Visszapillantó. Vázlatrajzok „szénceruzával”. Úgy vélem, e karcsú kötet címe és alcíme magáért beszél. Istvánffi Erzsébet könyve olyan emlékirat, amelyben Beregszász város lakóinak kollektív emlékezése tárul az olvasó elé.
1944 őszén kezdődik a történet, amikor lassan mindenki belátja, Magyarország erejét kiszipolyozta a vesztes háború, ennél már rosszabb nem jöhet. Meg sem álmodta senki, hogy Kárpátalja magyarlakta települései légüres térbe kerülnek, a lakosság úgy tudja, a vidék Magyarország része, „papíron” Csehszlovákiához tartozik, valójában pedig már a vörös hadsereg katonáinak csizmái taposnak rajta.
Megtörténik, amire senki sem számít, magyar holokauszt Európa szívében. Erzsébet-estén a 18 és 50 év közötti magyar férfiak elindulnak „3 napos” Golgotájukra. Közülük kevesen térnek vissza az itthoni rettegés és hallgatás birodalmába, ahol a magyar kérdés „vagonkérdéssé” vált, ahol egy kétértelmű viccért bárki rövid úton Szibériában találhatta magát.
(tovább)
Visszapillantó. Vázlatrajzok „szénceruzával”. Úgy vélem, e karcsú kötet címe és alcíme magáért beszél. Istvánffi Erzsébet könyve olyan emlékirat, amelyben Beregszász város lakóinak kollektív emlékezése tárul az olvasó elé.
1944 őszén kezdődik a történet, amikor lassan mindenki belátja, Magyarország erejét kiszipolyozta a vesztes háború, ennél már rosszabb nem jöhet. Meg sem álmodta senki, hogy Kárpátalja magyarlakta települései légüres térbe kerülnek, a lakosság úgy tudja, a vidék Magyarország része, „papíron” Csehszlovákiához tartozik, valójában pedig már a vörös hadsereg katonáinak csizmái taposnak rajta.
Megtörténik, amire senki sem számít, magyar holokauszt Európa szívében. Erzsébet-estén a 18 és 50 év közötti magyar férfiak elindulnak „3 napos” Golgotájukra. Közülük kevesen térnek vissza az itthoni rettegés és hallgatás birodalmába, ahol a magyar kérdés „vagonkérdéssé” vált, ahol egy kétértelmű viccért bárki rövid úton Szibériában találhatta magát.
Évtizedekig rosszindulatú bürokraták, „megbízható elvtársak”, gyorstalpaló iskolában képzett mindentudók, „nacsalnyikok” irányították a termelést, a kenyérsorokban való félnapi ácsorgások tették „színesebbé” a szürke hétköznapokat. Az árgus szemekkel vizslató állam minden módon igyekezett megakadályozni, hogy polgárai eljussanak a határon túlra, mert még a baráti szocialista országokban is megfertőződhettek „a burzsoá mételytől”. Aki mégis vette a bátorságot és útlevélért folyamodott, megismerhette a hivatalok embert próbáló előszobáit, a lélekőrlő lekáderezést, a talpnyalás magasiskoláját.
Aztán jött egy kis fellélegzés, a gorbacsovi peresztrojka, amikor úgy hagyták el az országot a hithű elvtársak és elvtársnők, mint patkányok a süllyedő hajót. Velük együtt sok ezer kárpátaljai magyar is kivándorolt, bár hamarosan kiderült, hogy József Attila után szabadon: sokan „nem ilyennek képzelték a rendet”, mivel az anyaországban sem fonják kolbászból a kerítést.
Istvánffi Ezrsébet neve írói álnév. E kötet szerzője 76 esztendős, Beregszászban nőtt fel, ott töltött el életéből 60 évet. Évtizedek óta írogat a maga gyönyörűségére, egy-egy helyi lapban néha-néha megjelentek rövidebb lélegzetű tollrajzai, versei.
A kéziratot olvasva egyre inkább arra a meggyőződésre jutottam, igen itt volt az ideje, hogy egy asszony végre „belülről” láttassa a letűnt (letűnt?) világ fonákságait, úgy osztva meg az olvasóval titkait, mintha csak rokonaival, barátaival beszélgetne.
Visszapillantó. Vázlatrajzok „szénceruzával”. A címek a kötet műfaját is meghatározzák. Arra kérem az olvasókat, ha egy-egy fejezet után majd sóhajtva leteszik a könyvet, gondoljanak Arany János szállóigévé vált szavaira: „Nem mese ez, gyermek”