Ha ​egy téli éjszakán egy utazó 85% 269 csillagozás

Segítség, segítség, egy kedves olasz szélhámos csapdájába estem!
Elhúzta az orrom előtt a mézesmadzagot néhány ígéretes, különböző stílusban megírt regénykezdettel, aztán elfilozofálgatott egy kicsit az olvasás valódi természetéről, tanácsokat adott a legkényelmesebb olvasási testhelyzetről, és kezdődött minden elölről.
Aki a legkomolyabb szándékkal kezdene ismerkedni a posztmodern irodalom alapművével, az inkább lazítson egy kicsit, és hangolja arcizmait nevetésre.
A legendás kötet valójában parádés stílusbravúr, sziporkázó játék, vagy így tavasz közepén járva egy igazi áprilisi tréfa.

Egy Bosnyák-téri szombaton sikerült a 100 Ft-os kínálatból kihalásznom egy ilyen Calvino kötetet. Csoda vagy kiváló szerencse, míg mások epedve rekedtre keresik magukat e kötet után, nekem csak úgy kezembe akad. Egy posztmodern metafikció, ami félcenti piros a polcon? Érdekes kérdés, hogy Calvino kísérlete, azaz kísérteties játéka miért lenne olyan ellenállhatatlan, vagy bizonyos hangulatban és időpillanatban állhatatlan? Talán eleve csábító – vagy kábító? – a gondolat, hogy mi lehetünk a regény főszereplői – mert lehetünk mi egy regény főszereplői otthon ülve? Mert ugye ez illúzió, vagy talán az az illúzió a vonzó, amit Calvino nyújt: hogy valóban benne lehetünk a regényben, úgy, hogy közben mégis önmagunk maradhatunk. Mindennapos képmutatásaink közt tudunk egyáltalán állandóan és folyamatosan önmagunk lenni, miközben magunknak is nap mint nap hazudunk? Vagy az is lehet, hogy az az ajánlat a visszautasíthatatlan, amelyet a szerző ebben a regényben és ezzel a regénnyel tesz: Calvino ugyanis azzal kecsegtet, hogy a könyvéből megtudhatjuk, miért és hogyan olvasunk, s hogy mi a jó az olvasásban.
Én eddig tudni véltem. Új ismeretek, kedvelt hangulatok, szellemi kihívás. Na Calvino ez utóbbiból kínál rendesen. De valahogy mégis vágytam közben Simenon Párizsára, vagy Bertha balatoni tájaira ősszel – igaz ezek sem ugyanazok már, ha néha lemegyek az öszödi partra, vagy a szárszói állomásra. Hol van, hol találom a jövőmet? Van nekem még? Vagy már tényleg megkezdődött, s ilyen lesz? Kell ez nekem?

Kedves molyoló!

Most éppen @dontpanic értékelését olvasod Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című könyvéről. Egy hosszú hétvége utolsó estéjén, a vacsora után rezignáltan görgeted a frisseidet, lélekben már a másnapi munkanapra készülve. Vagy éppen le vagy maradva az új tartalmak olvasásával, és már munkában próbálsz velük haladni, egy kávé mellett. Nem dolgoznod kéne éppen?! Te kis munkakerülő. Az is lehet, hogy épp a vécén ülsz, nyugi, nem mondom el senkinek. Pörgeted a frisseket, a kezed a j gomb fölött lebeg, vagy neadjisten az f felett, ami ugye a szűrést jelenti. Már éppen szűrnéd ezt a hosszúnak tűnő szövegfolyamot, amikor mégis adsz neki egy esélyt. Végül is ez a könyv mégsem mindennapi, hátha írt róla valami érdekeset ez a dontpanic.
Elkezded olvasni az értékelést. Így kezdődik:

„Ez a könyv egyáltalán nem mindennapi, megpróbálok valami érdekeset írni róla! Régóta el akartam már olvasni, és nagyjából tudtam is, mire számítsak, mégis sikerült meglepnie…”

Valami megzavar az olvasásban. Valószínűleg egy másik böngészőfülön megnyitott Facebookon küld neked üzenetet valaki, amit persze azonnal csekkolni kell. Mire visszatérsz, a molyos tartalmak frissültek, és egy egészen más értékelés fogad az előző helyén. Ennyi áll benne:

„Nekem nagyon tetszett!”

Nem szereted az ilyen szűkszavú, semmitmondó értékeléseket, és jól felidegesíted magad rajta. Bosszúból gyorsan megnézed, született-e közben valami izgalmas karc, de csak képes karcok tömkelegével találod szembe magad, így visszatérsz az értékeléshez. De most mintha megint egy másikat kezdenél olvasni, elég furán működik mostanában a Moly:

„Egyáltalán nem értettem ezt a könyvet, szerintem időpocsékolás volt olvasni, merő blöff az egész, ilyet én is tudnék írni.”

A másik szobában megy a BL elődöntő, góóóól, ez azért neked is meg kell nézned, felállsz a Moly elől és megnézed a visszajátszást. (Amennyiben a munkahelyen vagy a vécén olvasod az értékelést, akkor első esetben egy kollégád sürgős feladatot bíz rád, utóbbiban pedig az intim szférád megőrzése érdekében inkább nem fedjük fel, mi történik.) Mire visszatérsz az internethez, megint más értékelés kerül a szemed elé:

„A kötet egy metaregény, mely a befejezetlenség feszültségére játszik rá, és a posztmodern töredezettségélményét sűríti bele tíz, az irodalmi zsánereket jelképező történetkezdeménybe, míg magát az olvasót teszi meg a keretsztori főhősévé, ezzel rombolva le azt a bizonyos negyedik falat. A szerző halott, ahogy már Roland Barthes is megmondta, ám a könyv struktúrája mégis….”

Ezen a ponton úgy döntesz, a könyvet inkább leveszed a várólistádról, és inkább karcolsz egyet „Az érzés, amikor…” zónába arról, hogy hiába, már a molyos értékelések sem a régiek. :)

Italo Calvino regényének, a Ha egy téli éjszakán egy utazó-nak értékelését kezded éppen olvasni. Hallottál már a könyvről, netán ismered? Ha nem, feltétlenül szerezd be, hiszen Olvasó vagy, Ő meg ír. A világ összes könyvét írja, neked meg szüntelen hajszában az elveszett, talán sosem volt könyv(ek) után, türelmetlenül kell várnod ezt a történetet is, ha meg szeretnéd tudni hogyan végződik. Ha már hallottál róla, esetleg olvastad, sokat tudó, picit ironikus mosollyal várod, hogy mi kerekedik ki ebből a szösszenetből. Nem számítasz túl sokra, igazad is van. A toll előtt tátongó űr szédülete túl erős, nem sokan birkóznak meg vele, aztán meg mi újat olvashatnál róla… Nem, nem fogok neked titkora és nagy igazságokra rávilágító, revelációkat okozó, mélyre szántó elemzést írni. Nem, csak el szeretném mesélni találkozásomat a regénnyel.
Ez az a Könyv Mely Elolvasását Már Régen Tervezem, Könyv Melyet Évekig Hiába Kerestem, a Könyv Melyről Nem Sokat Tudtam De Feltétlenül Olvasni Akartam. De a könyv huncut módon, egyre csak bujkált előlem. Kölcsön kértem volna, de nem volt, kitől. Meg akartam vásárolni, de valahogy mindig előttem fogyott el az utolsó, vagy csak előjegyezni lehetett, és sehogy sem akart jönni az értesítés, hogy ez, az – megvan! Az antikváriumok polcairól gyorsan eltűnt az esetleg arra tévedt könyvecske. Persze nagyon ritkán történt ez meg, mert az Olvasók nagyon ragaszkodnak ahhoz, hogy polcukon ott lapuljon egy saját példány. Mi más maradt volna? A legbiztonságosabb kikötő, a könyvtár. Mert egy könyvtárból ez a könyv nem hiányozhat. Nem is hiányzott, csak hát román fordításban volt meg. És, mint már Te is tudod, Nyájas Olvasó, Ernest Maranában, a hazug és csaló fordítóban nem lehet megbízni. Becsapja a fordítót, olvasót, összekeveri a könyveket… Nem, nem akartam így hozzáfogni. Ha már nem lehet olaszul, legalább a magyar változatot kellene. És vártam, vártam türelmesen, míg egyszer, véletlenül, másik regényt keresve meg nem pillantottam a játékos-csalfa könyvet a könyvtári polcon. Lecsaptam rá, nincs menekvés – mondtam.
És tényleg, nem volt menekvés. Emlékszel te is, ugye Nyájas Olvasó, hogyan ütötted fel a könyvet, az olvasást megelőző percre, mikor már a cím is vágyat ébreszt benned egy könyv után, ami tán nem is létezik. Majd ez első mondatokra, amint egy szűnni nem akaró mosoly telepszik arcodra, amint szinte automatikusan megemeled és párnára teszed a lábad, kényelembe helyezed magad, és olvasni kezdesz. Elébe mensz annak, ami most van keletkezőben, s amiről senki se tudja, mi lesz… Így jártam én is, rohangáltam a regény után olvasás előtt és olvasás közben, és nem tudtam már, hogy hol a kint és hol a bent. De mire végére értem a történetnek, már tudtam, hogy a hajszának nincs vége, nem lehet vége, hogy ezt a könyvet továbbra is keresni, olvasni kell, hogy akárhányszor kezembe fogom venni, kíváncsi leszek arra, hogyan végződik, hogy mindig le fog nyűgözni ez a bujócska, ez a csalafinta és végtelenül élvezetes játék, és azt is, hogy talán az elbeszélés az űr fölött feszülő híd.

„Minden könyv, amit elolvasok, része lesz annak az általános és egyetemes könyvnek, mely olvasmányaim összessége.”

Ez a könyv játszott velem, ahogyan a szerző is játszik az olvasóval. Már régen felfigyeltem a szerzőre, még akkor, amikor sok évvel ezelőtt hallottam a rádióban az Eleink című művének feldolgozását. (Eleink – A nem létező lovag – A kettészelt őrgróf – A famászó báró) kötetből az utóbbit, felkeltette az érdeklődésemet, el is olvastam a kötetet.
Amikor ezt a művét szerettem volna olvasni, akkor úgy jártam, mintha a regény eseményeinek megelőlegezésébe csöppentem volna. A könyvtári példányok kámforrá váltak, a katalógusban még megvolt, de sehol nem lehetett fellelni. Hónapokon át üldöztem a könyvtáros kollégákat, hogy szerezzék már be újra (vagy vissza), de nem jártak sikerrel Szeged legnagyobb közművelődési könyvtárában. Majd a véletlen egy rendezvényre egy fiókkönyvtárba sodort és ott is rákérdeztem, az ő példányuk előkerült, már nem is hittem, hogy sikerül elolvasni.
A szerző „a 20. századi olasz irodalom egyik legnagyobb, iskolát teremtő és nemzetközileg is páratlan népszerűségű alkotója.” Nem csalódtam benne, sőt tulajdonképpen felülmúlta a várakozásomat.
A kötet olvasásának kezdetén egy kicsit nehezteltem a szerzőre, mert milyen dolog az, hogy az éppen olvasni kezdett kötet oldalainak nyoma vész. Majd kezdődik a nagy nyomozás, aminek szereplője vagyok én is, az olvasó, és elkezdődik egy nagyon különleges 2 síkon futó történet, az egyik a különböző kötettöredékek kerülnek elénk, és gabalyodunk bele kibogozás helyett, a másik pedig az a történet, hogy mit tesz ilyenkor egy elkötelezett olvasó?
A történet(ek) érdekesek, akármelyiket szívesen olvastam volna tovább, de hol maradt volna akkor a keresés, kutatás, nyomozás élménye 12 fejezeten keresztül?
A 11. fejezetben úgy éreztem, mintha a molyok szabadultak volna be egy könyvtárba, mert ők ilyen elkötelezettek az olvasásnak.
„ A könyv járulékos támasz, mankó vagy éppenséggel ürügy.”

Ha eddig bárkinek is lett volna kétsége afelől, hogy az olvasás voltaképpen nemi aktus (meg hogy a nemi aktus is olvasás, és akkor az írásról még nem is beszéltünk), akkor Calvino eloszlatja jól. És úgy szedi darabokra az olvasás (és regényírás) kulturális jelenségét és mutatja be az olvasás (és írás) különböző lehetséges módjait, hogy sikerül mindenféle olvasót belefoglalnia ebbe, ami szerintem nagyon szép és demokratikus dolog, ami által új értelmet nyerhet a „beleolvasom magam a regénybe” kifejezés. Szóval megint egy könyv, ami megerősítette bennem az érzést, hogy nem érdemes az olvasás szenvedélye nélkül élni. (Nem mintha megerősítésre szorulnék ezen a téren egyébként, vagy egyáltalán lenne választási lehetőségem. :D)
Különben még sosem élveztem ennyire egy ilyen bosszantó könyvet, Calvino úgy tud az agyadra menni, hogy közben remekül szórakozol és itt-ott leesik az állad :)

Ez a könyv teljesen elbűvölő. És hátborzongató.

Amúgy sincs bajom a metafikcióval meg semmiféle meta-dologgal, kedvelem az öncélú metázásokat is, amik engem mintha kizárnának és amik mintha csak arról szólnának, hogy az író ki akar próbálni valamit, tekintet nélkül a következményekre. Tényleg szeretek ilyesmiket is olvasni, szeretem nézni, ahogy valaki hülyéskedik és kizárólag a saját élvezetére csinál, ír dolgokat.

De Calvino ennél udvariasabb, vagy éppen dörzsöltebb. Ő nem zár ki a metázásából, sőt egyenesen engem tesz meg metaregény-főszereplőnek: kalandornak, felfedezőnek, nyomozónak, friss szerelmesnek (Olvasónak vagy Olvasónőnek – én mindkettő vagyok egyszerre), és azt mondja nekem: ez te vagy – én meg (mivel régtől fogva hatalmas vonzerővel bír számomra minden könyv, ami azt mondja nekem: te) az első oldaltól kezdve örömmel bekajálom az egészet. (Harmadik olvasásra is. És a további olvasások alkalmával is be fogom kajálni, ebben biztos vagyok.)

Jó volna tudni, tulajdonképpen mi olyan rettentő csábító s az első pillanattól kezdve elragadó abban, ha egy könyv úgy kezdődik, hogy leírja, hogy épp olvasni kezdek; javasolja, hogy nyújtsam ki-polcoljam fel a lábam (amit a javaslat hatására rögtön meg is teszek, bár valószínűleg amúgy is megtenném pár percen belül, amint kezdem kényelmesen érezni magam az éppen elkezdett könyvvel-könyvben); felszólít, hogy gondoskodjak a testi szükségleteimről; és elmondja, hogy milyen érzésekkel fogok neki az olvasásnak.

De tényleg – mi a vonzó ebben? Lehet, hogy ennyire szeretek magamról olvasni, főszereplő lenni. (Hm, de ki nem szeret?) Vagy szimplán lenyűgöz az, ha valaki figyel rám és – úgy tűnik – ismer engem mint olvasó(nő)t. Vagy talán azért bűvöl ez el, mert azt az illúziót nyújtja, amit még naiv olvasóként elég jól ismertem, s amit kevésbé naivként már elég ritkán tapasztalok, de azért titokban mindig keresek: hogy benne vagyok a könyvben/történetben; hogy én te vagyok, de közben mégis önmagam (a kétkedés jogáról alkalmasint szívesen lemondok olvasás közben, de magamról nem); hogy kint is vagyok, meg bent is – figyelek a könyvre, és figyelek magamra, amint figyelek a könyvre. Vagy lehet, hogy az vonz, hogy a könyv azzal kecsegtet: megtudom majd belőle, miért és hogyan olvasok, és hogy mi a jó az olvasásban.

Azt mondtam, Calvino igen előzékeny, hogy a metafikciója nem a saját köldökét nézi, és hogy mindig gondoskodik róla, hogy – bármilyen abszurd fordulatokat vesznek is az események – a könyvbeli te én maradhassak. De igazából nem is udvariasság ez, hanem inkább végtelenül cseles és okos hülyítés-és-hülyéskedés. Tudom, hogy a regénybeli regények félbeszakadnak, mégis mindig hagyom magam, és beleélem magam a töredékekbe. Tudom, hogy Calvino ezt tudja (ő meg, gondolom, tudja, hogy én ezt tudom róla). Tudom, hogy olvasás közben egyedül vagyok, de hagyom, hogy Calvino meggyőzzön arról, hogy mégsem. (Hiszen hogy lehetnék egyedül, miközben ezt a könyvet olvasom, amely nemcsak gondolatokat ébreszt és érzéseket kelt, hanem rögtön reagál is mindarra, amit az olvasása közben gondolok és érzek – és nem azért, mert a szöveg sablonos és ezzel sablonérzelmeket, -gondolatokat kelt bennem, amelyekre aztán könnyű reagálnia; és nem is azért, mert én adok sablonreakciókat egy nagyon okos író nem-sablonos szövegére, amelyekre a nagyon okos írónak szintén könnyű reagálnia.)

Szóval, tudom én, hogy az író nemcsak a szövegével játszik, hanem velem is – de az nem baj, van ez a fajta hülyítés, amit nem veszek rossz néven, hanem nagyon élvezem; meg szerintem ha már posztmodern-agyaskodunk-marháskodunk, akkor annak az a létező legjobb, legszórakoztatóbb, leginkább felemelő módja, ha együtt csináljuk (az író meg az olvasó[nő]).

–

Újra, 2020.

A legutóbbi olvasás óta csak annyi változott, hogy már nem szeretem az öncélú metafikciót.
De mivel ez nem az, az értékelés többi része továbbra is érvényes. Aminek örülök.

Ez egy olyan könyv, amire azt mondjuk olvasás után: „Nem volt semmi”. És tényleg! Ez valami volt, csak tudná az ember, hogy micsoda. Az első, nagyjából egyharmad részében csak kapkodtam a fejem, de tényleg, hogy akkor most mi van? Aztán valahogyan ráéreztem, de nem tudnám elmagyarázni miért és hogyan. Olyan volt, mint amikor valahonnan az agyad hátsó részéből jönne. Az Olvasóval együtt bosszankodtam, hogy a történet folyton félbeszakad, aztán az új történet is félbeszakad éppen, amikor már kezdenék belemelegedni. Aztán a történet kb. harmadik harmadában kezdett világos lenni a kerettörténet, és ezáltal izgalmasabb.

Sok gondolkodni valót ad a regény, szerintem olyan lesz ez nekem, mint a Kereszténység a Gleccser aljában. Azt is februárban újra kellett volna olvasnom, hogy hű legyek eddigi magamhoz ezzel a könyvvel kapcsolatban. :-)

A legkülönlegesebb regény, amit valaha olvastam.

„Megállapította, hogy a róla szóló oldalak sokkal jobban érdeklik, mint az összes többi; ez megerősítette azt a régi gyanúját, hogy az emberek végső soron csak magukról akarnak olvasni.”

Jonathan Franzen: Szabadság

Amikor belekezdtem a könyvbe, rájöttem, hogy megvan a tökéletes kezdőmondat (amit nyilván nem árulok el, hogy mi, az élelmesek meg a kíváncsiak megkeresik az idézetek között). Amikor továbbolvastam, a harmadik fejezetnél a mondat még tökéletesebb kezdőmondat lett, egészen más szempontból. Azt hiszem ekkor kezdtem a könyvbe beleszeretni.

És hát igen, egy írott könyv, ami az olvasásról szól, meg az írásról is, meg leginkább az olvasóról. A mű elégé hasonlít egy modern festményre, olyan szempontból, hogy szétszedi az alapokig a könyvet és lebontja az irodalmat, majd a bevezetésekből próbál nekünk egy befejezett művet csinálni. Mindemellett nem kell megijedni, valami folytonos történetet kapunk, ami egyenesnek nem mondható, és valószínű sok embert felidegesít, mert Hitchcock használta talán ennyire jól a feszültségkeltést eszközül. De az egyenes történet helyett inkább valamiféle elágazó ösvények kertjét várjunk, ahol maga az Olvasó bolyong egy-két útitárssal.

Megmozdul a szöveg, eszterházysan (vagy ottlikosan?) már-már egyenesen iszkol előlünk a próza, és rávesz minket a vele együtt mozgásra. Kicsit hatásvadász is, nem mondom, mert a fenti idézetet használva tudatosítja bennünk, hogy az olvasó nagyon fontos a mű szempontjából. Valahogy úgy, mint az az Esterházy által eltorzított idézete az Istennel meg Édesapámmal (http://moly.hu/idezetek/39876), hogy: Mi a különbség az Olvasó meg az Író között? Író csak ott van, ahol Olvasó van; ellenben az Olvasó bármikor lehet Író. Már ha olvassa valaki. És így harap a posztmodern olvasástudományi kígyó a saját farkába.

És hát „[é]lt egyszer egy Író, maga is Olvasó.”

„Na, ennek az értékelésnek majd még másodszor is nekifutok”, gondoltam magamban, és beugrott, hogy mennyire jól szórakozott volna Calvino (velünk is, rajtunk is), ha megéri a blogszférát, ahol hetente átírhatja akárki a saját könyvét.