Kettétört ​április 86% 70 csillagozás

Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája a Balkánon. Vérbosszú nemzedékeken át. Az albán hegyvidéki falvak mindennapjait a könyörtelen ősi törvény, a Kanún szabályozza, az újszülöttet pedig úgy köszöntik, hogy “Éljen sokáig, és haljon meg puska által!” Ismail Kadare világa kemény, engesztelhetetlen világ, amit a fennsíkról alászálló sűrű köd és a balladai homály burkol be. A Kanún köszönő viszonyban sincs a kereszténységgel, hiszen a vérbosszúban papnak keresnivalója nincs, az állami igazságszolgáltatás pedig riadtan visszahőköl, és esze ágában sincs ebbe beleavatkozni.
Sokkoló, döbbenetes, hogy Európában járunk és a szereplők feje fölött néha elhúz egy Tiranából induló repülőgép.
A szerző tökéletesen jeleníti meg a vérbosszú lélektanát, a gyilkost sokszor nem is a személyes sérelem mozgatja, hanem az intézményesült, kollektív harag, ami évszázadokra is visszanyúlhat. Az egyénnek nincs szabad mozgástere, életének minden mozzanatát a közösség szabályrendszere határozza meg.
Bár személyesen nem néztem utána az itt leírtak igazságtartalmának, az előttem értékelők ezt megtették, és úgy találták, hogy mindez valós tényeken alapul.
Kiváló regény Európa utolsó brutális, ősi törvények szerint élő, véráztatta fennsíkjáról.

A régi szép idők, amikor a férfiak még igazi férfiak voltak. A hegyi lakók kemény világa, amit még nem fertőzött meg a városiasság és a modernitás miazmás levegője, amikor a szabályok adtak élhető keretet az életünknek. Hej, de jó is volt az!
Kadare egy alaposan bebugyolált görbe tükröt tart a tradicionális társadalom elé. mégpedig annak egy olyan intézményére alapozva, amelyet egyébként az ókor óta felszámolni igyekeztek a különböző államok. Ez pedig a vérbosszú. Itt Albániában a vérbosszúnak külön kódexe van, az ún. Kanún, amely befolyásolja, hogy ki milyen esetben kinek mivel tartozik. Ha megölnek valakit egy összeszólalkozás után, sima ügy, a halott családjának joga van a vérbosszúra. Majd ha a gyilkost megölik, akkor a gyilkos gyilkosának a családja jogosult ugyanerre. És így tovább, míg a vérbosszú rendszerének puskalövésekkel kattogó malma fel nem épül.
Persze minden ilyen rendszer komplikált, vannak szabályok és kivételek. Van az ún. besa, ami megvédi az embert, például egy adott időszakban, egy adott helyszínen (menedéktorony, ahová a gyilkosok befalazzák magukat, vagy egy forgalmas közút). És vannak elismert szakértők is, akik megítélik, hogy mi a teendő egy-egy komplikáltabb esetben. Elmaradhatatlan persze az is, hogy az egészből valaki hasznot hajtson, ez a herceg névre hallgató, valójában nem is herceg, aki a gyilkosságok után vérdíjat szed, ami jobban jövedelmez neki, mint a földbirtok. (Vigyázat, lopakodó marxizmus!)
Ebbe a világba csöppen bele Gjerg, az egyik főhős, akire a családja rátestálja a fivére utáni bosszúállást, amit ő a háta közepére kíván, de amit muszáj végrehajtania, különben a társadalom kiveti magából. Az ő példáján keresztül látjuk, hogy nincs kivételezés, nincs kijutási lehetőség, ölnie kell, majd célponttá válnia. A családja ráadásul nem is szándékosan került bele a vérbosszú rendszerébe: az egyik vendégüket ölték meg, de még pont a faluhatáron belül, ami miatt nekik kellett bosszút állniuk, és teszik ezt immár 44 gyilkosság óta.
És ide tart egy fiatal, sikeres és felkapott, városból érkező író, aki a vérbosszút vizsgálja, de elhozza a felségét is, hogy körülnézzen egy kicsit ebben az idő kerekén alig guruló skanzenben. Amelyben egyébként látjuk a modernitás jeleit, az égen már repülőgépek vannak, ismerik a huszadik századi társadalmi vívmányokat, de mindegy a legkevésbé sem érinti a Fennsík világát, ahol mindent a Kanún szabályoz.
Mondanom sem kell, hogy aki belevág, ne számítson boldog befejezésre, ez nem az a történet.

Nagyon erős könyv. Erős kezdéssel bevonzott teljesen és egy olyan világba csöppentem ami teljesen érthetetlen, de vonzó volt számomra az elején. Hiába, a „távoli”, „misztikus” világok elég vonzóak tudnak lenni, amíg megmaradnak távolinak és a legendák világának. Ennek a műnek meg pont az az erőssége, hogy ezt nem hagyja. Nem lehetünk csak romantikus szemlélők, igenis végig kell járni nekünk is a Fennsíkot és meg kell tapasztalni, hogy ahol a halál az úr, ott a romantika nem igazán játszik. Ott anyagiság van, számítások, félelem, bujkálás, kilátástalanság, de nem romantika.
Az emberek, nemzetek élete kettétörik a semmiért… Legyen csak átutazó, író vagy itt élő személy…

Hihetetlen, felfoghatatlan, mégis csodálatos.
Én is a Balkán-félsziget lakója vagyok, ahol még mindig gondok vannak a szabadság fogalmával, ahol a szokás nagy úr, ahol a szokásjog szerint a hegylakó háza elsősorban Isten és a vendégek otthona, s csak másodsorban a tulajdonosé és családjáé.
Naponta másoknak akarunk megfelelni, soha nem önmagunknak.
Mégsem tudom elhinni, hogy egy szülő arra nevelje a gyerekét, hogy gyilkossá, majd üldözötté váljon. A táj is tükrözi a komor lelkivilágot, azt hogy mindenki a szokások rabja. A vidék komor, a szereplők nyers, kemény emberek. A nászútra odalátogató házaspár mássága csak még jobban kiemeli az ott élők tehetetlenségét. Az időjárás sem kedvez annak, hogy bármihez is reményt fűzzünk.
Gjorg eleget tesz a törvény, a család, a vérbosszú elvárásainak, miközben ő teljesen másként látja a világot. Fennmaradó idejét utazásra (vagy önismeretre) szánja. Átgondolja a lehetőségeit. Aztán rájön, vagy inkább rávezet minket arra, hogy bárhová vethet a sors, bármerre próbálkozhatunk mást tenni, mint amire a sorsunk kiszemelt, gyökerek nélkül nem lehet élni.

Az elején rendkívül lelkes voltam, érdekelt a Fennsík zárt világa, az ott uralkodó törvény, a kánún*, és ennek mindenre és – szinte – mindenkire kiterjedő hatalma. Meg is értem, miért indult neki a Fennsíknak egy fővárosi fiatal író, akit magával ragad ez az ősi, de számára már idegen világ. Mégis, pont Bassian és felesége alakja az, ami miatt annyira nem tetszett a regény, mint amennyire vártam. Idegenek, néha kissé erőltetettek a történetben, és Kadare mindent meg is tesz, hogy éreztesse: ők kívülállók. Mégis, a végkifejlet olyan teátrális, hogy az nekem nem tetszett – szinte láttam magam előtt a filmet, ami a könyvből készült.

* Érdekes dolog ez a kánún. A görög eredetű szó arab-török közvetítéssel került vissza az albánokhoz. Az Oszmán Birodalomban a kánún azokat a törvényeket, előírásokat jelölte, amelyekre nem terjedt ki a saría fennhatósága (például államszervezési vagy modern büntetőjogi kérdések). Azt írja a Wikipedia, hogy az albán kánúnban keverednek a pogánykori szokások a muszlim és keresztény hagyományokkal, és az albán törzsi társadalom szokásaival. Meglepő, hogy e ma is élő szokásról alig hallani, pedig itt van egészen közel.

Kegyetlen könyv egy kegyetlen világról. Nehéz elhinni, hogy nem fikció. Hogy egy ősi törvény, a Kanún a 20. században még él itt Európában. Szervezi egy népcsoport életét, meghatározza identitását, és előre megírja kettétört fiatal életek forgatókönyvét. Hátborzongató belegondolni is: anyák megszülik fiaiakat, hogy legyen aki gyilkol, és legyen akit gyilkolnak. Aztán eltemetik őket, mert beteljesítették a törvényt. És a színpad forog évszázadokon át, a szereplők váltják egymást, a forgatókönyv azonban mindig ugyanaz.
De vannak ám a történetnek vámszedői, haszonélvezői is: minden kiontott vérrel a herceg kincstára gazdagodik. És ezen a ponton én elbizonytalanodom: nem tudom, hol a határ valóság és képzelet között. Csak remélni tudom, hogy a vérért fizetett adó fikció.
Kadare nagyon meggyőzően ír. Ismeri és talán csodálja is ezt az eposzi világot. Mégis a regény végén leszámol a romantikus nézőponttal. A regényíró főhős menekül az általa ideologizált világból, ahol nemcsak a halálra megjelölt fiú élete törik ketté, hanem a saját jövője is.

Nem horror, nekem mégis ugyanaz az érzésem volt, mint mikor Bram Stoker Drakuláját olvastam. Borzongató hangulata van ennek a regénynek. Különös világ ez az albán hegyvidék. Szigorú és kegyetlen. A vérbosszú áthatja keresztül-kasul, már-már az ésszerűtlenség határait súrolva. És hát a vége. Igen, ez a férfiak világa. Ez egy ilyen dolog. Talán egyedül a Mark szemszögéből mesélt rész kötött le legkevésbé, amúgy rendesen olvastatja magát. Pompás áprilisi olvasmány.

Ezt a könyvet véres tettek szövik át, egyszerű hegyi emberek vakon követik a Kanún törvényét, megtartva a vérbosszú évszázados szokásait. Az egyetlen éjszakára befogadott ismeretlen vendég meggyilkolása a falu határában elegendő, hogy a vendéglátó családot vérbosszúra kötelezze el a gyilkos golyót kilövő család irányába. Megkezdődik a vérbosszú, eltelik 70 év, 44 sír emelkedik, s nincs vége, míg egyik család teljesen ki nem pusztul, mert a Kanún szabályait nem lehet áthágni.
Annyira felfoghatatlan, hihetetlen mindaz, amit olvastam, hogy azt gondoltam a könyv jórésze (már ami a szabályokat illeti) a szerzői fantázia szüleménye. Ezért olvasgattam a Kanúnról, s itt a jött a teljes ledöbbenés, hogy bizony nagyon is helytállóak a regényben olvasottak a hegyi lakók törvényeiről. Ezen a helyen teljesen helyénvaló, sőt elvárt volt a menyasszonnyal küldött golyó, amit a férj számonkérés nélkül használhatott, ha az asszony el akarta volna hagyni. Ahol a „ véres hadnagy” azon aggódik, hogy egyszer eljön az a nap, amikor csak egyetlen gyilkosság történik a vidéken (ezzel rontva a vérbosszúk statisztikáját). S ahol természetesnek tartják, hogy ők jönnek sorba a vérbosszú megállíthatatlan folyamában.
Próbálom megérteni a szabályok kialakulását és megélését, de továbbra sem tudom elfogadni, idegen, kegyetlen marad. Kadare nem használ nagy szavakat, , egyszerűen, természetesen tárja elénk a történetet. . Hagyja, a történet maga váltson ki érzéseket.

Kadare könyvét hosszú évek óta készültem elolvasni, végre eljött az ideje. Nem csak azért jó ez, mert albán szerzőtől mintha még sosem olvastam volna, és nemcsak azért mert az utóbbi időben kacérkodom az Albániába utazás gondolatával, vagy mert tudom, hogy magyar királynőjük volt, és még más magyar kapcsolatokról is olvastam már, hanem mert egy tényleg nagyon igényes, és jól megírt szépirodalmat kaptam vele a kezembe. Az albán vérbosszú intézményéről (gjaksur), a mindennél fontosabb vendégbarátságról, a fegyverszünetről, az adott szóról, a becsületről (besa) és a Kanúnról mit sem tudtam, s hogy élnek az albán hegyekben még ma is emberek, akiket ez a sajátosan szigorú/szomorú törvény igazgat. Nagy élmény volt a könyv, abszolút öt csillagos s őszintén önmagunkba nézve, nincs ítélkezni valónk efölött a jól szabályozott életforma fölött. Az agyonbálványozott Nyugat-Európában szeretik mindezt barbárnak nevezni, ám éppen itt, a civilizáció nevében hajtottak és hajtanak végre sokkal nagyobb szabású és igazán gonosz dolgokat, mert az álságos politikai korrektség mögött az erkölcsi törvényeket már csak hallomásból ismerik. A könyv olvastán persze megmarad a döbbenet, a megrendültség, ám ha visszapillantunk, a mi népeink/családjaink múltjában is ott van az a 44 sírdomb. Csak a mi halottaink – ki előbb, ki később – másfajta vérbosszúnak, sőt kevésbé szabályozott, valódibb aljasságoknak lettek az áldozatai. Mernénk/akarnánk-e halálos ellenségünk temetési torán részt venni, s őszintén gyászolni, vagy vannak-e legalább menedéktornyaink?

Borzalmas élmény volt ezt a könyvet olvasni, de nem a szerző hibája – ez a könyv egy tükör, és nem a tükör a hibás, ha a benne lévő kép torz. Egy barbár, értelmetlen halált és szenvedést hozó, nyomasztó szokásjog lenyomata, amiben nem tudom elhinni, hogy meggyőződéssel hittek a követői. Depresszív, áporodott a hangulata, és bár rövid, nehezen haladtam vele. Isten verje a Kanúnt, meg a többi hasonló hülyeséget…