyújtani annak amit Maalouf (aki nagyon kiborított a könyvével – dühöngésemet lásd ott.) egy teljes regényben sem képes…

A harmadik elbeszélés, A vezér elefántja az emberek és a hatalom viszonyával foglakozik. A hatalom gyakorlóját és annak sorsát, valamint a hatalomnak a közösségen belül való megjelenési, és megjelenítési formáit és szintjeit boncolgatja, az író, főképp a hatalom alatt lévők szemszögéből.

Na hát ez megint egy olyan könyv, amit nem egyszerű értékelni. Nagyon lassan haladtam vele. Először nem is értettem miről van szó. 3 elbeszélést tartalmazott a kötet, az elsőben egy megbomlott elméjű ember volt, a másodikban egy börtönben(bár néha inkább elmegyógyintézetben is érezhettük volna magunkat), itt egy szerzetes volt aki míg bent volt, több történetet hallott/mesélt el, a harmadik pedig egy elefántról is szólt, de Fil nem igazán volt fő téma, amellett hogy kínozták, de megölniük nem sikerült, itt a gyávaság emelkedett ki számomra leginkább. Megemlítik benne Mátyást mint magyar vonatkozás..
Hát nem újraolvasós az biztos, nem nyert meg magának

Ivo Andrić engem már egyszer „megfogott” a Híd a Drinán c. művével. Most is abból a világból kapunk egy kis ízelítőt a három kis történetnek köszönhetően. Mindegyik csemege! :) „Török világ a Balkánon”-kedvelőknek alapmű! Itt is mesterien keverte a történelmi tényeket a legendákkal.
Néha belegondolok, hogy jó 100 évig „nálunk” is ilyesmi volt…

Ez a kötet egészen felpiszkálta az érdeklődésem a Balkán iszlám világa iránt. Hiszen ez is olyan periféria, mint Afrika vagy Indonézia, a maga hagyományaival, amit a „mainstream” iszlám nem feltétlen nézne jó szemmel. Itt békében él a keresztény kofa és a muszlim boltos, és együtt nyögnek az elefánt terhe, a gyűjtőfogház igazságtalansága vagy a harcedzett katona ámokfutása alatt.

A három történetből legjobban az Elátkozott udvar tetszett az apránként kibontott mondanivalóval, a csak nagy sokára bevezetett főhőssel és keretes szerkezetével. Főhősünk akármely kor akármely vidékén hasonló gondokkal (konkrétan gyökértelenséggel) küzdeni – hogy itt éppen miként próbál ezzel megbirkózni, nos, pont ez a történet témája! :)

Dzsem/Cem szultán történetét most olvastam először – de nem utoljára! :)

A címadó írás lekötött és nem hagyott csak úgy szabadulni… de a másik kettőt nagyon-nagyon untam. Pedig próbáltam érdeklődést szítani magamban a szereplők sorsa iránt, a korabeli események ábrázolása iránt… De nem igazán jött össze. A 2020-as év egyik olyan olvasmánya volt, amin átvágtattam lólépésben.
Azt hiszem, ott tévedtem, hogy valamiért, valami teljesen megmagyarázhatatlan okból folyamatosan Ismail Kadare regénye ugrott be, és annak a színvonala, élményvilága… Nem tudom, miért kötődik össze az én agyamban e két könyv… Talán, ha sikerül szétválasztanom, megpróbálkozok egy újraolvasással.

Tényleg zseni az író! (Bezzeg ez a kiadás szörnyű: a legolvashatatlanabb betűtípus evör!) Miközben a történetek maguk egy-egy nagyon atmoszferikus képet adnak az egykori boszniai török világból, örökérvényű dolgokról is beszélnek: a Magyar Musztafa a háborúk borzalmaiban lelkileg felőrlődött katonáról, a két másik történet pedig az elnyomó hatalom és az egyszerű emberek viszonyáról szól. A legutolsó történettől helyenként borsózott a hátam, olyan zseniálisan mutatja meg a mindenkori kisember viselkedését az elnyomó hatalom árnyékában. Úgy látszik, ez mindig, mindenhol ugyanúgy működik.

A travniki csarsia emberei szégyelljék magukat azért, amit az elefánttal tettek. Fil volt a kedvenc szereplőm.

Három történetet tartalmaz a könyv a törökvilágból. Az első, a címadó nekem egy kicisit rövid volt, a másik kettő már kell hosszússágú. Nekem a harmadik, A vezír elefántja tetszett e legjobban, jól megmutatkozik benne, hogy a bosnyákok is mindent megtettek a törökök életének megkeserítésére. Az író jó mesélő, ez ismét bebizonyosodott. :)

Első olvasásom Ivo Andrictól. Nem tudtam mire számíthatok, de örülök neki, hogy elolvastam a novellákat.
Hivatalosan három történet, bár a második több mint egy történet, életképek, emberi sorsok tűnek fel és el az Elátkozott udvarban. A vezér elefántja pedig mese, de tökéletesen szemlélteti a török uralom alatt élők lelki világát.
Számomra a legérdekesebb Dzsem herceg története volt, de mindegyik történet egyszere szép és megrendítő.