Eleink 67 csillagozás

Három kisregény
Italo Calvino: Eleink Italo Calvino: Eleink Italo Calvino: Eleink Italo Calvino: Eleink Italo Calvino: Eleink Italo Calvino: Eleink

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​20. századi olasz irodalom egyik legnagyobb, iskolát teremtő és nemzetközileg is páratlan népszerűségű alkotója, Italo Calvino (1923-1985) három fantasztikus történelmi kisregényét fogja egybe ez a mára már legendás cím. Az elsőnek a hőse Nagy Károly kiváló lovagja. Agilulfo élen jár a harcban, a fegyelemben, az adminisztrálásban, szép nők rajonganak érte, de nincs teste: amikor feltolja sisakja rostélyát, a semmiből szól a hangja. A második történet hősét a török harcokban kettészelik: a hibákkal és erényekkel megvert és megáldott egész emberből két fél lovag lesz, egy gonosz és egy jóságos. Az utolsó kisregény hőse egy bárófi a 18. századból, aki gyerekkorában dacból felmászik egy fára – és soha többé nem ereszkedik vissza: egész életét a lombok, erdők magasában tölti, onnan szemléli tevékenyen és mégis kívülállóként, a koreszméknek elkötelezetten és mégis felülről, a forrongó világot.

Valahogy úgy, ahogy Calvino szemlélődött „…gallyak és levelek, pikkelyek és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1960

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Horizont könyvek Kriterion

>!
Európa, Budapest, 2010
572 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630789479 · Fordította: Telegdi Polgár István
>!
Európa, Budapest, 1980
458 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630719541 · Fordította: Telegdi Polgár István · Illusztrálta: Gyulai Líviusz
>!
Irodalmi, Bukarest, 1967
416 oldal · Fordította: Telegdi Polgár István

1 további kiadás


Kedvencelte 15

Most olvassa 6

Várólistára tette 54

Kívánságlistára tette 34


Kiemelt értékelések

Timár_Krisztina I>!
Italo Calvino: Eleink

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Ez a kötet így ebben a formájában pofátlanság.
Hogy valakinek kétoldalanként legyenek olyan ötletei, amilyenekből más író egész regényt kanyarítana…
No de nem dühöngünk. :) Mottó: aki Ariostót szereti, rossz ember nem lehet.

A kötet három kisregényéből úgy lett trilógia, hogy Calvinót sokáig piszkálták azzal a kérdéssel, hogy ezek között a – sem témájukban, sem cselekményükben, sem szereplőikben – össze nem függő szövegek között nincs-e mégis valami kapcsolat, és egyszer megunta a piszkálást, összepakolta őket egy kötetbe, adott nekik egy címet, és a továbbiakban csak így engedte kiadni őket. Egyébként valóban érzékelhető a szövegeket összekötő kapocs, de az egyetlen jó kifejezés rá a „megfoghatatlan”. :)

Részletek a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/15/italo_calv…

9 hozzászólás
eme>!
Italo Calvino: Eleink

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Három meseformába öntött történet, három korszak megidézése néhol abszurd ötletekbe és humorba csomagolva, a groteszket hívva segítségül. Olykor szájbarágós-tanítós, kilóg a (bal) lóláb is, de szerencsére nem annyira, hogy ronthatna az olvasás élményén. Mert tényleg élmény ez a könyv, mindhárom történet csak úgy tobzódik az ötletekben, a kalandban, miközben realizmussal keveri a mesés fantasztikumot. És nem lenne Calvino, ha nem társadalmi, morális-filozófiai kérdéseken morfondírozna a színes, pörgő cselekmény, az abszurd szituációk és alakok révén.

Famászó bárónkkal már találkoztam egyszer, itt írtam is viszonylag lelkesen felvilágosult kalandjáról: https://moly.hu/ertekelesek/2564612.
Agilfulo, a nemlétező lovag parodisztikus lovagregény-eposz formájába öntött története azonban, azt hiszem, vitathatatlanul viszi a pálmát. Calvino valami parádésan játszik a műfajjal, átgaloppozik… dehogy, rohamtempóban átvágtat a lovagregények kötelező kalandjain és állomásain, a „fölösleges toldalékokon” és „hideg cikornyákon”, amolyan essünk-át-rajta lazasággal, hogy furánál furább alakjai révén ironikus-humorosan, de kíméletlenül mutassa fel a társadalmi szabályok, konvenciók és szertartások, a merev és súlyos páncélok mögött kongó steril ürességet. Identitáskeresés és -válság, társadalmi beilleszkedés, erények és álerények kérdése húzódik végig a történeten, miközben szereplők és cselekményszálak szinte megszámlálhatatlan sokaságába keveredve csetlünk-botlunk egy csalóka képet mutató világban. Ki van, van-e egyáltalán valaki a címek, rangok, kitüntesések és páncélok mögött? Mennyire lehet sikeres ez a semmibefoszlást megakadályozandó abszurd kísérlet? A szerelmek, álomképek utáni szaladgálás, a társadalmi státus, voltaképpen az élet fenntartásáért folyó küzdelem? Calvino élénk beszélőkedvvel, humorosan, elmésen és ravaszul világít rá mindenkori világunkra, amelyben semmi és senki nem az, aminek látszik, és mindenki, az olvasót is beleértve, meglepetések és váratlan fordulatok révén jut el érdekes tanulságokhoz.

A középpontban három (na jó, az elbeszélővel négy, sőt a cinikus, illúziókat szertefoszlató, kijózanító Torrismonddal öt) fontos figura. Egyikük a katona mintaképe, az ész, a logika és az akarat testenincs, rang és cím éltette lovagja. Másikuk az ellenpont, az esetlegesség és érzékiség ezernevű, és ezáltal nevenincs alakja, Gurdulu, aki egyszerre minden és semmi, mert nem tud önmagáról, a világ és az én közötti különbségről. Szellem és test, társadalom és egyén, tudat és öntudatlanság, ráció és ösztön kettőssége élesen szétválasztva jelenik meg a két alakban, rávilágítva mindkét szélsőséges pólus embertelenségére. Nem lehet elsiklani az irodalmi allúziók mellett, ráismerünk nemcsak híres-neves Don Qiujoténkre, és társára Sancho Panzára, de Raimbaud de Roussilion apród alakja sem teljesen a semmiből bukkan elénk. Ő lenne a harmadik, az ifjú, naiv, lelkes, csupa érzés ember, aki saját ügye szolgálatában indul útnak. Számára amolyan beavatástörténet ez a sztori, betekintés a dicsőséges szent háború és lovagélet árnyoldalaiba, a fojtogató és értelmetlen bürokráciába. Vagy a Grál-lovagok egyéniség, identitás és akaratnélküliségének átszellemült, sötét misztériumába, az önfeladás és felelősséghárítás tömeglétébe. A háború arca sem épp az, amire egy lovagregény olvasója számíthatna, de hát tudjuk, ez nem az a lovagregény. Itt a hangsúly a hétköznapokon van, a tábori csendes pihenőkön, a békés étkezéseken, a hortyogással, álmokkal tarkított éjjeleken, ahol keresztény lovag és hitetlen ellenség szinte megszólalásig hasonlít egymásra.
És még semmit sem szóltam a violaszín Bradamantéről, vagy épp titokzatos elbeszélőnkről, alakjáról, helyzetéről, a befejezés csavaráról, aki és ami révén Calvino rátesz egy lapáttal a posztmodern játékra. Merthogy valóság és fantázia kérdése is terítékre kerül, az írás célja és értelme, az elbeszélő kiléte és megbízhatósága, a hitelesség, a népi, kollektív emlékezet, a legendaszületés-költés… Kell ennél több?

Ehhez képest Medardo di Terralba, török időkben kettészelt őrgrófunk története számomra visszalépést jelent, még akkor is, ha témái, problémái révén az előző kisregényhez kapcsolódik, és itt is bőven eljátszik motívumokkal, irodalmi utalásokkal, rájátszásokkal. Háborúban vagyunk, a csatamezőn, ahol a naiv és tudatlan őrgrófot Curzio csatlós mintegy idegenvezetésben részesíti. Csöppet sem szép és dicső, amit látunk. Meghasonlott a világ és meghasonlik az ember maga is. Ezt az állapotot Calvino egy abszurd ötlettel az őrgróf fizikailag kettészelt alakjába transzponálja, majd megmutatja, mi történik ezzel a háborúból visszatérő fél emberrel. Meg a másik, csak későn, nagyon későn visszatérő másik felével. Megmutatja a látszatok és előítéletek veszélyességét, a lidércfényeket, a tudós és az író lehetőségeit, felelősségét, annak vállalásához való felnövését (vagy sem), az én és a világ összes csonkaságának és hiányosságának közösségét.
Tanmese ez is, amelyben az elbeszélő nemcsak a kórt írja körül, hanem a gyógyulás lehetőségeit is keresi, néhol didaktikusan, de kitartóan, szellemesen, mély humanizmusról és pacifizmusról téve tanúbizonyságot.

Tarja_Kauppinen IP>!
Italo Calvino: Eleink

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Gyönyörű, mint a mediterrán táj a citromligetekkel, olajfákkal, kecskepásztorlánnyal, tengerrel. Kifinomult, mint a XVIII. századi nemesség. Elegáns, mint Agilulfo lovag a hófehér páncéljában. A hangulatát imádtam, a tartalma pedig leleményes, és a maga abszurd módján bizony fenemód okos, az a fajta, amely úgy adja át a legmélyebb gondolatokat, hogy szinte észre sem vesszük. Ez a könyv egy intellektuális fagyi: minden egyes mondata ínyencfalat.
Az első kisregény ragadott magával a legkevésbé, bár azt, hogy a legtöbb (?) nő számára a nemlétező férfi álmai netovábbja – akihez képest a valóságosak, eh, felejtősek – gyakran konstatálom itt, Molyon is, amidőn az értékelések olvasgatására vetemedek…
Az első és a második történet vége egyaránt kiszámítható egyébként, no nem mintha ez levonna az értékükből. A második határozottan olvasmányosabb, a kedvencem azonban a harmadik, A famászó báró lett. Sosem hittem volna, hogy ezen én ennyit fogok nevetni! Az utolsó ~50 oldalon picit elszontyolodtam, jobban örültem volna egy, hangulatában A kettészelt őrgróféhoz hasonló befejezésnek. A mű mondanivalója azonban effajta véget követelt. Mert hiszen élhet-e az ember különcként – érdemes-e nyíltan szembefordulni a gyakran terhesnek tűnő társadalmi elvárásokkal és kötöttségekkel? Calvino ad erre a kérdésre egyfajta választ. Lehet vele egyet is érteni, meg nem is.

3 hozzászólás
Emmi_Lotta I>!
Italo Calvino: Eleink

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Báró, őrgróf és lovag – ők az eleink, a három kisregény fő alakjai. A famászó báró volt az első Calvino-olvasmányom, kicsit terjengősnek találtam, szinte untatott. A kettészelt őrgróf összefogottabb, de kiszámítható a befejezése. A nemlétező lovag nyerte meg legkevésbé a tetszésem, egyáltalán nem kötött le. Ez a kötet egyelőre nem csinált kedvet a szerző egyéb műveihez, mindazonáltal remélem, hogy azok sikerültebb alkotások.

Gyulai Líviusz rajzai kuszák, ideges firkáknak hatnak, és végtelenül rosszul mutatnak ennyire kicsiben. Többnyire a könyv margóit „díszítik”.

>!
Európa, Budapest, 1980
458 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630719541 · Fordította: Telegdi Polgár István · Illusztrálta: Gyulai Líviusz
6 hozzászólás
kaporszakall>!
Italo Calvino: Eleink

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Három kisregény egy kötetben. S az 1980-as kötet hátsó lapján a golyóstollal ráfirkantott bejegyzés: 20. Nyilván leértékeléskor vettem, ezek szerint húsz kemény forintért, ami már akkoriban sem volt extra felár.

@Timár_Krisztina értékeléseiből* derül ki (bár kezdettől fogva gyanús volt), hogy az első írás, A nemlétező lovag Ariosto Őrjöngő Rolandjának paródia-parafrázisa. S mivel Ariosto munkája a lovagregény műfajának nem csupán folytatása, hanem egyfajta kifigurázása is, itt tulajdonképpen a paródia paródiájával állunk szemben. Ami ráadásul jól sikerült; szeszélyesen kanyargó cselekménye végig jóízű röhögésre késztetett, sőt, arra ösztökél, hogy egyszer – ha nem is túl hamar – Ariosto eposzát is elolvassam. Élveztem a tömör megfogalmazást, és a nyelvi humort. Aztán hogy teljesítesz szolgálatot, lovag, ha nem létezel? – kérdi a császár, s Agilulfo így felel: Az akaratnak erejével, s szent ügyünkbe vetett bizodalmam által! Boris Vian is megirigyelhetné ezt a replikát…

A kettészelt őrgróf viszont nem jött be nekem: a Dr. Jekyll és Mr. Hyde gyönge utánzatának tűnik, az egyetlen enyhítő körülmény az olasz népi folklór belevegyítése az elbeszélésbe, de maga a fő szál elszomorítóan didaktikus.

Végül A famászó báró, Cosimo története, melyben Calvino laza gyeplőre ereszti fantáziáját, hogy a XVIII. századi olasz vidéki élet ürügyén kifejtse számunkra életfilozófiáját. Az önnön következetességének csapdájába esett főhős küzdelme, egy héja-nász az avaron jellegű szép szerelemmel megspékelve, s zamatos népi életképekkel fűszerezve engem kifejezetten szórakoztatott, néminemű terjengőssége ellenére is. Hangulata Anatole France Lúdláb Királynőjére emlékeztet (amit ugyancsak fenemód kedvelek).

Calvino szellemes, rezignált humora végig beragyogja ezeket az írásokat, s ha A kettészelt őrgróf kissé le is húzza a csillagozást, de a kötet az egykoron befektetett húsz forintot bőven megérte!

A tipográfiához egy megjegyzés: Gyulai Líviusz rajzai remekül egészítenék ki a szöveget, ha nem lennének ilyen aprók és elmosódottak. Kevesebb rajz, nagyobb méretben és kontrasztosabban jobb lett volna.

*https://moly.hu/ertekelesek/2423388
https://moly.hu/ertekelesek/2323384

1 hozzászólás
brigi11 P>!
Italo Calvino: Eleink

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Az első Calvino könyvem, de biztos, hogy nem az utolsó. Nagyszerű mesék ezek, A Famászó báró volt a kedvencem, kicsit sajnáltam is, hogy vége lett, még szívesen olvastam volna.

onehumanoid>!
Italo Calvino: Eleink

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

1981 nyara. Valahol Balatonszárszó és Balatonszemes határán. A KISZ táborban az Edda élőben nyomja. De ez sem tántorít el a déli krónika előtt jelentkező félórában lét és nemlét között lebegve hallgatni Italo Calvino A famászó báró c. micsodáját Latinovits Zoltán felolvasásában. A színészkirály hangja lágyan üli meg a partot és megérzem azt, amit megérteni csak 20 évvel később tudok.

A famászó báró az autista és/vagy Asperger szindróma spektrumában leledző emberek alapkönyve lehetne, ha el tudnák olvasni. Nem könnyű olvasmány, de a világ határain kívül élni sem könnyű. Megérteni meg nem is lehet. És nem is kell.

A kettészelt őrgróf nekem a legkevesebbet adta. Talán mert dr. Jekyll és Mr. Hide a helyzetet már megírta más – igaz, ott a szakadás egy testen belül történik meg. Persze Calvino már akkor megérezte azt, hogy amit az ember az elektromágneses- és hangrezgés aprócska spektrumában érzékelni képes, csak mikroszkopikus szelete a valóságnak és lehetővé tette számunkra, hogy kitekintsünk egy pirinkót. Így lesz a legkevesebb mennyiségből a legtöbb, mi adható (No, meg a Tchibo… :D )

A nemlétező lovagot először nem tudtam végigolvasni. Elakadtam. Csak a fentebb már említett L.Z. élmény után vettem újra elő: „Álljon meg a nászmenet!” felkiáltással. És meg is állt… (Aki olvasta, itt talán elmosolyodik egy kicsit…) Ha ezer évig élnék, sem tudnám felfejteni e rafinált világ-pókháló összes rejtett fonalát.

pelika egyszerűen abszurdnak minősítette… Kedves pelika! Ne zavard köreimet! :))))))

1 hozzászólás
pdaniel>!
Italo Calvino: Eleink

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

A kulcsszó: elegancia. Az eszköz: pontosvessző. A történet: abszurd… Calvino e három kisregénye annyira elegáns, hogy még a pisilést is gyönyörűen jeleníti meg, hosszú, a pontosvessző jegyében született körmondatokkal, anélkül, hogy egy pillanatra is megszakítaná könnyed elbeszélői hangnemét, amelyen sorra veszi abszurd (és szimbolikus) címszereplőinek mesék és fabulák ihlette kalandjait, feltűnés nélkül szőve csodás elemeket a realisztikus háttérbe. Maga Calvino egyszer azt nyilatkozta: szeretné eltüntetni a súlyt elbeszélései szerkezetéből és nyelvezetéből egyaránt. Jelentem: sikerrel járt. Minden a helyén van ezekben az írásokban: szórakoztatóak, gyönyörűek, kalandosak, és tetejébe még elgondolkodtatóak is…

(Házi feladat: helyezzétek el a pontosvesszőket az értékelés szövegében. Nekem ugyanis nem sikerült egyet se…)

Sati P>!
Italo Calvino: Eleink

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Sokszínű, derűs, lebilincselően mesés történetek, az elmúlt napokban üde szigeten éreztem magam, velük töltve időmet.

johnjsherwood I>!
Italo Calvino: Eleink

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Összességében kissé harmatosnak tűnt: Calvino nagy mesélő, aki térben és időben egyaránt szeret elidőzni, nem egyszer a cselekmény rovására. A kötet írásain (két elbeszélés és egy kisregény) ez aztán érződik is.

„A nemlétező lovag” rövid, de széttartó írás, amit a szereplőkön kívül a külső elbeszélő, a történetet író apáca kommentárjai is csak tovább tágítanak. Értem, hogy Calvino mire akart rájátszani ezzel (a korai lovagi irodalom, a kódexirodalom és a glosszálás), de vagy hosszabban, vagy kevesebb szereplővel kellett volna, mert így elaprózott és felszínes lett a történet. Mondhatnánk, hogy ez is az allúzió része, de akkor meg ahhoz, hogy a középkori kódexirodalomra igazán rájátszó (poszt)modern elbeszélés legyen, sem nyelvileg, sem tematikájában nem nyúlt eléggé vissza az időben. (Bár nyelvi téren lehet, hogy csak a fordítás rontott rajta?)

„A kettészelt őrgróf” ezzel szemben egy jól fókuszált moralitásjáték szerethető elbeszélővel és érdekes mellékszereplőkkel, és az egyébként feszes cselekményének jót tesznek a történet kisebb kitérői (amelyekből nincs is sok egyébként). Többet nem is dicsérném, mert fölösleges; nem egy hűha, de egy jól megírt kedves kis történet egy borongós délutánra.

„A famászó báró” pedig a másik véglet: hosszú, és bizony érződik rajta, hogy Calvino húzta, mint a rétestésztát, mert mindenképp el akart mesélni egy élettörténetet, de épp ebből a szempontból rosszul választotta ki az elbeszélőt (a főhős öccse), vagy ha már, akkor tájékoztathatta volna jobban. A mesélő kívülállósága remek indok egyes részek átugrására (sűrítés) és homályban hagyására (feszültségfokozás), Calvino viszont sokszor mintha csak azért ugrana, hogy ne nyúljon indokolatlanul még hosszabbra a szöveg… azaz talán eleve rövidebben kellett volna.

Összességében tehát vegyes érzésekkel tettem le, ami nem tántorít el további Calvino-művektől, de hogy válogatni fogok köztük, az biztos.


Népszerű idézetek

szoa>!

Az írás művészete mindössze annyi, hogy kisajtolunk valamit abból a semmiből, amit az életről tudunk, aztán, minekutána teleírtunk egy oldalt, újra elkezdünk élni, s ekkor ráébredünk: semmit se tudunk.

50. oldal

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Aurore>!

És az élet is csak hentergés ágyak s koporsók között.

69. oldal

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Aurore>!

– Úgy, csibém, hogy ha egy nő már nem kívánja a létező férfiakat, nem tehet egyebet: az után sóvárog, aki nincs…

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Manni>!

Ha boldogtalan az a szerelmes, aki oly csókokért eseng, melyek ízét-illatát nem ismeri – ezerszer boldogtalanabb, ki alighogy megízlelte, rögtön el is veszíti a gyönyört.

118. oldal, A nemlétező lovag

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Panna_Manna>!

Nem tudom, mit hoz még ez a tizenkilencedik század, csúnyán kezdődött, s egyre rútabb lesz.

452.

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Panna_Manna>!

Mondd, te beszélő madár, merre találunk itt egy kocsmát?

448.

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

tschk P>!

Így aztán eszmecseréjük amolyan általános és bizonytalan kegyességbe torkollott: egyöntetűen elítéltek minden erőszakot és kilengést. Mindenben egyetértettek, beszélgetésük mégis kissé hűvös volt.

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Aurore>!

Mit számít az, hogy kettejük közül melyik az erős, melyik a gyenge? Egyformák egészen. De a férfi nem tudja ezt, mert nem akarja tudni; ő csak a nőt akarja, a nőt aki van… léte bizonyosságát. A nő többet tud; vagy kevesebbet; de mindenesetre mást.

53. oldal

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

tschk P>!

Meg aztán ki is cserélődött a növényzet: többé nem a tölgy, bükk, szil s juhar koronája borul ránk – immáron Afrika, Amerika, Ausztrália, India nyújtja idáig gallyait, gyökereit. Az ősi fák feljebb húzódtak: az olajfa a dombhátakra, a fenyő és a gesztenye a hegytetők erdeibe. Lenn a parton Ausztrália vöröslik eukaliptuszaival, elefánt nagyságú fikuszok árválkodnak – csupa magányos kerti óriás; no meg a pálmák, kócos, barátságtalan sivatagi pálmák mindenütt.

Italo Calvino: Eleink Három kisregény

Ornicar>!

– Földdel érintem az orromat, lábra borulok a térde előtt, legalázatosabb felséged dicső szolgája vagyok; parancsoljon magának, s én engedelmeskedem nekem!

34. oldal, 3. fejezet - A nem létező lovag

Italo Calvino: Eleink Három kisregény


Hasonló könyvek címkék alapján

Umberto Eco: A rózsa neve
Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan
Kodolányi János: A vas fiai
Ismail Kadare: A fellegvár
Hugo Viktor: A Notre Damei toronyőr
Nevil Shute: Az örökség
Lev Tolsztoj: Háború és béke
Hugo Viktor: A Notre-Damei torony őre
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd / Slaughterhouse-Five