Jelek ​az út mentén 2 csillagozás

Ivo Andrić: Jelek az út mentén

Ha ezek a kicsiny, zavaros jelek nem is mentenek meg bennünket a bolyongástól és a megpróbáltatásoktól, könnyíthetnek rajtuk, és legalább annyiban segíthetnek, hogy meggyőznek bennünket: bármi történjék velünk, nem vagyunk egyedül, nem vagyunk sem az elsők, sem az utolsók.

Eredeti cím: Znakovi pored puta

Eredeti megjelenés éve: 1978

>!
Forum, Újvidék, 2019
558 oldal · ISBN: 9788632311046 · Fordította: Radics Viktória
>!
Forum, Újvidék, 2018
558 oldal · keménytáblás · ISBN: 9788632310599 · Fordította: Radics Viktória · Illusztrálta: Szerda Zsófia

Enciklopédia 17

Helyszínek népszerűség szerint

Madrid · Koppenhága · Szarajevó · Szlovénia · Trebinje


Most olvassa 1

Várólistára tette 3

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

Tiszavirág>!
Ivo Andrić: Jelek az út mentén

Divat manapság mindent véleményezni . Bátran vegye kezébe mindenki , aki arra kiváncsi , hogyan kommentelt egy XIX . században született , a nagy háborúk alatt is aktívan dolgozó író . Az egész könyv ilyen leírásokból , megjegyzésekből és varázslatosan egyszerűen fogalmazott anekdottákból áll .


Népszerű idézetek

ESanka P>!

Ha jó írókat olvasunk, csodák történnek. Gyakran előfordul, hogy egy mondat elején, látván, amint előgomolyog egy-egy gondolat, elbűvölten és megszeppenve megtorpanunk. És hitetlenkedve kérdezzük: „Lehetséges ez? Tényleg meg fog történni az, amit sejtünk? Valóban az a gondolat van itt kialakulóban, amit mi is nemegyszer megsejtettünk, amikor a tudatunk megérintette a körülöttünk lévő világot: a benső valóságunk rejtett része? Hát létezik még valaki, aki ezt így látta és ilyennek érzékelte?”
És amikor a mondat végére érvén látjuk, hogy tényleg így van, elgondolkodunk a mondat fölött, örömöt érzünk és hálát, mert elnyertük a legnagyobb ajándékot, amit az olvasás nyújthat: megéreztük, hogy soha nem vagyunk egyedül, a legnehezebb és a legszebb pillanatokban sem, legkeserűbb kétségeink közepette és legmerészebb következtetéseinkben sem, ellenben sokrétű, titkos kapcsolatok fűznek össze bennünket a többi emberrel, amelyekről sejtelmünk sincs, ám amelyeket felfedez nekünk a „mi” írónk.
Ez megmentő erejű.

197. oldal

Nazanszkij>!

Elnézem, mennyire érzéketlenek az érzékeny emberek az övéik érzékenységére.

38. oldal, I. A kor lázgörbéje (Forum, 2018)

ESanka P>!

A mi korunkban sok mindent (hogy azt ne mondjam: mindent) elérhetnek a rezsimek és az államhatalmak meg az állami intézmények. „Épp csak a nőből nem tudnak férfit csinálni, minden egyebet megtehetnek”, mondta egy barátom. Sok mindent elérhetnek valóban, egyvalamit azonban soha senki sem ért el: nem tudta rávenni az embereket arra, hogy örömmel olvassák az írót, akit nem szeretnek.

203. oldal

ESanka P>!

A költő csak holtan nyeri el igazi, végleges arcát, ritkán fordul elő, hogy a kortársai még a halála előtt fölismerjék és helyesen ítéljenek róla. Ezért az eltűnés az ő igazi célja. S amíg nem lehet halott, amíg még él, arra kell törekednie, hogy minél több ember számára legyen legalább minél messzibb.

216. oldal

ESanka P>!

Abban az emberi közösségben, ahol a művészet nem foglalja el az őt megillető helyet, és nem fejti ki hatását, valami nyilvánvalóan nincs rendben. Nagyon valószínű, hogy az ilyen társadalomban más téren is elmaradott az élet, vagy téves irányban fejlődik.

219. oldal

ESanka P>!

Szóba került egy jó barátunk, aki három éve nincs köztünk.
− Milyen gyorsan elfelejtjük a halottakat, még akkor is, ha életükben közel álltak hozzánk és szerettük őket! – panaszolja valaki.
− Mindannyian már életünkben el vagyunk feledve, de ez csak a halálunk után tűnik föl – mondja M.
Mindannyian elhallgattunk.

365. oldal

ESanka P>!

Ott, ahol a merőleges fal sima felülete elhagyja az egyenes vonalat, és lassan sejtetni kezdi a bolthajtás gömbölyű ívét, azon a ponton fölülmúlta önmagát az ember építészeti ügyessége, és megszűnt puszta kőrakosgatás lenni. Azon a ponton kezdetét vette az emberi szellem merész vállalkozása. Sohasem nézem izgatottság nélkül ezeket a helyeket a régi épületek romjain. Ezek azok a helyek, ahonnan az emberi elme és ügyesség elhajózott egy új, tökéletesebb, gazdagabb világba, egy magasabb rendű és magasabb igényű életbe.
Örül a szem a régi épületek íveinek és bolthajtásainak, mert megsejti bennük a természeti törvények hatalmából való kiszabadulás kísérletét, annak a felemelkedésnek és lendületnek a kezdetét, melynek végét az emberi remény merészen a beláthatatlan messzeségekbe helyezi.

189. oldal

ESanka P>!

Mindenkor az számít jó és nagy írónak, aki a legtalálóbban tud írni a maga korának, a kortársaknak, aki legjobban meg tud felelni a kortárs nézeteknek és hangulatoknak. Ámde nagyon valószínű, hogy a jövőben csak az marad meg igazi írónak, aki a legtalálóbb képet tudta adni a maga koráról, a kortársakról és nézeteikről. Mégpedig tekintet nélkül a mulandó nézetekre és pillanatnyi hangulatokra.

196. oldal

Nazanszkij>!

Egy trebinjei földink már gyerekként elkerült a szüleivel Törökországba. Nyolcéves volt. Negyvenöt év után hazalátogatott. Kicsit lassabban beszélt a megszokottnál, kereste a szavakat, de szép, régies trebinjei nyelvjárásban beszélte el a benyomásait. Azt mondta, hogy minden ismerősnek, megszokottnak tűnt neki Trebinjében, mintha soha el se ment volna. Csak minden kisebb és alacsonyabb lett. A régi, egyemeletes általános iskolát olyan kicsinek látta, hogy „át tudta volna ugrani”, pedig első osztályos korában égig érőnek tűnt neki, „leesett a fejéről a fez, amikor fölnézett a tetejére”.
A legfurcsábbat a zöld Trebisnjica folyóval kapcsolatban mesélte. A folyó a híd mellett, a város végén kiszélesedik és egy kis öblöt alkot, melynek vize csöndes, tiszta. Ebben a vízmosásban közepes nagyságú halak lebegtek megkövülve. Ugyanolyanok voltak, mint gyerekkorában, mintha az imént látta volna őket utoljára. Úgy tűnt, mintha azóta egy csepp víz se folyt volna le a folyón, és a halak fikarcnyit sem nőttek, sőt el sem mozdultak onnan. És minden egyéb is ugyanolyan maradt.

323. oldal, III. Képek, tájak, hangulatok (Forum, 2018)

Kapcsolódó szócikkek: Törökország · Trebinje
Nazanszkij>!

Fiatalkorunkban mindig csodálkoztunk a városbéli öregeken, akik, amikor összetalálkoztunk az utcán és leálltunk néhány szóra, gyakran nem tudtak rájönni, hogy kik vagyunk, és a nevünk sem jutott eszükbe. Egy kicsit ki is gúnyoltuk őket ezért. Akkor nem tudtuk, amit most már tudunk, hogy ezek a megöregedett emberek, akiknek elgyengült a látásuk és lejárt az emlékezetük, a mi arcaink mellett, amelyeket pillanatnyilag néznek, ezer más arcot hordoznak magukban, amelyeket valaha ugyanezekkel a szemekkel láttak, majd eltemettek az emlékezetükben.

133. oldal, I. A kor lázgörbéje (Forum, 2018)


Hasonló könyvek címkék alapján

Miodrag Bulatović: Két ördög között
Milorad Janković: Omisi gályák
Branko Csopics: Ismerős a völgyszorosból
Aleksandar Tišma: Az ezerkettedik éjszaka
Milorad Pavić: A tüsszögő ikon
Radoje Domanović: Kínlódia
Szilágyi Károly (szerk.): Mesélek egy tavaszról
Radovan Zogović: Veljko Ostojić krónikái
Vida Ognjenović: Az öreg falióra
Mirko Kovač: Égbéli jegyespár