Láthatatlan ​városok 84 csillagozás

Italo Calvino: Láthatatlan városok

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Nem ​biztos, hogy Kublai kán elhisz mindent, amit Marco Polo mond, amikor leírja neki a követi kiküldetései során meglátogatott városokat, de nyilvánvalóan nagyobb kíváncsisággal és figyelemmel hallgatja a tatárok császára az ifjú velencei szavait, mint bármelyik más küldöttéit vagy felfedezőéit…" És Marco Polo mesél: láthatatlan városokról – a városokról és az emlékezetről, a vágyról, a jelekről és a szemekről, a városokról és a holtakról, a városokról és az égről, a karcsú, a folyamatos és a rejtett városokról –, mesél és mesél Kublai kánnak, míg rá nem döbben az olvasó a nagy titokra: hogy mindvégig egyetlen városról, az ő városáról, Velencéről beszélt… A vajmi kevéssé tudományos, ám annál fantasztikusabb Láthatatlan városok magyarul jó harminc éve egy sci-fi-sorozat darabjaként jelent meg. A XX. századi olasz irodalom egyik legnagyobb, iskolát teremtő és nemzetközileg is páratlan népszerűségű alkotójának, Italo Calvinónak (1923-1985) ezt a remekművét most mint az életműkiadás… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1972

>!
Európa, Budapest, 2012
132 oldal · ISBN: 9789630793964 · Fordította: Karsai Lucia

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Marco Polo


Kedvencelte 10

Most olvassa 7

Várólistára tette 92

Kívánságlistára tette 50

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

vicomte P>!
Italo Calvino: Láthatatlan városok

Szürreális prózaversek – ódák és néha elégiák – amelyeket Calvino a városok Mája fátylán is átsejlő, hol csábos, hol játékos, de néha kegyetlen női princípiumához írt.

Ám ha úgy tetszik, azon tapintható különbségek szembeállítása, amelyek a keleti és a nyugati világszemlélet és gondolkozásmód találkozása során óhatatlanul felmerülnek, amit Calvino a nők csak a városokéhoz mérhető fundamentumához írt lírai vallomások sorozataként tár az olvasó elé.

Eszem ágában sincs azt állítani, hogy értem ezeket a történeteket, de néha úgy éreztem, hogy legalább érzem, hogy mi is volt a szándék.
S ez elég is volt a számomra.

2 hozzászólás
SteelCurtain>!
Italo Calvino: Láthatatlan városok

Kétszereplős történet.
Történet? Marco (és vízi) Polo mesél, Kublaj kán hallgatja.
Eleinte azt hittem, hogy a velencei az általa látott különös keleti városokról regél. Aztán azt, hogy a Kublaj által sosem látott nyugati városokról mesél. De tulajdonképpen egyszerre mesél keletről és nyugatról. Minden városról egyszerre, s mindegyikről külön-külön. S közben kibontja a városokat időben és térben. Azokat is, melyeket már rég eltöröltek a föld színéről, s azokat is, melyek még a tervezőasztalon sem léteznek. S rendszerezve, utcák, falak, vízvezetékek és kertek szerint, lakóik hangulata, avagy külső megjelenése alapján. Egy város a lehetőségek végtelen verziójával rendelkezik. S Calvino talán nem is akar mást, csak egyetlen városba összesűríteni valamennyit. Az embert, s az életet, amitől a puszta falak várossá változnak. Egyetlen könyvbe tömöríteni valamennyit.
Egyetlen mondatba.
Talán egyetlen szóba.

3 hozzászólás
pat P>!
Italo Calvino: Láthatatlan városok

Nagyon szeretem a városokat. Járkálni bennük, nézni őket, olvasni róluk. Még a kétéveseknek való böngészők is le tudnak nyűgözni. (Meg a Lego City.)

Ez a kötet mondjuk annyira nem nyűgözött le. Pedig szép, légies, lírai, metaforikus, furcsa, egzotikus, hangulatos, a fordítás is remek valószínűleg… No de. Ezek azért azok a leíró részek egy regényben, amiken alapvetően átugrik az ember olvasás közben. (Csak viccelek, nyugalom. De azért valami kis minimális cselekmény, legalább hogy a Főhős végigsétál az utcán, vagy valami, azért az hiányzott ebből a verbális böngészőből.)

vargarockzsolt>!
Italo Calvino: Láthatatlan városok

Képeskönyv (leporello), amelyben nincsen kép, csak szöveg (prózaversek).
Kelet (Kublai kán) és Nyugat (Marco Polo) találkozása a posztmodern urbanisztika boncasztalán.
Példázatok, ahol az elképzelt látvány (esztétika) egyenrangú a megjelenített gondolattal (filozófia).
A világ fölmérése és analízise, függőágyból szemlélve, lehunyt szemmel, kiszakadva az időből.

[Úgy képzelem, a világ akkor keletkezett, mikor Brahma köldökéből előmászott egy teknősbéka. Amerre járt, megtestesült a világ, végül elérkezett Brahma fejéhez, és négy arcát így szólította meg:
– Ó, felséges Isten, az egész teremtett világodat bejártam, hegyeket és völgyeket, tengereket és mezőket, de nem találtam benne egyetlen élőlényt sem, csak egy kristálypalotában egy emberpárt, akik sakkoztak egymással. Marco Polonak és Kublaj kánnak nevezték magukat.
Brahma ezen igen-igen elcsodálkozott, lemászott a szent lótuszon, amelyen eddig lakozott, és amely a leghatalmasabb Isten, Visnu köldökéből nőtt ki, de Visnut nem találta ott. Helyette egy papiruszt olvashatott, amelyen ez állt:
Borgesnél buli van, üdv: Calvino]

Fejezet címek:
A városok és az emlékezet.
A városok és a vágy.
A városok és a jelek.
A karcsú városok.
A városok és a cserék.
A városok és a szemek.
A városok és a név.
A városok és a holtak.
A városok és az ég.
A folyamatos városok.
A rejtett városok.

És egy idézet, a könyv befejező soraival:
”A nagykán már lapozgatta atlaszában a városok térképeit, amelyek fenyegetően jelennek meg a lidérces álmokban és az átkokban: Enoch, Babilon, Yahaoo, Butua, Brave New World.
Így szól:
– Minden hiábavaló, ha az utolsó kikötő nem lehet más, mint a pokolbéli város, és ott abban a mélységben, egy mindig szűkülő spirálvonalban nyel minket el az áramlat.
Polo válasza:
Az élők pokla nem olyasmi, ami majdan lesz; ha van ilyen, akkor az az, ami már itt van, a pokol, amelyben mindennap lakunk, amelyet együtt alakítunk ki. Két módja van, hogy ne szenvedjünk tőle; az egyik sokaknak könnyen sikerül: elfogadni a poklot, és részévé válni olyannyira, hogy már nem is látják. A másik kockázatos, és állandó figyelmet és tanulást igényel: megkeresni és felismerni tudni, ki és mi az, a pokol közepette, aki és ami nem pokol, s azt tartóssá tenni, annak teret adni.”

1 hozzászólás
Peónia>!
Italo Calvino: Láthatatlan városok

No, erről a kōnyvről nem tudok értékelést írni. Talán, ha Calvino súgna, akkor belemereszkednék ebbe a szellemi kalandba, de így, egyedül magammal csak arra vagyok képes, hogy visszavágyjak abba a finom rajzolatú, szabad világba, amelyben összefonódott a szépség, a bölcsesség, a tudás, a képzelet, amelyben a kérdések új kérdésekké váltak, hogy befogadjuk a valóságnak azt a plaszticitását, mely a kérdező élet sajátja.

2 hozzászólás
Frank_Waters I>!
Italo Calvino: Láthatatlan városok

Italo Calvino prózaatlasza. Marco Polo a főalak, ha van itt egyáltalán ilyen (hősről nem beszélhetünk), a másik pedig Kublai kán. Igazi keleti könyv, olyan, amilyennek az Ezeregyéjszakát ismerjük (azt a könyvet talán nem is érdemes elolvasni, mert kiderülne, hogy teljesen más, mint amilyennek képzeljük).

Posztmodern alapmű (ez egy olyan kategorizálás, aminek nincs értelme, de van haszna): nincs történet, mégis regény, látszólag összefüggéstelen városleírások gyűjteménye, mégse annyira összefüggéstelen. Nehéz értelmezni, mert jó könyv: nem igaz, hogy egyetlen városról beszél végig, de az se, hogy ötvenötről (lásd még: Egy nő), az is lehet, hogy nem is városokról van szó, hiszen mindnek női neve van (Irene, Armilla, Cloe), és az is lehet, hogy Marcót és Kublai kánt is csak valaki álmodja, sőt, magát az elbeszélést is csak álmodják. Az a fajta könyv, amit egy egyszerű halandó csak többszöri olvasásra tud megérteni, de szerencsére akkor is jó olvasni, ha nem érted.

Joshua182>!
Italo Calvino: Láthatatlan városok

Fogalmam sincs, hogy mi ez a könyv, arról még kevésbé, hogy miről szól, mégis biztosan állíthatom, hogy mindenről szól. Látszólag próza, valójában lírai lüktetéssel rendelkező, ékesszóló, rövid leírások gyűjteménye hétköznapi, egzotikus, képzelt, furcsa és fantasztikus városokról.
Nem könnyű olvasmány, lassan haladtam vele, mert egy-egy oldal, sőt, mondat(!) annyira elgondolkodtató, hogy órákra telítette a „mentális gyorsítótáram”. A városok és sorok között ott rejtőznek alapvető bölcsességek, de nem szájbarágós módon, minden képlékeny, hagyja, hogy az olvasó saját világára vonatkoztatva „mondja ki” őket.
Számomra ez a könyv az életről, az ÉLETRŐL szól, de ez csak jó néhány város sikertelen „befogadása” után tudatosult bennem. A szövegek vezettek rá, hogy bármely város minden pompájával együtt is csak üres „váz”, élettelen anyagtömeg az alkotó és kreatív értelem aktív jelenléte nélkül, legyen szó bármilyen helyről – valós vagy képzeletbeli –, az emberi élet és értelem pezsgése formálja azzá, ami miatt városnak hívjuk. A könyv két „szereplőjének” világlátása is ezt a benyomást erősítette meg bennem. Kublai kán, a hódító uralkodó hiába rendelkezik hatalmas terület és rengeteg város felett, Marco Polo útleírásait, képzeletét kell segítségül hívnia, hogy egyáltalán felfogja a kiterjedéseket. Hiába uralkodik a területek felett, kívülállóként sosem fogja kellően mélyen megtapasztalni, megismerni, megélni a városokat, így tehát nem lehetnek az övéi, nem „birtokolhatja” őket a valóságban, az e felett érzett szomorúságát pedig szinte minden mondatából kiéreztem. Marco Polo már közelebb jár a valódi megtapasztaláshoz, hiszen számtalan helyre ellátogat, de a leírásai egyértelműsítették számomra, hogy anélkül, hogy egy helyen gyökeret eresztenénk, vagy legalább hosszabb időt töltenénk ott, nem tudjuk megismerni az adott várost. Tudásunk szerteágazóbb lesz, de nélkülözi a megfelelő mélységű megtapasztalás eredményezte megismerést, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy egy várost, vagy bármilyen helyet, egyáltalán bármit a sajátunknak valljunk.
A két véglet közti egyensúlyi állapot utáni hajsza, ami rövid életciklusunk meghatározó eleme, és fontosságának hangsúlyozása a könyv egyik legbanálisabb tanítása, valahol a boldogság kereséseként is lefordítható. Persze valószínű, hogy ennél jóval több minden szűrhető ki ezekből a velős, 2-3 oldalas írásokból, de nekem ehhez egy olvasás biztosan kevés.
A könyvben egyébként nagy valószínűséggel mindenki megtalálja azt a várost/városokat, amelly(ekk)el leginkább azonosulni tud életének az adott pillanatában, ez utóbbit fontosnak érzem hangsúlyozni. Az én két „városom” Eutropia és Ottavia volt. Előbbinél, ahol több város alkotja Eutropiát, melyek közül mindig csak egyben élnek, a többi üres, az emberek ciklikusan vándorolnak egyikből másikba, váltogatják a lakhelyük, és mesterségük is, minden alkalommal új szerepet játszva. A dolog nyilván csak valamilyen kommunista utópiában lenne kivitelezhető, de a több élet végigélésének és a második (vagy sokadik) esély lehetősége miatt nálam ez a hely volt a nyertes. Ottavia, a levegőben függő pókháló-város iránti szimpátián nem tudom megmagyarázni, ez talán egyfajta ellenpont az előző városhoz a maga limitált lehetőségeivel, ám igazi egzotikum, hiszen minden köteleken, hágcsókon függ. Tényleg nem tudom, mert még tériszonyom is van…

Arianrhod P>!
Italo Calvino: Láthatatlan városok

Bevallom, nem bűvölt el annyira, mint számítottam rá. A stílusa valóban gyönyörű, szépen cizellált mondatok, látványos képek, kavargó látomások. Időnként úgy éreztem, értem is, de soha nem voltam biztos abban, hogy jól értem. Nekem a városok nem városok voltak, hanem gondolatok, a két beszélgetőpartner az agy két féltekéje, a logikus és az érzelmes. Megerősített ebben a víziómban, hogy a városok mindig duplázódtak, az egyik a másik tükörképeként, de torzított tükörkép formájában.

Bevallom, sokszor Lautréamont stílusára asszociáltam olvasás közben, annál a könyvnél volt még olyan érzésem, hogy kevés vagyok ehhez, valamint hogy többször is el kellett olvasnom egész sorokat, hogy felfogjam. De Lautréamont-t teljesen megértettem.

_Andrea_>!
Italo Calvino: Láthatatlan városok

Gyönyörű, – nem értem teljesen, nem is tudom, lehet-e érteni egyáltalán, de olyan gyönyörű ez a könyv..
Annyi város van, olyan furcsa, hogy városok vannak, hogy emberek vannak egyáltalán és egymás mellé bútorozva élnek, gazdagságot teremtenek, pompát és mellette szemetet és szennyet. Ebbe csöppen bele minden egyes ember mikor megszületik, és vagy érti, vagy nem érti, de inkább nem érti, – de beszél róla; ahogy a könyv két főszereplője is teszi. Marco Polo és Kublai kán, vagy csak két őrült valahol egy zárt osztályon. Valami már volt előttük, valami még lesz utánuk, de mintha már arról is lemondtak volna, hogy a gyökereiket keressék, vagy valamiféle végcélban higgyenek, egyáltalán tartozzanak valahová, valakihez, – nem érezni viszonyokat, amik kötik őket, csak az életútjuk néhány lenyomatát, a legmélyebb ráncokat az arcukon. Kettejük személye mintegy szűrője, viszonyítási pontja annak, amit az egyes városok bemutatnak. Mintha ezek a városok még hinnének valamiben, van valami céljuk, mozgatórugójuk, vak hitük, makacsul ragaszkodnak valamihez, irreális elvekhez, ötletekhez, a milyenségükhöz és ez adja meg a minőségüket. Ami közben mégis esetleges. Tömegek identitása foszlik szét és olvad egybe a városok identitásában.
Semmi értelme és konklúziója nincs az egésznek, – vagy mégis? mindenben elbizonytalanít, de nem keserű cinikussággal, inkább belenyugvással a fel nem foghatóba – de mélyen rétegzett, elgondolkodtató, és különleges esztétikai finomsága van.
Marco Polo annyi mindent bejárt, megismerve a világ végtelen variációiból egy keveset, – ami nagyjából csak ahhoz elég, hogy érezze, mennyi mindent nem látott és nem is fog soha látni. Kublai kán annyi mindent birtokolt, messze földek ura, de csak azt érzi, ahogy homokszemekként pereg ki az ujjai közül minden. A vándor és az uralkodó archetípusa ül egymás mellett és szemléli a pusztulás és keletkezés végtelen egymásba omlását, azt a karnevált, ami az élet.
És eddig kibírtam, hogy ne írjam le a posztmodern szót, de most már mégis leírtam, – a posztmodern az jó.

csillagka P>!
Italo Calvino: Láthatatlan városok

Nem megy :( negyedszerre kezdek neki az értékelésnek, de csak közhelyek jutnak eszembe, pedig ez nem egy átlagos könyv, az biztos.
Anekdota marad :) az legalább eredeti.
Napóleontól megkérdezték miért jár minden várost körbe, ahová megérkeznek.
Császár ránézett a kérdezőre és azt felelte:
Fel kell térképezni, mert sose lehet tudni, mikor kell elfoglalni.
Napóleonnak jobban tetszett volna ez a szösszenet mint nekem.
Egy ismeretlen városban mindig az embereket nézem meg először és utána az épületeket. Fantázia városban pedig az álom illékonysága az amit megtudok érezni, itt ez nagyon lyukasra sikerült. Át estem rajta és közben nem maradt a kezembe semmi fogódzó.
Ezért itt állok üres marokkal és nem tudok mit mondani a semmiről.
Sajnálom.


Népszerű idézetek

Tony_Takitani>!

– Az élők pokla nem olyasmi, ami majdan lesz; ha van ilyen, akkor az az, ami már itt van, a pokol, amelyben mindennap lakunk, amelyet együtt alakítunk ki. Két módja van, hogy ne szenvedjünk tőle; az egyik sokaknak könnyen sikerül: elfogadni a poklot, és részévé válni olyannyira, hogy már nem is látják. A másik kockázatos, és állandó figyelmet és tanulást igényel: megkeresni és felismerni tudni, ki és mi az, a pokol közepette, aki és ami nem pokol, s azt tartóssá tenni, annak teret adni.

126. oldal (Európa, 2012)

1 hozzászólás
Zálog>!

Marco Polo leír egy hidat, egyenként mindegyik kövét.
– De hát melyik az a kő, amely a hidat tartja? – kérdezi Kublai kán
– A hidat nem az egyik vagy a másik kő tartja – feleli Marco Polo –, hanem a belőlük formált ív vonala.
Kublai kán hallgat, gondolkodik. Majd ezt fűzi az elhangzottakhoz:
– Miért beszélsz nekem kövekről? Engem csak az ív érdekel.
Polo így felel:
– Kövek nélkül nincsen ív.

62-63. oldal

Amadea>!

Az emlékezet túláradóan gazdag: ismétli a jeleket, hogy a város létezni kezdjen.

12. oldal (Kozmosz Fantasztikus Könyvek, 1980)

vargarockzsolt>!

A császárok életében elkövetkezik a pillanat, amikor túljutnak a végtelen meghódított területek fölött érzett büszkeségen, és a bánaton és megkönnyebbülésen, amit a tudat okoz, hogy hamarosan le kell mondani ezek megismerésének, megértésének akár csak a lehetőségéről is; ilyen ürességérzet fogja el azt, aki egy este, eső után megérzi az elefántcsorda és a parázstartóban kihűlő szantálhamu párolgó illatát; szédület, amelybe beleremegnek a Föld féltekéjének fakóvörös gerincén kirajzolódó folyók és hegységek, gyűrötten halomba hullanak az egyik vereséget a másik után elszenvedő utolsó ellenséges csapatok összeomlásáról beszámoló sürgönyök, és a sosem hallott nevű királyok pecsétviaszai széttöredeznek az irományokon, amelyekben védelemért könyörögnek előrenyomuló csapataik ellen, cserében adófizetést ígérnek, amit majd nemes-fémekben, cserzett bőrökben és teknőc héjakban rónak le; az a kétségbeesett pillanat ez, amikor rádöbbennek, hogy az eddig minden csodák legnagyobbikának hitt birodalom nem más, mint végtelen, formátlan romhalmaz, szétbomlása már rögzítetten bizonyosabb, semhogy jogarukkal rendet teremthetnének benne, az ellenséges uralkodók legyőzésével pedig az ő régről eredő pusztulásuk örököseivé váltak.

2. mondat

1 hozzászólás
Bíró_Júlia>!

…kettejük között mindegy volt, hogy kérdéseket és válaszokat hangosan kimondanak-e, vagy mindketten hallgatagon tovább tépelődnek.

Némán ültek tehát, félig lehunyt szemmel, párnákon terpeszkedve, függőágyon hintáztak, és hosszú ámbrapipájukat szívták. Marco Polo elképzelte, hogy azt feleli (vagy Kublai képzelte el válaszát), minél mélyebbre elbolyong távoli városok ismeretlen területein, annál inkább megérti a többi várost, amelyen áthaladt, míg odaért, és gondolatban újra bejárja utazásainak állomásait, és akkor ismeri meg igazán a kikötőt, ahol vitorlát bontott, ifjúságának megszokott tájait, otthonának környékét és a kis velencei teret, ahol gyerekkorában futkározott. Ekkor Kublai kán félbeszakította, vagy elképzelte, hogy félbeszakítja, vagy Marco Polo képzelte, hogy félbeszakítják elbeszélését ilyesfajta kérdéssel, mint: – Állandóan hátrafordítod a fejed, miközben előrehaladsz? – vagy: – Mindaz, amit látsz, örökösen mögötted van? – vagy még inkább: – Utazásod csak a múltban játszódik le? Csupán azért, hogy Marco Polo megmagyarázhassa, vagy elképzelhesse, hogy megmagyarázza, vagy a kán képzelje, hogy magyarázza, vagy képes legyen végre megmagyarázni önmagának, hogy amit ő keres, az mindig olyasmi, ami előtte van, és ha a múltról esik is szó, ez a múlt változik lassacskán, amint előrehalad útján, mert az utazó múltja a megtett út szerint változik, nem a közelmúltról beszélünk, amikor minden eltelő nap hozzátesz egy következő napot az előzőhöz, hanem a régebbi múltról.

Amint egy-egy új városba érkezik az utazó, ott leli múltjának egy részét, melyről már nem is tudta, hogy birtokában van: mindannak idegensége, ami többé már nem vagy, vagy amit már nem birtokolsz, ott vár az idegen és nem birtokolt helyek bejáratánál. Marco belép egy városba; lát valakit egy téren, aki azt az életet vagy pillanatot éli át, amely az övé is lehetett volna; most lehetne annak az embernek a helyében, ha hosszú idővel ez előtt megállt volna az időben, vagy ha hosszú idővel ezelőtt egy keresztútnál az egyik irány helyett az ellenkezőirányba fordul, és nagy kerülő után megérkezett volna annak az embernek a helyére ott, azon a téren. De most már ki van zárva ebből a valóságos vagy feltételezett múltjából; nem állhat meg; tovább kell mennie egy másik városba, ahol egy másik múltja várja, vagy olyasmi, ami talán lehetséges jövendője lett volna, és most valaki másnak a jelene. A meg nem valósult jövendők csak a múlt faágai: elszáradt ágak.

22-23. oldal (Európa Könyvkiadó, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: Marco Polo
1 hozzászólás
psn>!

Ha tudni akarod, mekkora sötétség vesz körül, éles szemmel kell nézned a távoli, pislákoló fényekre.

1 hozzászólás
Bíró_Júlia>!

Más a város annak, aki elhalad mellette, és nem lép be, és más annak, aki bekerül, és nem jön ki többé; más az a város, amelyikbe először érkezünk, és más az, amelyet úgy hagyunk el, hogy többé nem térünk vissza; mindegyik más nevet érdemel;

94. oldal, A városok és a név. 5.

Biedermann_Izabella>!

Azon a napon, amikor Eutropia lakói érzik, hogy elfogja őket a fáradtság, és senki sem tudja elviselni tovább a mesterségét, a rokonait, otthonát és utcáját, adósságait, az embereket, akiknek köszönni kell, vagy akik köszönnek, akkor az egész lakosság úgy határoz, hogy átköltözik a szomszéd városba,a mely ott áll, és várja őket, üresen és vadonatújan; ahol mindenki más mesterségbe fog, új feleséget választ, más tájat lát, ha kinyitja az ablakot, más időtöltésekkel, barátságokkal, pletykákkal tölti majd el az estéit.

49. oldal

_Andrea_>!

Az ember napokon át fák és kövek között halad. Tekintete ritkán állapodik meg bármin, csupán olyankor, amikor felismerte, hogy az valami másnak a jele: a homokban egy lábnyom azt jelzi, hogy tigris járt arra; egy tócsa, hogy ott föld alatti vízér húzódik;a fehér mályva virága az, hogy véget ért a tél. Minden más néma és egymással felcserélhető; fák és kövek csupán önmagukkal azonosok.

11. oldal

2 hozzászólás

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

William S. Burroughs: Meztelen ebéd
Salman Rushdie: A sátáni versek
Milorad Pavić: Kazár szótár
Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején
Jáchym Topol: Nővérem
Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol
Stanisław Lem: Solaris
Komor Zoltán: Szúnyogkór