Oblomov 62 csillagozás

Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

Goncsárov ​jellem-regénye, az Oblomov, e század elején hódította meg a világot. Az „oblomovizmus” fogalma akkoriban nemcsak a tunya, nembánom, akaratgyönge embert, hanem szinte az egész orosz népet jelentette, népi alapvonássá mélyült. Most, mialatt hosszan és meghitten elbeszélgettem Ilyics Illéssel, – az oroszok mindig szerették az ilyen meghitt beszélgetéseket –, nem birtam szabadulni a gondolattól: hová lett az a világ, amelyben ő élt, mi lett azokból, akiket Európa ővele azonosított?… Hamu és pernye. Az oblomovizmusból semmi sem maradt meg, csak maga Oblomov. Ő ma is ott heverészik kopott házikabátban bicegő díványán, lomhán tűrve, hogy elhömpölyögjön fölötte idő és Történelem. Oblomov túlélte önmagát és alkotóját, túlélte korát, túl a cári Oroszországot. Őt már nem semmisítheti meg semmi, mert a remekmű örökérvényű bizonyság és vallomástétel; megdöbbent, ösztönöz, felvilágosít, rejtett összefüggésekre és törvényszerűségekre mutat rá akkor is, ha az a társadalom, amelyből… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1859

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Horizont könyvek Kriterion · Orosz Remekírók · Klasszikus Regénytár Révai · A világirodalom klasszikusai · A világirodalom klasszikusai

>!
Európa / Madách, Budapest, Pozsony, 1984
602 oldal · ISBN: 9630733935 · Fordította: Németh László
>!
Kriterion, Bukarest, 1974
550 oldal · Fordította: Németh László
>!
Magyar Helikon, Budapest, 1972
550 oldal · Fordította: Németh László

5 további kiadás


Kedvencelte 14

Most olvassa 8

Várólistára tette 94

Kívánságlistára tette 45


Kiemelt értékelések

eme P>!
Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

Mindeddig azt hittem, hogy tudom, mit jelent az oblomovizmus (sőt, néha magamon is tapasztaltam, mondjuk értékelésírásra készülve, fejben jobbnál jobbakat írva, hogy majd semmi vagy nagyon kevés valósuljon meg belőle). Aztán elolvasva a regényt rájöttem, hogy korántsem annyira egyszerű a helyzet. Oblomovunk nemcsak a tétlenség, az apátia, a lustaság és mozdulatlanság megtestesítője, és nemcsak egy társadalmi rétegé vagy egy nemzeti jellemvonásé. Van benne valami más, megreszkírozom: több is. Ahogy keleti pongyolájában, ágyban fekve, kényelemben és mégis lelkiismeret-furdalásokkal, vívódással tele fogadja zajos, „életrevaló” vendégeit – a mulatozó ifjúságot, a hivatalnokot, az újságírót és így tovább –, nem lehet nem észrevenni magányát és kiszolgáltatottságát. Kiszolgáltatottságát azoknak, akik csak jönnek és kérnek, de hozni nem hoznak semmit, sőt, saját gondjuk-bajuk, apró-cseprő kalandjaik fontossága miatt még a másik meghallgatására is képtelenek, és legfennebb enyhe és sikertelen kísérletet tesznek arra, hogy bevonják hősünket saját világukba. Talán furcsán hangzik, de nem csodálkozom azon, hogy Oblomov kivonul ebből a világból. Igen, kivonul. Úgy érzem, passzivitása, tétlensége valahol tett is. Csak másfajta, a külső hangos-zűrzavaros cselekvésektől eltérő tett. Oblomov élete nem kívül, fizikailag cselekménydús, hanem belsőleg, szellemileg-lelkileg. Álmaiban, ábrándjaiban. Egyrészt egy (talán sosemvolt) szinte édeni állapot emléke élteti reményeit, az oblomovkai múlt, a tétlenség, nyugalom, pihenés nagy események nélküli, idilli világa, másrészt ennek a világnak a jövőbe projektált képe az, ami szemei előtt lebeg. Ez a harmonikus, eszményi állapot az, amit a jelen sehol sem képes felmutatni, és aminek hiánya Oblomovot kúrálhatatlan beteggé teszi. A jelen orvosságai – a receptre írt mulatás, külföldi utak – Oblomov baját nem enyhítenék.
Egyedül Stolz, a német vérrel beoltott orosz lélek, az ellenpont, a példakép, a felvillantott alternatíva az, aki érzékeny Oblomov sorsára, aki mindenek ellenére kitartóan igyekszik megmenteni barátját. Nem véletlen ez, talán Stolz az egyedüli, aki meglátja azt a valamit Oblomovban, ami nemcsak az, aminek látszik. És az sem véletlen, hogy Stolz hatására teszi meg hősünk a nagy lépést: az idill valóra váltásának megkísérlését. Közben meg felismeri ennek lehetetlenségét (még maga Stolz sem éri azt maradéktalanul el). A tettekkel együtt megjelenik a gond, a nyugtalanság, a csőbe húzások sorozata, a csalódás, a nyomor… Oblomov nem erre a világra termett, annyira idegen tőle, hogy kudarca nem érhet meglepetésként. És mégis, a végére megszeretjük. Érezzük ennek a „felesleges”, mert semmi „nagyot”, hasznosat nem produkáló/termelő, látszólag semmittevő embernek a tragédiáját a határozott, álmukat valóra váltó (?), kézzel fogható eredményeket felmutató, az életet ésszel és érzékkel habzsoló emberek tömegében.

Embert, embert adjon nekem! – mondta Oblomov. – Szeresse az embert.

Lehet haragudni Oblomovra passzivitása miatt, lehet gúnyolni őt, lehet nevetni rajta, számon lehet kérni rajta mindazt, amit elmulasztott megtenni, de még az elbeszélő erőteljes ironikus-szarkasztikus hangja is elcsendesül a regény második felében. Mert az Oblomov által keresett emberrel ritkán találkozunk ebben a regényben. A látszat ellenére hideg-rideg világ ez, ahol, bár mosolygunk Oblomov szinte hisztérikus félelmén (Ne gyere közel, ne gyere közel: hidegről jössz!), bizony beleborsózik nekünk is a hátunk ebbe a nagy hidegségbe.

Maga kizárólag a fejével akar írni! – Oblomov szinte sipított. – Azt hiszi, a gondolathoz nem kell szív? De bizony, a szeretet teszi termékennyé.
Lehetne sok mindent írni még – bibliai áthallásokról, szerkezetről, jelentésrétegekről, elbeszélői szólamok zsenialitásáról, egyesek által hangoztatott, mások által ki nem mondott moralitásról meg miegymásról. Én most itt abbahagyom, de nem kizárt, hogy egyszer még visszatérek rá. Újraolvasással együtt.

8 hozzászólás
vighagika>!
Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

Őszintén: kicsit néha úgy éreztem, túl buta vagyok ehhez a könyvhöz. :D
Aztán rájöttem, hogy szimplán csak nem nekem való. De nincs ezzel baj, megértem, hogy mások miért pont az orosz realizmust szeretik. Nekem soha nem lesz kedvenc.
Hosszú, sűrű, hömpölygő.

ppeva P>!
Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

Régi tervem volt, hogy elolvasom végre ezt a regényt, most végre sikerült teljesíteni.
Egy percig se éreztem hosszúnak vagy unalmasnak. Igaz, én szeretem az orosz irodalmat, a régi típusú, lassan hömpölygőt is. Nekem Goncsarov másik könyve, a A Pallasz fregatt is nagyon tetszett, pedig az még ennél is hosszabb és lassúbb volt.

3 hozzászólás
Epilógus>!
Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

A minimum elv működés közben.
Oblomov a példaképem.:))

>!
Európa / Madách, Budapest, Pozsony, 1984
602 oldal · ISBN: 9630733935 · Fordította: Németh László
WolfEinstein>!
Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

» Az Oblomov cselekményének mozgatórugója – a hős lustasága. Goncsarov több mint négyszáz oldalt ír a semmiről, egy ember apátiájáról, szakadt háziköntöséről, kényelmes papucsáról. Mégis világirodalmi értéket alkot, sőt, egyikét azoknak az „örök hősöknek”, akik – Don Quijotéhez, Fausthoz, Hamlethez és társaikhoz hasonlóan – egy alapvető állapotot, létformát jelölnek. Csakhogy míg az említettek az emberi nagyotakarásnak, jobbításnak, a végső igazságra való törekvésnek a héroszai, addig Oblomov a nem akarás, nem törekvés, a társadalomból való kilépés antihőse.« – írja Bakcsi György A tespedés hérosza című utószavában.

Való igaz: a regényben nem történik semmi, amit irodalmi értelemben cselekménynek, konfliktusnak nevezhetnénk. Mégsem válik unalmassá. A bemutatott sajátos, ám korántsem ritka embertípus haszontalan gyötrődése messze van az irodalmi hősöket mozgató aktív tennivágyástól, mégis Oblomov valahogy emberibb, ismerősebb figura, mint a klasszikus értelemben vett főhősök. A szerző saját kitalációja az oblomovizmus szó, ami a regényben is többször elhangzik, és amelynek jelentését azok nem érthetik, akik nem olvasták Goncsarov regényét, mégis, a szó első előfordulásának pillanatában az olvasó már pontosan ismeri a szó jelentését, anélkül, hogy létezéséről tudomása lett volna, és nem éri meglepetésként, váratlanul, hanem rendjénvalónak érzi, sőt, helyénvalónak. Az olvasó mégis hajlamos a pozitívként bemutatott, mégis sekélyesnek ható Stolcz-cal szemben a motiválatlan Oblomovval rokonszenvezni, mely rokonszenv eredetére csak a könyv legvégén ébred rá, paradox módon Stolcz szavaiból, s ez sem kelt megdöbbenést, hiszen valahol ezt is mindvégig tudta, ha nevet nem is adott neki. spoiler A könyv olvasása után úgy érezzük, jóformán egyetlen mondatban összefoglalható a történet, nem is igazán lehet emlékezni mindarra, amiről a könyvben szó esett. Sokkal inkább egyfajta érzés maradt bennem, ami azonban csontig hatol. Érdemes elolvasni, és ha valaki elolvassa, gondolkodjék el, mennyire Oblomov!

csend_zenésze>!
Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

Bizonyos könyvek a lehető legjobbkor találnak meg, és azért szeretjük őket. Mások univerzálisan olvashatóak bármikor. És a legjobb, amikor ez a kettő találkozik.
Oblomovizmus!
Zseniális, egyelőre nem is tudok mást hozzáfűzni.

1 hozzászólás
Padme>!
Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

Az emberek jelentős többsége meg van győződve arról, hogy az ún. „érdekes” események és mindenfajta külső mozgások távol tudnak tartani az ürességtől (nem az állandótól – abban nem lenne semmi rossz, ha képesek volnánk elérni) – legalábbis ezt igazolják a recesszió idején is nyüzsgő repterek és halomba vásárolt civilizációs eszközök, no meg a közösségi oldalak abnormális mértékű látogatottsága. „Szegény, szegény Oblomov…” – mondaná az utakon és embereken lépdelő felsővezető, ha mondaná. (De sajnos ő is viszi magával saját magát, bárhova megy.)
Oblomov történetében a fizikai mozdulatlanság még elviselhető lenne, de a potenciális fordulópont után is tétlenségbe hanyatló, statikus benső világa egy leélésre méltatlan, nyomasztó élet képét mutatja, melynek megszűnése bizonyos értelemben sokkal tragikusabb a hősökhöz nem szokott szív számára, mint mondjuk Hektór halála.
Semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy Goncsarovnak évtizedekbe telt a hegeli szigorral kidolgozott, gazdag és érzékeny vonalú, a vertikális szerkezet szempontjából a jelentésrétegeket körülhatároltságukban megtartó és így egymásbasimító struktúra tökéletesítése. Stolz neve, alakja és jelenléte olyan antitézis, amely szükségszerűt és lehetetlent kentaurként egyesítő szépségével suhan el Oblomov mellett, szinte észrevétlenül és mégis az egész életet meghatározó, kitörölhetetlen „mi-lett-volna-ha” viszonyítási pontként. Mert nem csak a nőknek van ám Hufnágel Pistijük.

latinta P>!
Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

A XIX. századi orosz irodalom egyéves kurzusa alatt ezt is elolvastam, többek között, és annak ellenére, hogy a címszereplőnk azon hezitál a mű elején hosszan, naaaagyon hosssssszan, hogy most a meggy(vagy valamilyen más piros gyümölcs)színű gérokkját vegye-e fel, miután majd felkel (emlékeim szerint kb. 100-150 oldalnyi terjedelemben), mégiscsak megszerettem ezt a típust, és mostanában már kacérkodom is az újraolvasással. :)
Csak még ki kell találnom, mikor…

Tarja_Kauppinen IP>!
Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

Nem egy élvezhető könyv, de úgy hiszem, szándékosan nem az. Ha Goncsarov arra törekedett – és alighanem arra törekedett-, hogy egy idegrángós regényt írjon egy őrületbekergetős főszereplőről, nos, az bizony sikerült. Oblomovizmus! Megyek is önvizsgálatot tartani.

2 hozzászólás
csiripelek P>!
Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

Ó, mama. Még 20 oldallal a könyv vége előtt is elgondolkoztam azon, hogy ne tegyem-e le inkább, és végig bírom-e olvasni egyáltalán. Nem csak Oblomov és az ő tehetetlensége idegesített, de Olga és Stolz is, Agafja Matvejevna pedig végképp ("úgysem veszek tudomást arról, hogy beszél hozzám, keresse a bátyámat"). Az, hogy egy könyvben nem történik semmi (vagy legalábbis alig), megbocsájtható, mivel már régen tudjuk, hogy nem a történeten múlik az élvezhetőség, hanem főként az író stílusán, megvalósításán. De pfuj, Goncsarov. Több oldalon keresztül elemezget mindent, pláne Olga lelkecskéjét, de hogy! Amíg Dosztojevszkij és Tolsztoj annyira hiteles és élvezhető ilyenkor, és még a legunszimpatikusabb egyén tetteit is meg tudja veled értetni, átéreztetni satöbbi, addig Goncsarovnál legmélyebb gondolatom az volt, hogy:"wtf. ez hülyeség. nemár, ez most komoly?" Szóval nem, nem tetszett, pedig annyira sokat vártam tőle, pláne mivel foglalkoztunk vele az egyetemen, és olyan szép dolgokat képzeltem bele (akkor még) ebbe a regénybe. Mondjuk egy pozitívumot meg kell említeni vele kapcsolatban: erőteljesen cselekvésre buzdít és elrettent az oblomovista léttől. De pfuj.


Népszerű idézetek

Farohar>!

Pétervári tartózkodásának elején, fiatalabb éveiben nyugodt vonásai gyakrabban éledtek meg, szeméből hosszabban sugárzott az élet tüze, fény, remény, erő ragyogott benne. Mint mindenki, ő is izgult, reménykedett, semmiségeknek örült, és semmiségektől szenvedett.
De mindez régen volt, abban a zsenge korban, amikor az ember minden emberbe őszinte barátot sejt, és majd minden nőbe beleszeret, s szerelme tárgyának azonnal kész kezét és szívét ajánlani, és némelyiktől el is fogadja az a valaki, hogy némelyiknek aztán az egész hátralevő életében legyen min bánkódnia.

67. oldal

Rawalpindi>!

A mosoly nála olyan felvett formaság volt, amellyel tudatlanságát fedte el, ha nem tudta, hogy egy vagy más esetben mit kell mondania vagy tennie.

333. oldal, Magyar Helikon, 1972

Rawalpindi>!

– (…) Sok embernek nincs más dolga, mint beszélni. Van, akinek ez a hivatása.

29. oldal, Magyar Helikon, 1972

Farohar>!

Sokan még azt sem tudják, mit akarjanak, vagy ha mégis elhatározzák magukat, hát csak ímmel-ámmal, úgy, hogy ha lesz, lesz, ha nem, hát nem. Ennek alighanem az az oka, hogy a szemöldökük szimmetrikus, íves, kitépkedett, s a homlokukon nincs ráncocska.

318. oldal

Farohar>!

Oblomovban nem támad semmiféle becsvágy, ábránd, törekvés nagy tettekre, gyötrő emésztődés, hogy az idő múlik, ereje pusztul, hogy nem tett sem jót, sem rosszat, hogy meddő az élete, s nem is él, csak létezik. Mintha egy láthatatlan kéz becses növény gyanánt ültette volna el, hőség elől árnyékba, eső elől fedél alá, s gondozná, becézgetné.

457. oldal

Farohar>!

Akkoriban még fiatal volt, s ha azt nem is lehetett mondani, hogy élénk, de mindenesetre élénkebb volt, mint most; még teli volt különféle törekvésekkel, folyvást reménykedett, sokat várt a sorsától és önmagától; folyvást készült valami hivatásra, valamilyen szerepre – mindenekelőtt a minisztériumban, természetesen, hiszen ebből a célból költözött Pétervárra. Aztán arra gondolt, milyen szerepe lehetne a társadalmi életben, végül, távoli perspektívaként, az ifjúság s az érett évek fordulópontján képzeletében mosolyt ébresztően villant fel a családi boldogság.
De napra nap jött, évre év, a legénytollból kemény borosta lett, szemének sugara fakó ponttá tompult, derékbősége egyre nőtt, haja könyörtelenül hullott, harmincéves lett, s ő még egy lépést sem tett előre semmiféle pályán, még mindig csak az aréna kapujában állt, ugyanott, ahol tíz évvel korábban.
De folyvást gyürkőzött, készülődött, hogy elkezdje az életet. Elméjében szüntelenül a jövő mintáit rajzolgatta, ám minden elszálló évvel változtatni kényszerült – kihagyni valamit ebből a mintából.

64-65. oldal

ppeva P>!

– Az ám, komám, amíg vannak Oroszföldön olyan fajankók, akik olvasatlanul aláírják a papírokat, nem vész éhen a magunkfajta.

431. oldal

encsy_eszter>!

Mire valók ezek a füzetek, amelyekre az ember oly sok papírt, időt és tintát veszteget? Minek a tankönyvek? Meg minek végül a hat-hét év elzártság, az egész szigor, faggatás, a leckék fölött való kotlás és szenvedés, s hogy megtiltják a futkosást, pajkoskodást, mulatozást, amíg mindennel nem végzett? „Mikor éljen az ember? -kérdezte megint önmagát. – Mikor kezdheti forgatni végre az ismereteknek ezt a tőkéjét, amelyeknek nagy része ráadásul teljesen felesleges az életben? Politikai gazdaságtan, algebra, geometria például, mit kezdek én ezzel Oblomovkában?”

Farohar>!

Ahogy reggel fölkel az ágyból, tea után rögtön a díványra fekszik, föltámasztja fejét a kezével, s erejét nem kímélve, mindaddig gondolkodik, míg csak a feje bele nem fárad a nehéz munkába, s míg a lelkiismerete azt mondja: a mai napon már eleget tettél a közjóért.
Csak ekkor szánja rá magát, hogy fáradtságát kipihenje, s gondterhelt pózát egy másik, kevésbé buzgóra s szigorúra cserélje, amely sokkal alkalmasabb az ábrándozásra és henyélésre.

76. oldal

Farohar>!

Lomhán legyintett minden ifjonti reményre, amely megcsalta, vagy amelyet ő csalt meg, minden gyöngéden szomorú, derűs emlékre, ami némelyik embernek még öregkorában is megdobbantja a szívét.

70. oldal


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Megalázottak és megszomorítottak / Feljegyzések a holtak házából
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A kétéltű Goljadkin
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések a holtak házából
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Egy halottas-ház emlékiratai I-III.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Игрок / A játékos
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A játékos naplója
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Emlékiratok a holtak házából
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Golyadkin úr hasonmása / A játékos