A ​hódító 8 csillagozás

Ivan Olbracht: A hódító Ivan Olbracht: A hódító Ivan Olbracht: A hódító Ivan Olbracht: A hódító Ivan Olbracht: A hódító

1518… Két hajó indul el Kuba partjairól. Hernando Cortez spanyol nemesúr vezetése alatt néhány száz hidalgó és zsoldos verődött össze a fedélzeten. Mexikót keresik, azt az országot, amelyről a ritkán szállongó hírek csodákat mesélnek. Útra kelnek hát az ismeretlen felé, a kaland, a dicsőség és főleg az arany után… Ennek a több éves, véres eseményekben bővelkedő hadjáratnak, Mexikó leigázásának történetét mondja el a kiváló cseh író regénye.

Eredeti cím: Dobyvatel

Eredeti megjelenés éve: 1947

A következő kiadói sorozatban jelent meg: A Világirodalom Remekei

>!
Európa, Budapest, 1973
558 oldal · keménytáblás · Fordította: Szekeres György
>!
Európa, Budapest, 1965
598 oldal · Fordította: Szekeres György
>!
Európa, Budapest, 1964
618 oldal · keménytáblás · Fordította: Szekeres György

1 további kiadás


Enciklopédia 1


Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

>!
babgul
Ivan Olbracht: A hódító

A történelmi kalandozások nem a könnyen emészthető leírások közé tartoznak, legalábbis az én ízlésem szerint. Ezen a könyvön is nehezen rágtam át magam annak ellenére, hogy a téma érdekelt. Nagyon tömény, nagyon fiús 600 oldal volt lelki élet nélkül, ami nekem hiányzott. Azt azért sikerült megtudni Cortezről, hogy miután mindent megszerzett magának, a céltalanság nála is lelki válságot okozott, mint minden nagy hódítónál. De ennek ellenére érdekes történet volt a történelem egy kihagyhatatlan és meghatározó szeletéről.


Népszerű idézetek

>!
Nazanszkij

Kisvártatva tizenkét atlétatermetű indián teherhordó lépett a szobába, s azután már úgy ment minden, mint a karikacsapás. Hátukra kapták a követség hat tagját, jól megszorították a követek combját, hogy ne fészkelődjenek, és húsz fegyveres kíséretében felváltva ügettek velük a tierra caliantén, a hegyeken át, a két hóborította tűzhányó közt, majd ismét völgynek le, falvakon és városokon át egészen Mexikóig, s a hatodik napon elérték a főváros kapuját, mielőtt az urak istenigazából észbe kaphattak volna. A szokatlan lovaglásban kissé elzsibbadt tagokkal, de makkegészségesen léptek egy külváros kövezetére. A posta itt megállt, egy katona pedig beszaladt a városba, hogy átadja Sandoval levelét a parancsnoknak.
Cortez cortezi módra, vagyis okosan kezelte a küldeményt. Azonnal megparancsolta, hogy bocsássák szabadon a foglyokat, lovakat küldött nekik, gondoskodott róla, hogy méltóságteljesen vonulhassanak be a városba.
Az Axaycatl palota udvarán eléjük sietett, válogatott barátságos szavakkal ajkán őszinte bocsánatot kért tisztjeinek faragatlan viselkedéséért, s mivel az urakat, úgymond, bizonyára elcsigázta a hosszú utazás, szobáikba kísértette őket. Itt fejedelmi pompa közepette férfi és női szolgák serege ajándékokat és ruhákat nyújtott át nekik, sőt a fürdés pogány fényűzését is felajánlotta a botcsinálta követeknek, akik hirtelenében nem is tudták, vajon valahol Villa Rica és Tenochtitlan között az indián hátakon szenderegve vigasztalásul álmodják-e ezt az álmot, vagy pedig valóban az Ezeregyéjszaka valamelyik meséjének környezetébe jutottak.

260-261. oldal, Az admirális (Európa, 1965)

>!
Nazanszkij

Cortez serege hazafelé vánszorog a kihalt utcákon. Halálfáradtan, kicsorbult fegyeverrel, horpadt sisakkal, vérző sebekkel bicegnek a katonák; egyetlen harcos sem úszta meg ép bőrrel a mai napot.
Közelednek az Axaycatl palotához. Szürkén, komoran bukkan eléjük; különös csend ül a környéken. Bejárata olyan, akár egy fenevad óriási, vicsorgó pofája.

348. oldal, Jer, halál! (Európa, 1965)

>!
Nazanszkij

A parancsnokot akkor fenyegeti a legnagyobb veszedelem, ha katonái lopják a napot, vagyis ha a fejükkel élnek – ami végül mégiscsak az igazság közelébe vezeti őket. A katonát tehát szüntelenül foglalkoztatni kell, meg kell fosztani attól a lehetőségtől, hogy gondolataival bíbelődjön, vagy veszedelmes beszélgetéseket folytasson, nap mint nap százféleképp a fejébe kell verni: „Én gondolkodom helyetted, neked egyáltalán nem kell gondolkodnod, csak teljesítsd a parancsot, s akkor nem lesz semmi baj.”

299-300. oldal, Rossz hírek (Európa, 1965)

>!
Nazanszkij

…Teuhtlile parancsára szolgái behozták a parancsnoknak szánt ajándékokat. Tíz vég finom gyapjúkelmét, különféle palástokat és egy vesszőből font kosarat tettek Cortez lábához. A pompás palástok apró madarak tollából készültek, mintha festő ecsetje rakta volna fel elragadó színeiket.

51. oldal, Malinche (Európa, 1965)

>!
Nazanszkij

A tábor beteg, ernyedt, mogorva állatra emlékeztetett.

494. oldal, "Puente cuidada" (Európa, 1965)

>!
Nazanszkij

…véget ér a tragédia az átfolyónál. Zuhog az emberáradat. A kanoék emberhalászai fáradhatatlanul halásznak, a zsákmány pompásnak ígérkezik. Nyíllal terítik le azokat, akik az elmerült fejek ingatag hídján próbálnak átkelni a túlsó partra.

492. oldal, "Puente cuidada" (Európa, 1965)

>!
Nazanszkij

A követek távozása után maga mellé vette azokat a lovasokat, akiknek lova nem sérült meg a csatában, s egy könnyű különítménnyel kivonult a hegyvidékre; dombtetőkre épült városok, termékeny lejtőkbe kapaszkodó falvak és gondosan művelt földek szegélyezték útját.

116. oldal, Xicotencatl (Európa, 1965)

>!
Nazanszkij

Látták a hangyabolyként nyüzsgő piacot. Tenochtitlanban nem voltak állandó boltok; minden ötödik napon, a város közepén, egy kőoszlopokkal szegélyezett hatalmas, négyszögletes téren tartották meg a vásárt. Ilyenkor a tavon és a töltéseken át az egész környék betódult a városba, és nemigen esett meg, hogy negyvenezernél kevesebben keresték volna fel a piacot. A nép tarka forgatagában Cortez megcsodálta a jól megtermett, csupasz képű vagy ritkás szakállú férfiakat; mezítláb vagy saruban jártak, fejükön tollforgót, derekukon díszesen kivarrt széles övet viseltek, vállukat társadalmi helyzetük szerint durva agavéköpeny, finom gyapotból szőtt színes palást, vagy most, a hidegebb évszakban, szőrméből, szőrposztóból vagy tarka tollakból készített felöltő takarta. Látta az azték nők sürgését-forgását, hallotta csivitelésüket; virágot, vagy a gazdagok gyöngy- és drágakőfüzéreket fontak fekete hajukba, s művészi kézimunkával beszegett hosszú ingükre bokáig érő bő köpenyt kanyarítottak. A csónakokban ültek, vagy az aranyművesek, ékszerészek, virágárusok sátrai előtt elterülő térségen tolongtak – egyébként itt minden bódét virág díszített, s a alig akadt oly látogató, akit ne díszített volna valamilyen virág –, nézegették a fazekasok edényeit, az asztalosok készítményeit, alkudoztak a kosarakra, élelmiszerekre, gyógyszerekre és a kuruzslók csodaszereire; az ifjúság közt ott tolongtak, kacagtak és álmélkodtak a magas dobogó körül, amelyről a kikiáltók közhírré tették a piaci eseményeket, s ahol a színtársulatok és komédiások szórakoztatják játékukkal, nyaktörő mutatványaikkal és tréfáikkal a népet; ezt a pódiumot, melynek egy-egy oldala harminc lépés hosszú volt, az azték hercegek ajándékozták a piacnak. A férfiak érdeklődését inkább a fegyverek és a szerszámok kötötték le, a vasat úgy-ahogy pótló bronzöntvények, a fejszék, a lávakőből köszörült borotvák, no meg a legyezőszerűen összeállított képírásos könyvek, amelyek agavépapírból, bőrből vagy gyapotvászonból készültek; dohányt, szivart vásároltak, és ezüst- vagy tajtékcsövekből eregették a füstöt, vagy illatos tubákot nyomkodtak orrlyukaikba; felkeresték a gabonapiacot és az építőanyagok vásárát, amely lent, a csatornához vezető utcákban zajlott, betértek a vendégfogadókba, vaníliás csokoládét szürcsöltek és pulque-ot ittak… Cserekereskedelem is folyt, többnyire azonban „készpénzért” adtak-vettek; a pénzt zacskóba töltött kakaó, aranypor vagy T-alakú hivatalos jeggyel ellátott cinklemezkék helyettesítették; a kakaó értékét a zacskó nagysága szabta meg, az aranypor madártollak áttetsző szárába töltve került forgalomba. Mérleget nem ismertek, nagyságra vagy darabszámra mértek. Tisztviselők tartották fenn a rendet; gondoskodtak róla, hogy az iparosok ne hagyják el kijelölt helyüket, megakadályozták az árdrágítást, üldözték a csalókat meg a tolvajokat. A tetteseket a helyszínen ülésező tizenkét tagú bíróság tüstént megbüntette. Kevés rabszolga volt a piacon. Ez az ország, amely évenként sok ezer hadifoglyot áldozott fel isteneinek, nem szűkölködött munkaerőben; csupán a kisebb bűnözők, az állam adósai vagy azok kerültek rabszolgasorsra, akik nyomorukban áruba bocsátották magukat, vagy más okok miatt eladták gyermekeiket, miként az dona Marina esetében történt. A rabszolgaság azonban szelíd formát öltött, urának engedélyével a rabszolga helyettest állíthatott maga helyett, vagyont gyűjthetett, családot alapíthatott, kiválthatta magát, és gyermekei mindig szabadnak születtek. A piacon rendszerint csak azok a rabszolganők jelentek meg, akik a rabszolgatartó érdekében és a maguk hasznára gazdag vásárlókra vadásztak öltözékükkel, táncukkal, játékukkal és énekükkel; ide kerültek továbbá a visszaeső bűnösök; nyakörv jelezte, hogy javíthatatlanok; a második eladás után feláldozták őket az isteneknek. A rabszolgaság durva formáit csak a fehér civilizátorok honosították meg Anahuacban. (Szemle, 186.-188. oldal, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1965)

186-188. oldal, Szemle (Európa, 1965)

>!
Nazanszkij

Azokat, akik félig-meddig elevenen kerültek ki a mészárlásból, Mexikóba hurcolták, és feláldozták az isteneknek; ruháikat, fegyvereiket és felszerelésüket a papok felaggatták a templomok falára, lenyúzott bőrüket pedig a lovak bőrével együtt áldozati ajándék gyanánt felterítették az oltárokra…

435. oldal, Édes a bosszú (Európa, 1965)

>!
Nazanszkij

…nézegette a templomot. Ez közelről szemlélve sem mutatott többet, mint lentről. Két háromemeletes torony emelkedett itt a magasba; az első emeletig kőből, felül művészi munkával kifaragott fából épültek; egy-egy oltár állt előttük az öröktűzzel. Hatalmas jáspistömb hevert az előtérben, domború közepe tüstént elárulta, hogy ez az a hely, ahol a kőkés felmetszi az áldozat mellét: a domborulat arra szolgált, hogy a pap könnyebben kitéphesse a dobogó szívet.

190. oldal, Szemle (Európa, 1965)


Hasonló könyvek címkék alapján

Milos V. Kratochvíl: A magányos harcos
Marek Toman: A prágai Gólem
Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
Vera Adlová: Tavaszi szimfónia
Jiři Sotola: Szent a hídon
Oldřich Daněk: A király nem visel sisakot
Vladimír Körner: A méhek völgye
Alois Jirásek: A kutyafejűek
Václav Kaplicky: Boszorkányégetés
Bohumil Hrabal: Díszgyász