Nekem nagyon sikeresen eladta magát a könyv, így karácsonyra megkértem, és meg is kaptam. Gyönyörű kiadvány, és a prominens molytagok véleményei nagyon fellelkesítettek, nagyon pozitív érzésekkel fogtam az olvasásba. És most ezért is félek picit leírni a véleményem.
Tulajdonképpen ez egy lélektani kémregény, terhes női főhőssel, ami nagyon bátor választás, nagyon szép, érzékeny prózával, ami szintén bátor választás, hiszen a kémregényolvasók ennél szikárabb stílust szoktak a zsánerben, szerintem legalábbis. Én nagyon élveztem az intelligens, szép prózát. A fizika mint tudományterület nem csupán tudás-fitogtatásként jelent meg a szövegben, hanem másodlagos jelentést kapott, szimbólummá növekedett. Ez a része nagyon jó volt, és a végén már csak azért olvastam a regényt, mert elbűvölt a nyelv, és tetszett, ahogy a szimbólumok kibomlanak, keretezik a történetet. Pl az egyszerre két helyen létező atomi részecskék természete, és az erre rímelő narráció kettős időkezelésére, ezek zseniális megoldások. De sajnos már kinőttem abból a korból, hogy én most ezért szívből lelkesedjek, és minden más felett szemet tudjak hunyni.
Tulajdonképpen három dolog volt, ami zavart. Ebből egy teljes szubjektív, az én bűnöm, másik kettő viszont objektív, már-már írástechnikai hibának is felróható. De most távolabbról kezdem: pont idén olvastam el Carré A kém, aki bejött a hidegről klasszikusát, és ami a legjobban szíven ütött abban a regényben, ahogy a hatalom emberei sorscsapdákat állítanak embereknek, akik úgy sétálnak ezekbe bele, úgy lesznek a hatalom játékszerei, hogy észre sem veszik, vagy amikor már észreveszik, már fent állnak a sakktáblán, egy-egy kockán, és úgy játszanak velük, mint a bábukkal. Van, aki sosem veszi észre, hogy báb volt, néhányan belenyugszanak ebbe a szerepbe. Ez a regény pont ezt a gondolatot viszi tovább, de a Fülöp-monológgal ad egy vallásos színezetet az egésznek, hogy ez eleve elrendelt. ÉS nincs kimondva, de ott lebeg a predesztináció gondolata az egész fölött. Sajnos nem tudtam nem észrevenni, hogy a fizikatudás mögött megjelenik a misztikus máz meg az Istenélmény. A Michael Ende regényből kölcsönzött szürkeember meg az ártatlan lány konfliktusából a gonosz-jó párharca lesz. Szinte láttam magam előtt, ahogy egy kozmikus sakktáblán mozgatja a szürke embert a gonosz, ellene meg lép egyet-egyet a Jóisten. Ez a rész sajnos, amitől engem kiver a víz, nem az írónő tehet róla, nem ő okozta a sebeket, de hű.
Másrészt viszont, a történetszövésben is megjelenik a sakktáblán mozgatás, csak sajnos az író mozgatja a karaktereit sakktáblán, nem éreztem, hogy ön-azonosan cselekednének, csak sokszor azért léptek ide vagy oda, hogy konfliktus legyen, hogy előremenjen a cselekmény, és ez már objektívebb hiba. spoiler Egy ilyen traumatizált karakter ezt tényleg jó poénnak tartja? Vagy csak nagyon jó drámai, szimbolikus jelenetet lehetett belőle kreálni, és azért kellett? És voltak még hasonló megoldások, de mindegy is. Végül is, tudom, hogy ilyenkor ezeket hosszan lehet magyarázni, hogy a buta olvasó nem érti, de az benne volt a karakterben, és a többi, és a többi. A másik megoldás, amikor a karakterek csakis azért beszélnek, hogy az olvasó infókról értesüljön, az olyan gyakori hiba, hogy a szakzsargonban neve is van ennek a párbeszédtípusnak. Sajnos itt is jelen voltak, és engem nagyon zavartak.