Csak itt, cigarettája első füstkarikáival, amikor már kissé összeszedte magát és lecsillapult,akkor tárult szeme elé a valóság, mit is tettek vele a csarsia emberei, milyen gyalázatosan becsapták, faképnél hagyták ma reggel, mikor ide taszították erre a szörnyű helyre, hogy egyedül és botorul rátámadjon arra, ami végeredményben őt legkevésbé zavarja, s azt védelmezze, amihez nekik nincs bátorságuk, hogy megvédjék.
Erről a magaslatról, furcsán ferde távlatban, szinte új szemmel látta most szülővárosát. Oly sok esztendeje, hogy ebben az idő tájban sosem hagyta el boltját, s nem is volt ezen a környéken, se nem kapaszkodott fel ilyen magasra. Ez a táj szinte idegennek, ismeretlennek látszott előtte, s most szakadatlanul új és új gondolatok buzognak fel a fejében, annyira újak, szokatlanok, hogy minden mást elnyomnak, s az idő gyorsan, észrevétlenül suhan tova. Ilyen gondolatok közepette üldögélte át az ebéd idejét is és az egész délutánt. Ki tudná megmondani, mi minden rajzott fel ezen az enyhe szeptemberi napon a selyemfonó fejében, amelyben egyébként tréfa és komolyság úgy váltogatta egymást, mint apály és dagály, s egyik a másikat törölte el nyomtalanul? Szüntelenül és oly sokat gondolkodott, mint eddig még soha, mindenről és mindenkiről: arról, ami ma reggel vele történt, az elefántról, a csarsiáról, Boszniáról és a császárságról, népről és hatóságról s egyáltalán az életről. Ez a fej nem szokott hozzá, hogy tisztán és szabadon úgy gondolkodjék, ahogyan kell, de ma és itt, elméjébe fénysugár hatolt, a tudat gyenge és kurta sugara arról, hogy milyen városban, milyen országban él is ő, Aljo, s még ezer és ezer olyan ember, mint ő, kissé botorabb és kissé okosabb, kissé gazdagabb és sokkal szegényebb emberek; milyen életet élnek, hitvány és méltatlan életet, amelyet bolondul szeretnek és drágán megfizetnek, s ha az ember jól meggondolja, nem éri meg, barátom, nem éri meg. S mindezek a gondolatok egyetlenegy következtetésre jutottak a fejében: az emberekben nincs szív és bátorság.
A vezír elefántja
