Út ​Asgábádba 5 csillagozás

Bevallom, hogy Ivan Wernischre mindössze egy éve figyeltem fel, amikor az 1942-es születésű cseh szerző megkapta a Nobel-díj előszobájának is tartott Franz Kafka Irodalmi Díjat. Gyorsan be is véstem a noteszembe a nevét, hogy ha esetleg jön tőle valami magyar nyelven is, nehogy elmulasszam. Ez az „esetleg” pedig szerencsére elég hamar eljött, ugyanis néhány hete a Kalligram és a Fiatal Írók Szövetsége kiadásában megjelent az egyik fő művének tartott kötete, a (számomra szinte kimondhatatlan és megjegyezhetetlen című) Út Asgábádba. A hazájában sokáig betiltott és csak viszonylag idősebb korában befutott, ám azóta új erőre kapó alkotó alig 84 oldalnyi verse az elmúlt években egyértelműen az egyik legemlékezetesebb és legfontosabb megjelenése a külföldi lírának Magyarországon, ebben biztos vagyok.

Az Út Asgábadba első hallásra egymástól teljesen idegen és nem túl összeillő versek gyűjteménye, ebben az aprócska könyvben azonban tökéletesen megférnek egymás mellett a háborús történetek, a haikuk, a pársoros táj- és hangulatleírások és az egyszerre humoros, ám mégis elgondolkodtató paródiái a keleti bölcseleteknek. Mindez ráadásul úgy, hogy ezeket az egymástól igen-igen távol álló műfajokat a szerző még ciklusokba sem rendezte, hanem hagyta, hogy keveredjenek egymással. Az eredmény pedig – mit szépítsük – fantasztikus.

Számomra a legemlékezetesebbek a háborús versek voltak, amelyek annyira sokféle helyszínen, korban és szereplővel játszódnak (ráadásul többnyire roppant anakronisztikus módon), hogy emiatt rögtön el is kell vetnünk a realista értelmezést. Ezeket a háborús állapotokat egyfajta közép-kelet-európai létértelmezésként kell felfognunk, amelyek nyomasztó, gyilkos, vagy éppen fekete humorral átitatott atmoszférája folyton megtörik a hangulatos, feszültségoldó haikukon és tájleírásokon, hogy ez az egész elvezessen bennünket a végtelenül ironikus, azonban mégis komolyan (is) vehető keleti tanversekhez és világértelmezésekhez.

Ivan Wernisch rövidke könyvét ebből kifolyólag nemcsak az utóbbi idők egyik legjobb, de legátgondoltabb verseskötetének is tartom – ha nem éri utol a kortárs líra legsúlyosabb betegsége és legnagyobb rákfenéje, mégpedig a masszív érdektelenség, elutasítás vagy agyonhallgatás, akkor bízom benne, hogy több könyve is érkezhet még az utánozhatatlan cseh mesternek. Igaz, ehhez rátok, olvasókra is szükség van!

Álljon itt kedvcsinálónak a kötet címadó verse:

Út Asgábádba

Túladtunk cipőn és ruházaton,
hogy legyen ételre, teára, faszénre
A vizet is venni kellett
A táborban nem volt semmi más csak tetű

Egykettőre kiárusítottunk mindent, és már a halálra készültünk
Egy temetés így nézett ki:
A megboldogult teljesen meztelenül
feküdt a gyalulatlan deszkakoporsóba
aztán a pusztában kiásott
gödörbe lökték

Eleinte naponta ketten-hárman haltak meg
Egyébként nem akadt semmi dolgunk
A hegycsúcsok a távolban fehérek,
de nálunk odalent rendesen meleg volt
Beteg egyre több
Hullottak a fogaink

Később már annyi fogoly halt meg,
hogy az asztalos nem győzte koporsóval
Tömegsírt kellett ásnunk,
de olyan gyengék voltunk,
hogy a lapátot se bírtuk fölemelni

Négyen valahogy még talpon bírtak maradni,
a halottakat a barakk mögé cibálták,
csak egy kicsit odébb az élőktől
Feküdtem a szabad ég alatt

Míg egyik nap azt nem vettem észre, hogy a tábort már nem őrzi senki
elkúsztam az útig
Valaki felrakott egy kocsira
és Csardzsujba vitt

Abban a kis városban a legkülönbözőbb nációk előfordultak
Borotvált fejű asszír, varkocsos afgán,
kínai, földig érő copffal
turbános török
Mennyi különféle színű turbán

Épp csak hogy újra lábra álltam, megkerestem a pályaudvart
Lényegében teljesen meztelen voltam, de közeledett az éjszaka
Rákapaszkodtam egy tehervonatra
Mervig ki akartam tartani, de elfogyott az erőm és leestem
Kahka állomásnál a hegyvidék peremén
Közeledett a tél

Egy darabig gerendákat osztályoztam egy fatelepen,
amíg ruhára meg cipőre nem futotta
és akkor útra keltem Asgábádba.

Jó kis kötet, sőt, az alkotói szerkesztettségét nézve kimagaslóan jó. Igazság szerint 5-6 vers van itt összesen, ezek vannak újra-és újraírva eltérő képekben, és bravúros gondossággal egymáshoz szerkesztve. A fülszöveg szerint mindez „[…] költői légi felvétel egy pusztuló világról, ahol nemcsak az országok, hanem a valóság és a képzelet határa is folyamatosan változik”. Ezzel egyáltalán nem tudok egyetérteni. Az ábrázolt világ nem pusztuló, hanem – és ez a valóság tekintetében egyébként jóval aktuálisabb is – készenléti. Készenlétben, háborús állapotban van. A felvillantott képek túloldalán alkotóilag nem kifejtett, az olvasó által odaképzelendő (tehát nem „sehonnani”) konfliktusok, bomlások vannak – hogy milyen térben (a könnyen felfejthető európai pontoktól elvonatkoztatva, „varkocsos afgánokkal”) és milyen időben, a képek múltjában, jelenében vagy jövőjében, ez mind megválaszolandó kérdés. spoiler A lírai én ezen világ készenléti terében mozog, és a cselekményi versekben (tábor- és katonaversek) eszerint végzi sziszüphoszi dolgait: lövészárkot ás, hullákat temet, fegyvert tisztít, zabrál, okoskodik, elárul, csapódik, próbál valahova (na de hova? minek?) eljutni, satöbbi. Vagy csak része egy zavarbaejtő hangulatnak (lásd haikuk és rövidversek, melyek előbbi versekhez simulása a képi sűrűséget oldja és a kötetkompozíciót alakítja). Vagy – nagyon cseh! – illúziómentesen, cinikusan ironizál az élet naaagy tanulságairól (lásd tanversek, pl. Kadó mesterrel).

Nem gondolom, hogy mindez olyan nehezen felfejthető lenne: a gép forog, a homokszem teszi értelmetlen kis dolgait. „A szentségit! Más semmi?” Az üzenet mindenesetre ez –

– persze a szemantikai olvasat szerint. Nem nyomnám el ugyanakkor a szemantikai olvasat létjogosultságára vonatkozó kételyeket. Elvégre számos verscsattanó valójában egy poén, a költői komolyság kifigurázása, sőt bizonyos formák (illetve a formafelhasználás, lásd keleti tanversek a nyugati költészetben) kifigurázása. A beemelt versmottók között is kiemelt helyet kap Hugo Ball. Akkor most az egész inkább valami kvázi-dadaista performansz lenne? Nem hinném. Ez ugyanis nem tudna mit kezdeni magával a formába rendezéssel. A feloldás a játékosság aktusában rejlik.spoiler

Amikor @giggs85 éppen aktuális könyvmegjelenéseket összegző posztja alatt szóba került a kötetcím, akkor én azt írtam, hogy – néhány versét egyéb nyelvi fordításokból ismerve – Wernisch nekem elsőre inkább szórakoztató, mint frenetikusan jó költőnek tűnt, de magyar kötete értelemszerűen esemény. Fenntartanám ezt a hevenyészett állítást. A kompozícióját tekintve erős, a költői tartalmát tekintve eredeti, de leginkább mégis szórakoztató kötet. És jó, hogy megvan magyarul. Ajánlom.