</Harmónia> 85% 375 csillagozás

<emlékezés>
Volt egyszer egy 1984.
Volt egyszer egy George Orwell, aki megrémálmodott egy olyan világot, amelyben az ember nem bújhat el sehova.
Volt egy Itó Projekt, aki pedig továbbálmodta ezt.
</emlékezés>

<félelem>
Félek, hogy egyszer olyan lesz a világunk, mint a </Harmóniában>.
Félek, hogy sosem lesz olyan.
Félek, mert nem tudom eldönteni, szeretnék-e olyan világban élni.
</félelem>

<tények>
Itó Projekt 2009-ben meghalt.
Három regényt írt.
Ha a másik két regénye csak fele olyan jó, mint ez, akkor olvasni kell őt.
És ha olvassuk őt, akkor tovább él.
Akár örökké.
</tények>

Tipikusan egy olyan könyv, amit nem pár napa alatt kellett volna lepörgetni.
Nagyon elgondolkodtató az egész. Hova jutna a világ, ha minden jó és ideális lenne?
A serdülőkorod után beléd épített csodakütyü mindenre figyelmeztet, idealizálja az étrendedet a testsúlyodat, mindent megtesz a rendszer, hogy minél tovább, egészségesen élj, lehetőleg végelgyengülésben halj meg. A hírekben nincs erőszak, semmi negatív hír, mindenki boldog. Hát nem ezt akarjuk mind? Csodás utópia, szép új világ. Az baj, ha közben véletlen a személyiséged is elveszik? Ugyan!

Nagyon mély dolgokat boncolgat. Úgy olvassátok, hogy az olvasása közben álljatok meg egy-egy pillanatra, és gondolkozzatok el! Nagyon szerettem a könyvet, és nagyon sajnálom, hogy ezt az írót ilyen fiatalon, mindössze 35 évesen magához szólította a halál. Szomorú, hogy csak ennyit kaphattunk belőle, pedig szerintem nagyszerű könyveket tudott volna még alkotni!

<list:item>
<i:biokrácia>
<i:homeosztatikus egészség-megfigyelés és életmód-tanácsadás>
<i:potenciálisan felkavaró tartalmak szűrése>
<i:maradéktalanul kedves közösségi egyetértés>
<i:forrástudatosság>
<i:társadalmi értékpontrendszer>
<disturbed>
<i:belsőnézetű öngyilkosságok>
<uncomfortable>
<i:rózsaszín gázmaszkos rohamrendőrök>
<panic>
<i:a tudat, mint evolúciós melléktermék kiiktatása>
</panic>
</uncomfortable>
</disturbed>
</list>

Egészen a történet háromnegyedéig úgy gondoltam, hogy attól eltekintve, hogy jó néhány jelenetét szinte csak animeként tudtam magam elé képzelni*, tökéletesen felépített disztópiát olvasok, ami olyan kérdéseket feszeget okosan és provokatívan, amivel nem szívesen szembesül az olvasó.

A könyv ugyanis a transzhumanizmus egyik legriasztóbb aspektusát gondolja végig, amiről Fukuyama könyvében olvastam. Azt, hogy vajon meddig terjed ki az ember felelőssége és lehetősége a saját teste fölötti rendelkezésben. Van-e egyáltalán olyan határ, amit érdemes meghúzni, vagy egész egyszerűen csak az adott pillanat társadalmilag elfogadott paradigmája jelent korlátot, ami úgyis felül fog íródni?

Ami különösen izgalmas és nem csak a keleti és nyugati gondolkozásmód, de a tudományos (evolucionista) és a transzcendens hozzáállás ütközéspontja is, hogy vajon az emberi test és lélek viszonyában van-e egyáltalán bármelyiknek kiemelt szerepe?
A test a lélek edénye? Vagy a lélek csupán egy evolúciós tákolmány, ami csak élősködik a testen?

Izgalmas kérdések ezek, amit ráadásul egy szerkezetileg tökéletesen felépített regényben tálalnak elénk.
A történetet egy nézőpontból követhetjük végig, amelyből csak néha ugrunk ki egy-egy rövid kitérőre, amikor ETML tagok közzé helyezett listákból, külső szemlélőként kapunk képet a főszereplő reakcióiról.

A főszereplő tökéletes (bár kicsit talán sablonos) választás. Kirie Tuan ugyanis deviáns egy olyan jóléti társadalomban, ami egy részleges nukleáris világégést követően tudatosan a minél konformabb egyént tette meg a szociális viszonyrendszer alapkövévé.
Itt a konformitás alapvetése a közösség tagjainak egymás jól léte és önnön testi egészségük felé fordított figyelme, amit többek között egy totális megfigyelő egység, a WatchMe, számtalan egyéb orvosi bioware és eszköz szolgál.

Azt pedig tudjuk, hogy a totális megfigyelés – a privát szféra szinte teljes megvonása – az emberek igen jelentős részéből depresszív menekülési vágyat vált ki. És ezen nem sokat segít az sem, ha a megfigyelést Teréz Anya és Gandhi kart-karba öltve folytatják.
Sőt…

Ennyi gondoskodás, ennyire politikailag korrekt** és szelíden korholó intés, ha valakinek a döntése esetleg károsíthatja az egészséget, belőlem robbanásszerű ellenállást váltana ki.
Nem azonnal – nincsenek (már) forradalmár attitűdjeim –, de ezt a fojtogató kedvességet nehezen viselem, ugyanúgy, ahogy Kirie Tuan is, aki ki akar törni ebből a langyos, rózsaszín világból, és mivel megölnie nem sikerül magát, legalább kitér előle, amennyire csak telik tőle.

Az ő figurája végig hiteles is marad, de sajnos a történet szálait alapvetően nem ő mozgatja, hanem egy olyan szereplő, akinek az előtörténetével, a motivációjával és a nagyobb jó érdekében elkövetett tetteivel nem tudtam mit kezdeni, és ez sajnos lerontotta a korábbi szinte tökéletes élményt.

Nem, nekem eszembe sem jutna megfontolni, ha egy olyan kifacsart fogoly dilemma elé állítanának, hogy úgy döntsek, ahogy a regényben néhányan.
Ahogy a helyi nirvána is riasztó, s nem elérendő állapot számomra.

* Bár hogy hiba-e ez egyáltalán. arról még én sem vagyok meggyőződve – a leírt világ annyira idegen az általunk ismerttől, hogy nehéz volt valódi emberekként elképzelnem a lakóit.
** Az egyébként eléggé elgondolkoztató, hogy az első politikai erő, amely programszerűen politikailag korrektekre cserélt le bizonyos rossz ízű kifejezéseket (pl. ideggyógyászatra a bolondok házát) és az egyén testi egészségét társadalmilag kívánatosnak tartotta, az a német náci párt volt.

Riasztó és izgalmas olvasmány. Elgondolkodtató és felkavaró kérdéseket feszeget. Mitől lesz valaki elégedetlen egy tökéletes világban? Meddig terjednek, terjedhetnek az önrendelkezés határai? Hol az egyén helye és mi a szerepe egy ilyen világban? Talán a téma miatt, de nem tudtam megszeretni a szereplőket, talán nem is cél. Mindenesetre nagyon elgondolkodtató olvasmány.

Bizonyos értelemben felkavaró könyv. Aki már megtapasztalta, hogy milyen elveszíteni egy rákos beteg közeli családtagot, látni, hogy napról napra gyengül, száll ki belőle az élet, közben semmit se tudsz tenni ellene.. az biztos még jobban elgondolkodott rajta, hogy milyen jó lenne egy olyan világ, ahol teljesen eltörölnek minden betegséget. És pont. Ez a transzhumanizmus napos oldala.
De Ito Projekt nem a napos oldalt mutatja meg. Talán mert ő is rákos beteg volt, és már nem volt remény, azért forgatta így ki ezt a világot?
A további részei, a történetnek, az állandó megfigyelés, a tudat befolyásolása, majd a tudat eltörlése, mind-mind adalék hozzá, hogy ne kedveljük meg. Néha engem is fárasztanak az emberi interakciók, a felesleges fecsegések. Néha kikapcsolok közben, és ilyenkor elnézek az asztal felett. Néha azt érzem, egy csomóan megőrültek, van aki eltúlzott ezotériáról nyomja a szöveget nekem, van aki meg arról, hogy a gonosz műve az, hogy elromlott az autója. Mit művel ilyenkor a tudat? De van olyan pont az ember életében, hogy azt kívánja, hogy ne legyen tudata? Milyen csalódottság kell ehhez? Vagy csak meg kell hozni a döntést, utána úgyis mindegy? Harmonikus agya annak az embernek van, aki minden lehetséges kételyt eltávolított, nem is: megszüntetett.
A karakterek, a főszereplő.. Nem voltam kibékülve vele. Annyira arra álltam rá, hogy egy fiatal férfi a szereplő, hogy mindig úgy kellett átállítani, nem, nem, nem férfi, nőről van szó.
És milyen érzetet kelt az egész? Időnként lassú elnyújtott, hangsúlyozott képkockák. Égszínkék-aranysárga Szahara. Élénkpiros paradicsomkarikák hófehér sajttal a tányéron. Semleges színű, rózsaszín világ. Piac, erőteljes szagokkal. Szállingózó hó, vér cseppen a betonra. Közben egy súlytalan világ, ahol már akkor is alig vannak érzelmek, amikor még van tudat. A kódolásos részek jól illettek a történetmeséléshez.

Azt hiszem, annyira távol állok Japántól – nemcsak földrajzilag, sőt –, hogy képtelen vagyok belehelyezkedni egyes szerzők szövegébe, nem tudok rezonálni az érzelmi világukra, gondolkodásmódjukra, reakcióikra, valahogy mindig kívül maradok a regényeken. Persze túl kevés japán irodalmat olvasok ahhoz, hogy ezt határozottan kijelenthessem, csak próbálom megérteni, miért megyek szembe az árral, immár másodszor (a Battle Royal után), vagy akár többedszer (ha pl. Murakamira gondolok). Mondjuk Abe Kóbóval vagy Akutagava Rjúnoszukevel nem voltak különösebb gondjaim…

Mindenesetre elvárásaim voltak a könyvvel szemben, annyi szépet és jót olvastam róla a Molyon. Nem árulok el nagy titkot: csalódtam. Pedig a téma rendkívül érdekes: a tökéletes, teljes harmóniában élő társadalom, a paradicsom megvalósítása. A több évezredes álom. Nincs betegség, nincs fájdalom, nincs szenvedés – szeretet, odafigyelés, törődés,empátia és csupa kedvesség irányítja a társadalmat, az életet. Béke van, Mennyország. Hányan játszottak el a gondolattal, hogy milyen áron lehetne ezt megvalósítani?
Itó Projekt regénye ezt az árat mutatja meg nekünk, a paradicsomi harmónia árnyoldalát, amelyet csak azok érthetnek meg, akik tapasztalták a „diszharmóniát” is. A jó szándékkal kikövezett pokolba/álparadicsomba vezető út egy szakaszának bemutatása mellett nagyon érdekes kérdéseket vet fel a regény: test és lélek problémáját, azt, hogy élvez-e, élvezhet-e elsőbbséget valamelyik közülük fontosság szempontjából. Vagy ott van az egyén és társadalom viszonyának boncolgatása – rendelkezhet-e az ember saját testével és lelkével egy társadalom szigorú normáinak korlátai között, megvalósítható-e és ha igen, elfogadható-e a tökéletes társadalom egyre tökéletlenebb, embernek is alig nevezhető emberekké válás árán? És hol van még az akarat, a tudat, a személyiség, a lélek, a szabadság és az ember önmaga és társadalma felé való felelősségének kérdése.
Megannyi érdekfeszítő probléma, mégis annyira nem sikerült a könyvnek megszólítania engem – regényként –, hogy néha határozottan untam, sőt irritált. Maga a cselekmény inkább lazán összefűzött epizódok sora, inkább széthulló és tele üresjáratokkal, mintsem pászentosan összeillő, hiánytalan puzzle. A regény hangulata, világ- és karakterábrázolása meg hát, enyhén szólva is gyengécske. Míg a főszereplő karrierjének alakulásáról, életéről talán túl részletesen is beszámol az elbeszélő, számos felesleges, funkciótlan elemet is beiktatva, a biokrata társadalom kialakulásának előzményeiről szinte semmit sem tudunk meg, működéséről is csak hiányos információink vannak.
Ráadásul a harmónia állapotát megelőző világ néhol eléggé felületes bemutatása, a kiszolgáltatottság, a teljes megfigyelés állapota, a szabadulási, kiugrási kísérletek vagy a kinti-régi világ iránti nosztalgia engem személy szerint teljesen hidegen hagyott. Gondolkodnivalót ad a szöveg, de érzelmi löketet nem, nem sikerül belépned a világába, nem igazán lehet belelátni a szereplőkbe, dilemmáikba, fájdalmaikba, belső konfliktusaikba sem, és ez nem csak a szigorúan szabályozott társadalomban felnőtt (de végső soron lázadó) énelbeszélő alakjának vagy a bekövetkezett harmónia állapotának tulajdonítható, hanem inkább magának az elbeszélőnek, a szövegnek. Egyrészt nem túl jól megírt regény, másrészt, ami engem taszít, sőt elborzaszt, miközben ezt a regényt, vagy akár a Battle Royalt olvasom, a hideg-rideg szenvtelenség, érzelemmentesség, a számomra érthetetlen reakciók, a robotként működő, beszélő egyedek, és az az érzés, hogy ez nem feltétlenül a megrajzolt disztopikus világ jellemzője, hanem az elbeszélő jelenéé. Hogy ez kulturális különbözőségekből adódik-e, nem tudom. Picit olyan, mintha a világ különböző társadalmai különböző korokat élnek egyidőben. Ebből a regényből mintha a jövő szólna, és ismét hangsúlyozom, nem a témájából fakadóan. De fene tudja.

A fentiek mellett ráadásul rengeteg kérdésre nem találtam választ – pl. hogyan sikerül mintegy gombnyomásnyira feltalálni a MediMolt az atomkatasztrófa után? Addig miért nem ment ez, honnan hozzá hirtelen a technológia? Honnan és hogyan a DummyMe ebben a szuperkontrollált világban? Miért kell belekeverni Csecsenföldet és egyéb (az írás idején) aktuális vonatkozást, ha egyébként egy eléggé meghatározhatatlan jövőben játszódik a cselekmény? Ésatöbbi ésatöbbi.
Egy biztos, számomra regényként számos sebből vérzik ez a kötet, még akkor is, ha kérdéseivel, problémafeltevésével sokáig nem hagyott nyugodni.

A könyvben bemutatott világ érdekes továbbgondolása magának a disztópia fogalmának. Igazából ez maga a megtestesült utópia, amit csak és kizárólag maga az emberi gondolkodás, vagy inkább az ember emberi mivolta változtat disztópiává. (Ugye? Minden csak nézőpont kérdése.) Olyan világ ez, ahol öregedés és betegség nélkül lehet élni, ahol a magas életkor elérése (leszámítva azt a néhány balesetet, ami még előfordulhat) mindenkinek biztosítva van. Csupán azt kell szem előtt tartani, hogy a tested nem a tiéd, hanem a közösségé, a rendszeré, azaz nem használhatod belátásod szerint. Köteles vagy óvni vigyázni rá és nem veszélyeztetheted azt. Cserébe az orvosi nanotechnológia és maga a társadalmi rendszer biztosít számodra mindent, ami csak kell a tökéletes és boldog élet megteremtéséhez. Viszont az emberi akarat, a vágy amelyet a lélek irányít nem így működik. Ahogyan a könyvben is szerepel, működése nem logikus, mert hát valljuk csak be ilyenek vagyunk mi emberek, ha elérünk valamit még többet esetleg valami mást akarunk, akkor is, ha ezért feladunk egy szinte makulátlan életet. Ebből logikusan vonja le az író azt a következtetést, hogy a tökéletes utópiát csak és kizárólag úgy lehet elérni, ha megszabadítjuk az embereket a lelküktől. Ez a felismerés rettentő szomorú, (de sajnos igaznak tűnik) annál is inkább mert ezután többé már nem beszélhetünk emberiségről.

Érdekes filozófiai kérdéseket boncolgat a könyv, és izgalmas is a sztori, de sajnos egy csomó helyen bosszantóan logikátlan. Hipochonderként nagyon tudnám élvezni ezt a társadalmi berendezkedést, de persze a hátrányai nélkül. Talán egyszer megvalósul ennek egy jobb változata. Mindenesetre abszolút érdemes volt kézbe venni, figyelemreméltó, elgondokodtató könyv.

Ez egy vadul elgondolkodtató, de nem túlságosan jól megírt regény szerintem, legalábbis ami az olyan apróságokat illeti, mint a szereplők jelleme, a cselekmény koherenciája vagy a gördülékeny párbeszédek. Viszont annyi gondolatcsemegét (vagy inkább rágódnivalót) ad, hogy emiatt simán elnézem neki a hiányosságait (különben is van egy olyan különbejáratú elméletem, hogy a japán emberek valósága egyszerűen transzponálhatatlan a miénkre, és ezért minden fordítás szükségszerűen esetlen lesz valahogy). Először is elképesztően izgalmas* ez a társadalom- és jövőkép, amit kitalált Itó, másodszor az egyén szabadságának és felelősségének itt felvetett kérdései a test és lélek vonatkozásában még akkor is nagyon megfontolandóak, ha egyébként nem tudok egyetérteni a regény egyetlen szereplőjének konklúziójával sem.
* Azért ne feledjük a kínai átkot, miszerint „éljél te izgalmas időkben”…