Illúziók ​fogságában 0 csillagozás

Himnuszunk szavai szerint – ezzel magyarázva meg minden bajunkat – a balsors tép bennünket. Pedig jó lenne, ha nem erre hárítanánk hibáinkat, mert azok jó részét elsősorban magunkban, azaz történelmi döntéseinkben kell keresnünk. Ideje végre az évszázados önámítás helyett szembenéznünk igazi magunkkal. A siránkozás, a múlton és a régi dicsőségen való értelmetlen merengés, a bűnbakok keresése helyett önvizsgálatot kellene tartanunk, és történelmünk meghamisítása, történelmi hazugságaink ápolása helyett végre le kellene számolnunk hamis illúzióinkkal.

3. oldal, Előszó

Történelmünkben visszatérően bebizonyosodott, hogy a kurucos módon szembefordulás a világgal nem vezet semmire.

99. oldal

A nemes eszmékkel az a legnagyobb gond, hogy mások az eszme zászlóvivői és mások fizetnek érte vérükkel, a nyomorúságukkal, mert ők viselik a következményeket. A történelem megőrzi a karizmatikus zászlóvivő emlékét, az ártatlan emberek szenvedése pedig a feledés homályába vész.

101. oldal

Azt is értem, hogy az iskolában a gyerekeknek valami szépet kell tanítani a hazáról. A felnőttek is igénylik, hogy legyen valami, amire büszkék lehetnek. Szükségünk van hősökre, akiket ünnepelhetünk nagy ünnepeinken. Ha pedig nincs valódi siker, kozmetikázni kell kicsit, át kell csoportosítani az eseményeket, és fényes mázzal bevonni őket. De biztos-e, hogy jó a hozsannázás, az eleve nyilvánvalóan vereségre ítélt, a szánalmas próbálkozás diadallá tupírozása?

72. oldal

Azt hiszem, a hivatalos történelemhamisítás egyik legszánalmasabb erőfeszítése az volt, amikor azt, hogy Lengyelországnak és Magyarországnak közös királya volt, szemérmetlenül úgy állították be, mintha ezzel a Magyar Királyság területe és fennhatósága is kiterjedt volna Lengyelországra.
[…]
Bezzeg, el tudom képzelni, mekkora hazafiúi felhördülés törne ki nálunk, ha a lengyelek viszont azzal büszkélkednének, hogy hazájuk kiterjedt a Kárpát-medencére is. Tudtommal nem tették.

29. oldal

Az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint kilencmillió-kilencszázezer magyar és tizenegy millió nemzetiségi, összesen húszmillió-kilencszázezer lakos élt az országban. A magyarok — a magukat magyarnak valló nemzetiségiekkel és a magyarrá vált, mintegy 4,5 százaléknyi zsidósággal együtt is csak 47,6 százalékot képviseltek az országban.

Nagy-Magyarország hetvenegy vármegyéjéből csak harmincegyben volt magyar többség. Tizenegy megyében román, kilenc megyében szlovák, hat megyében horvát, egy-egy megyében német és szerb abszolút többség alakult ki az idők folyamán. A fennmaradó tizenkét vármegyében két-három nemzetiségnek együtt volt többsége a magyarsággal szemben…

… Erdélyben tíz vármegyében tetemes, 70-90 százalékos volt a román többség. Délen a nyolc horvát vármegyében mindössze 4 százaléknyi magyar élt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy kilenc északi megyében jelentős szlovák többséget találunk…, vitathatatlan nemzetiségi többség az északi, kelet-délkeleti és a déli »végeken«.

94. oldal

A sorstól ajándékba kapott másfél évtized alatt a legyőzhetetlen magyar fegyverekkel egymás ellen, a hatalomért folytatott viszálykodás során vívott csatákban több derék magyar esett el, mint a Mohács melletti mezőn. Ennek ellenére nem hallottam, s nem is olvastam sehol, hogy emiatt bárki is „trónviszályvésznek” nyilvánította volna ezt az időszakot.

52. oldal

A tatárjárás gyakorlatilag a felére csökkentette az ország lakosságát, az életben maradottak pedig alig győzték csinálni a gyerekeket a pótlására.
Ilyen körülmények között az ország már így is lötyögött rajtunk, mint tehénen a gatya. Hogy előbbre lépjünk, nem további területekre volt szükség, hanem arra, hogy bent rendet teremtsünk.

22. oldal

Az iskolában azt is elfelejtették annak idején elmesélni nekünk – lehet, hogy csak az én figyelmemet kerülte el –, hogy Kossuth, ez az utókor által agyondicsért, makulátlan magyar hazafi, a haza idolja, igazi nemzeti hős, akire mindenki fölnéz, mikor látta, hogy mindennek vége, még egy kétségbeesett kísérletet tett, mielőtt elszelelt volna, Hatalmának megmentésére rávette a minisztertanácsot, hogy a magyar koronát ajánlja föl az orosz cári család egy tetszés szerinti tagjának.
Majd leestem a székről, amikor valahol ezt olvastam. Mi van? Elolvastam még egyszer.
A török szultánnak nem? Vagy ő éppen nem volt kéznél?

100. oldal