A ​halott hadsereg tábornoka 20 csillagozás

Ismail Kadare: A halott hadsereg tábornoka Ismail Kadare: A halott hadsereg tábornoka

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A regény hőse egy olasz tábornok, aki húsz évvel a háború után azt a megbízást kapja a kormánytól, hogy gyűjtse össze és szállítsa haza az Albániában elesett olasz katonák hamvait. Ennek a halott hadseregnek lett tehát a tábornoka. Kutatásai során feléled a múlt – olasz katonák és albán partizánok emléke támad fel, drámai helyzetek alakulnak, lépten-nyomon folyik a szembesítés és egyben a leszámolás is.
Noha a háború árnyéka vetődik a regény cselekményére, ezt az árnyékot átragyogja az igazság fénye. Ennek az igazságnak a fényében tragikomikus figurává válik az olasz tábornok, valamint a hasonló megbízást teljesítő német altábornagy, akik semmit sem tanultak a múltból, és semmit sem értenek a jelenből.

Eredeti cím: Gjenerali i ushtërisë së vdekur

Eredeti megjelenés éve: 1963

>!
Kriterion, Kolozsvár, 1975
242 oldal · Fordította: Schütz István
>!
Európa, Budapest, 1972
336 oldal · Fordította: Schütz István

Enciklopédia 1


Kedvencelte 4

Várólistára tette 41

Kívánságlistára tette 15

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
ppeva P
Ismail Kadare: A halott hadsereg tábornoka

Mintha színházban ültem volna, és a színpadon zajlottak volna a jelenetek. Sejtelmes és komor díszletek, ritkásan kopogó, de feszes párbeszédek, eső, szél, köd. A színpad egyik sarkában ásóra támaszkodó vagy sátorban éneklő albán munkások, a másikban peckesen, de mégis elveszetten álldogáló tábornok, aki azért lopva a háta mögé nézeget. Fehéren felsejlő csontok, fekete sár, szürke köpenyek, egymásra halmozott zsákok. És árnyak, árnyak mindenütt. A múlt árnyai, amik nem hagynak nyugtot se az egykori megszállóknak, se az egykori megszállottaknak.
Aztán rövid időre átvált filmre: falusi lakodalom forgataga. Színes és fekete-fehér képek váltakoznak villódzva. Dübörög a dob, sivalkodik a klarinét, nevetés, ének, kiáltások. Gyanakvó, rosszalló, barázdált arcok, fogason lógó szűrök és puskák, táncoló és éneklő fiatalok, átkozódó öregasszony, félrészegen tántorgó, helyét és szerepét tévesztő idegen.
Húsz év. Elég arra, hogy felnőjön egy új nemzedék. Elég arra, hogy a holtakból csak a csupasz csontok maradjanak meg. De nem elég a felejtéshez. A megszállást elszenvedők nem akarnak felejteni. Az egykori megszállók pedig nem tudják levetkőzni a gőgjüket, felsőbbrendűségi érzésüket. Eljöttek az ő hős fiaikért, akiket megöltek ezek a vad és civilizálatlan albánok. Pedig szerintük másképp kellett volna végződnie a harcoknak. A tábornok ezért sem nem érti, mi ez a makacs ellenállás, ellenségeskedés, sőt, provokáció. Miért nem hagyják már abba a múlt felemlegetését? Miért nem érzik át az ő szomorúságát, természetesen az ő vesztesége, az ő halottai iránt? És a legvégén kiderül az is, mikor egy kicsit kiesik-kikukkant a civilizált máz alól, hogy nemcsak nem érti, de szíve mélyén akár újra is kezdené az egész hadviselést. Mert ő majd jobban tudná, hogyan kell ezeket legyőzni. A két bácsi, a két veterán katona úgy játszik részeg fejjel ütközetet, szerencsére csak papíron, mint két elborult, harcias kisfiú.
Ettől lesz még egy csavarral szomorúbb minden. Pedig már így is épp elég szomorú. Mert a katonákat ugyanúgy gyászolják, siratják mind a két oldalon. Az eltelt idő nem mossa el az elkövetett háborús bűnöket, de nem mossa el a családok gyászát sem.
Nem olvastam még hasonlót sem. Méltatlanul elfelejtett mű ez, olvassátok, ha jó könyvet kerestek.

2 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISMP
Ismail Kadare: A halott hadsereg tábornoka

Ez a könyv abban különbözik A láthatatlan légiótól, hogy az indulása még egészen való- és ésszerű (csak úgy kb. a harmadától kezd egyre abszurdabb lenni), és többnyire komolyan veszi magát. De azért nem mindig.
Meg itt nincs harmonika. Csak dob.
A többi stimmel.

Adott egy tábornok (se neve, se arca) és egy pap (dettó), akik húsz évvel a második világháború után bejárják Albániát, hogy kibontsák a halott olasz katonák sírjait, és hazavigyék a hamvakat. Magasztos küldetés, kezdettől fogva némi mellékzöngékkel, hiszen 1. annak idején ők vesztették el a háborút, 2. a halottak hozzátartozói még élnek. Sőt, azok is élnek, akiknek a hozzátartozóit a halottak a haláluk előtt agyonlőtték/felkötötték/megerőszakolták stb. És most ők segítenek az olaszoknak kitemetni és összegyűjteni a halottaikat, a nemzetközi együttműködés nevében. Felássák egész Albániát. Már csak azért is, mert – legalább egy egészséges és normális cél ebben az abszurd regényben – kell a hely az új vetésnek.

Össze is jön egy jókora kísértethadsereg, csontokból, csinos kis egyen-nejlonzsákokban, akikkel remekül el lehet játszani (főleg részegen), hogy a már ismert terepen hogyan vívnának újra háborút, ezúttal persze nyerteset. Hogy hol merre kell menni, azt még a legpontosabb térképekkel is elég nehéz megállapítani (jó kis térképek, amelyek a halottak felkutatására valók), hogy hol kell ásni, azt még nehezebb. Főleg, ha tévedésből időnként összekeverik a sírokat.

A katonákat csupán egy egyezményes jel kötötte össze: egy medalion, amelyet valamennyiüknek viselni kellett. Amelyik nem dobta el. Amelyik eldobta, azt vagy megtalálják, vagy nem. Leginkább vagy nem. Ha mégis, akkor elég képtelen helyeken. De képtelen helyek medalionnal is léteznek (stadionok alatt, házak küszöbe alatt, ilyenek). Mint ahogy képtelen helyzetek is, hiszen rendszeresen találkoznak önmagukkal, azaz egy német altábornaggyal, aki hasonló céllal jár éppen akkor, éppen ott, éppen olyan kísérettel, éppen olyan ruhában és kocsin. A kitemetéseket persze nem mindenki éli túl. Viszont mindig esik az eső.

Amit nagyon eltalált Kadare (és igencsak érdekes kísérlet, kíváncsi volnék hasonlóra egy magyar írótól): rákényszeríti az olvasót, hogy mindvégig külső nézőpontból szemlélje az albánokat. A nézőpont az olasz tábornoké, aki alig tud albánul, és elsősorban az előítéletei irányítják, amelyekben nem csekély szerepet játszik a húsz évvel korábban elvesztett háború. Ráadásul egy olyan néppel szemben, amelyet minden szempontból a sajátjánál primitívebbnek tart. Pedig – attól függetlenül, hogy mennyire őrzik a hagyományaikat – általában tökéletesen ugyanúgy viselkednek, mint a „civilizált” népek. Legfeljebb ezt a tábornok nem szereti észrevenni. Se a pap, akinek mindenről megvan a maga kívülálló-véleménye.

3 hozzászólás
>!
eme P
Ismail Kadare: A halott hadsereg tábornoka

A halott hadsereg tábornoka békeidőben játszódó háborúellenes háborús regény. Háborús, annak ellenére, hogy egy golyót nem lőnek ki benne. A második világháború után húsz évvel, az eseményeket lassan elfeledő generációból származó olasz tábornok nemzeti büszkeségtől dagadó kebellel, némi friss háborús kedvvel és felsőbbrendűségének hetyke tudatával érkezik meg a zord hegyek és sziklák övezte, esős-sáros Albániába. Magasztos és szent küldetése van: hazavinni az albán földben nyugvó olasz katonák hamvait.
Minden egyszerűnek, világosnak és könnyen megvalósíthatónak tűnik: precíz, pontos listák, előkészített adatok, térképek, kirendelt szakértő, munkások… Semmi sem hiányzik a küldetés sikeréhez. Megkezdődik a kihantolások sora. Csak egy dologra nem gondolt háborút sosem látott tábornokunk: a kihantolt csontokkal kihantolt sorsok, kihantolt csaták, kihantolt véletlenek, kihantolt tragédiák, kihantolt érzések, emlékek is felszínre kerülnek. Az elsimított föld alatt tovább dúl a háború, és felszínre hozva, mint holmi baktérium, akár húsz év múlva is életre kel, és ismét gyilkol…
Ahogy sorakozik és sokasodik a halott hadsereg, úgy sorakoznak és sokasodnak a szembesülések. Szembesülések az albán lakossággal – a katonadalokat éneklő munkásokkal, nemzeti ünnepre készülő katonai parádéval, dacosan és komoran magasodó hegyekkel, előítéletekkel, abszurd történetekkel, az értelmetlenséggel, a hiábavalósággal, a halállal, önmagunkkal. Tábornokunk egyre kedvetlenebbül, bizonytalanabbul téblábol a sáros vidéken, élet és halál mezsgyéjén, ahol szerencsétlen bohóckodássá válik minden büszke ünnepélyessége, kezdeti optimista harcbalendülése.
Bohóckodássá, mert hiába a precíz térkép, hiába a pontosan bejelölt nyilak, mindig lesz egy valaki, akit nem lehet megtalálni, akit nem lehet hazavinni, és aki akár te magad is lehetsz. Elveszítheted önmagad.
De tábornokunk hamar összeszedi magát. A megnyíló árok fölé nézve szembenézett valamivel, amivel eddig még nem találkozott, de gyorsan össze is húzza a cippzárt a nylonzsákon, és buzgón kis hadi térképe fölé hajol. Hátha eszébe jut valami jó stratégia. Addig is lehet lazulni. Talán turistaként vissza lehetne jönni…

3 hozzászólás
>!
Piintyő
Ismail Kadare: A halott hadsereg tábornoka

azt hiszem, egyelőre búcsút intek a háborús könyveknek. most egymás után kettőt olvastam, le is lombozott alaposan. mennyire más, mint a 22-es csapdája! de nem azért, mert a háború után 20 évvel játszódik…., hanem, mert egy teljesen más történelmi háttérrel, hagyománnyal rendelkező népről szól. az albánok kemény sorsú nép, mint ahogy a táj is zord, kietlen, köves, hegyes vidék, a lakói is morconák, elszántak, bosszúállók, a földjükért foggal-körömmel harcolók. ez egy sötét, komor történet, esővel hideggel, humor nélkül. maga a téma sem engedi ezt meg (a háborúban „hősi halált halt” olasz katonák hamvainak hazaszállítása ). amiben mégis hasonlít, az az, hogy a háború sosem a katonák, a nép háborúja, sokkal inkább egy szűk réteg hatalmi harca, ahol nem számít az emberélet, akár saját harcosait is elpusztítja, feláldozza. ezért aztán a katonák, ki-ki hova tud, menekül – a 22-esben pl. kórházba, itt szökevényként elszegődnek az albán parasztokhoz dolgozni. mindkét könyvben hangsúlyos az értelmetlen halál bemutatása, itt, ebben a könyvben még bemutatásra kerül a 20 év előtt megszállt Albánia, ugyanakkor a jelenben élők színleg barátságos, de semmit el nem felejtő lakói. feszült hangulatú olvasmány. és hát a vége……….az olasz tábornok, aki fokozatosan ráébred az olasz hadsereg „hősiességére”, valamint a cinikus német altábornagy kettőse……….. hát van benne valami morbid…..

>!
rakétaember
Ismail Kadare: A halott hadsereg tábornoka

Emlékszem, még Rösernél vettem az antikváriumban Kolozsvárott.
Volt valami önmagán túlmutató nyomasztó tehetetlenség, ami minden mondat mögött ott kuporgott a pont után, de még az következő mondat előtt. Fájdalmas, céltalan, lehetetlen.
Mi iszonyúbb lehet, mint a múltat bolygatni és 20 éve halott katonákat kiásni, csak mert ez a parancs. Azt se tudni hol haltak meg, mikor – csak annyi bizonyos, hogy a hazáért estek el, de teljesen feleslegesen. Az albánok pedig nem feledtek semmit. Iszonyú.

>!
Ferenc_Molnár_3
Ismail Kadare: A halott hadsereg tábornoka

A nemzetközi egyezményeknek megfelelően egy olasz főtisztet és egy papot Albániába küldenek, hogy a második világháború alatt elesett katonák húsz éve eltemetett maradványait szállítsák vissza hazájukba. Miközben a szakszerűen, már-már tudományos alapossággal dolgozó tábornok munkája nyomán a feltárt holttestek fizikai valójával együtt felszínre kerülnek sorsok, történetek és drámák, a kezdetben pusztán technikai feladatnak tűnő megbízatás a parancsnok számára egyre zavarosabb, érthetetlenebb lesz. Nyilvánvaló, hogy a háború nem akkor ér véget, amikor aláírják a békedekrétumokat, hanem akkor, mikor már nincs több hozzátartozó, túlélő, kortárs. A csontok feltárása megnyitja a múltat és felkavarja az emlékeket. A tábornok és a pap csak téblábolnak a munkások között, ám amíg ők a külföldi megszálló hatalom katonáinak hozzátartozóit hozzásegítik a vélt végső megnyugváshoz, ki törődik az albán paraszttal, meggyalázott múltjával, a hegyek különös, magányos hőseivel? A tábornokot ez nem érdekli, nem is érti. Harcolni küldték, még ha holtakból áll is a serege, akikkel az íróasztalán képzelt célponttok ellen, de megharcolhatja saját háborúját. Másra nem is alkalmas. A katonaszökevény bimbózó szerelme, a prostituált tragédiája másik dimenzió. Az átjárás lehetetlenségének feltárása miatt valódi háborúellenes regény Kadare műve.

>!
lizzizi
Ismail Kadare: A halott hadsereg tábornoka

Ugyanazt éreztem,mint Kadare Álmok palotája című regényénél van valami nyomasztó benne,amit nem tudok megfogalmazni miért éreztem. Nemes küldetésnek indul, időközben pedig valahogy elveszti a fennségét. Halottak, csontok, föld és halál nap mint nap heteken, hónapokon át. A párbeszédek sokszor értelmetlenek, erőltetettek. A szereplők… hmm… enyhe kifejezéssel élve is furcsák, felszínesek. Mégis kíváncsi voltam az eseményekre. A tetőpont mindenképpen Z. ezredes lakodalmi belépője.

>!
Terbócs_Attila
Ismail Kadare: A halott hadsereg tábornoka

Szeretem ezt a könyvet. jó és érdekes a történet. A legjobb háborúellenes könyvek egyike, egyetlen puskalövés nélkül. Külön jót tesz Kadarénak, ha nem fejteget őstörténeti és filozófiai kérdéseket, csak mesél, másrészt ha Schütz fordítja albánból, és nem valami harmadik nyelvből ülteti át magyarra egy feltörekvő bölcsészlány.


Népszerű idézetek

>!
ÁrnyékVirág

– Tudja, miért vesztem össze a pappal?
– Nem – felelte az altábornagy.
– Egy csontváz miatt – magyarázta a tábornok. – Hiányzik egy csontvázunk. Száznyolcvankét centiméteres testmagasságú.
– Hát ez fogas kérdés – jegyezte meg az altábornagy, majd hirtelen felkapta a fejét, és felragyogott a szeme. – Száznyolcvankét centi? Akarja, hogy eladjak önnek egy ilyen csontvázat?
– Nem – vágta rá a tábornok.
– Miért ne? Van nekem elég. Baráti alapon száz dollárért megkapja.

241. oldal

>!
Timár_Krisztina ISMP

A tábornoknak fejébe szállt az ital.
„Most egész hadseregem van halottakból – gondolta –, csakhogy most egyenruha helyett mindegyiknek egy nylonzsákja van. Kék zsák, két fehér csíkkal és fekete madzaggal, az Olimpia cég különleges gyártmánya. Utána ezeket a zsákokat koporsóba teszik, kis koporsóba, meghatározott méretekkel, a tanácsi vállalattal kötött szerződésnek megfelelően. Eleinte csak néhány szakaszra való volt a koporsókból. Aztán megszülettek a századok, majd a zászlóaljak, most pedig kiegészülnek a hadosztályok és az ezredek. Egész hadsereg, nylonba csomagolva.”

171-172. oldal

>!
Timár_Krisztina ISMP

És amikor a pap fölemelte az ostyát, és mindenki letérdelt előtte, majd amikor fölemelte a kelyhet, és az elesettek lelki üdvösségéért imádkozva magához vette a kenyeret meg a bort, a tábornok hirtelen maga előtt látta a katonákat, amint alumínium csajkával a kezükben ezrével sorakoznak fel a nagy gulyáságyú előtt, hogy megkapják vacsoraadagjukat, a merőkanálnyi babot, pontosan naplementekor, amikor a nap utolsó sugarai vöröslő, örök fénnyel megcsillantak a csajkákon és a rohamsisakok acélján.
„És az örök világosság fényeskedjék nekik” – ismételte gondolatban, miután letérdelt, komor, réveteg pillantást vetve a hideg márványlapokra.

290. oldal

>!
ÁrnyékVirág

Nem vagyok naiv leány, aki azt képzelhette, hogy a katonák hamvainak összegyújtése szentimentális operához hasonlít. Tudtam előre, hogy ez nehéz és komor feladat. Azt is tudtam, hogy ebben a munkában a szeretet és a gyűlölet lesz a segítségemre. A szeretet eme szerencsétlen katonák iránt, és a gyűlölet azokkal szemben, akik megölték őket. Azon a napon, hogy hazatértem a hadügyminisztériumból, miután megbíztak ezzel a küldetéssel, mintha zene szólt volna a szívemben: gyászinduló, de ugyanakkor ünnepélyes zene. Majd, amikor szétnyitottam és lapozgatni kezdtem a dossziékat, úgy éreztem, hogy a hosszú és végtelen listákból a gyűlölet és a bosszú szele árad. Odaléptem a földgömbhöz, és megkerestem Albániát. Vad örömet éreztem, amikor láttam, milyen kicsi, mint egy pont. Aztán ismét elöntött a gyűlölet. Ez az átkozott ország, ez a kicsi pont annyi daliás és hős fiunk életét oltotta ki! És mielőbb utazni szerettem volna, hogy eljussak ebbe a vad és elmaradott országba, ehhez a néphez, amelyet indiánfalkának képzeltem, hogy büszkén járkáljak közöttük, hogy gyűlölettel és megvetéssel mérjem végig őket: „Nézzétek, mit műveltetek, ti vademberek!” Elképzeltem a hamvak hazaszállításának fölemelő aktusát, az albánok réveteg és bamba tekintetét, mely olyan, mint a bűntudat nélküli bűnös tekintete, aki, miután összetört egy szép és értékes vázát, sajnálkozva félrenéz. Abban hittem, hogy mi majd visszük közöttük katonáink koporsóit, megmutatva, hogy nekünk még a halálunk is szebb, mint az ő életük. De megérkeztünk ide, és másként sikerült a dolog. Ön jobban tudja ezt, mint én. Először a büszkeség szállt el, aztán az ünnepélyesség foszlott szerteszét, majd semmivé vált minden más elképzelésem, és most csak téblábolunk itt az általános közöny, az érthetetlen és gúnyolódó pillantások között, mint a háború két szerencsétlen bohóca, a legszerencsétlenebbek azok közül, akik ebben az országban harcoltak, és vereséget szenvedtek. Hát nem így van?

133- 134. oldal (Kriterion Könyvkiadó 1975)

>!
ÁrnyékVirág

Az albánok történelmük során állandóan fegyvert hordtak a vállukon. Patriarchális hegyilakók, akik tegnap még szinte a kőkorszakban éltek, s mindig a legkorszerűbb fegyvereket viselték. Képzelje el, micsoda ellentét! Egyszer már említettem önnek, hogy háború és fegyverek híján ez a nép berozsdásodna, lassacskán elszáradnának a gyökerei, és következtetésképpen felmorzsolódna.
– Míg a fegyverekkel és a háborúval újra és őjra megújhodik?
– Ők így képzelik, holott valójában a fegyverek még gyorsabb ütemben morzsolják fel őket.
– Tehát ön szerint az albánoknak a háborő bizonyos reggeli torna, amely megolajozza az ízületeiket, és frissíti a vérkeringésüket?
– Átmenetileg igen – felelte a pap.
– Tehát fegyverekkel vagy fegyverek nélkül, ennek a népnek az a rendeltetése, hogy eltűnjön?
– így vélem – vágta rá a pap. – Az albánok ősi harcos beállítottságát mai kormányuk elvi színvonalra emelte, megtette saját politikájává, és szomszédaik szerencséje, hogy mindössze kétmilliónyian vannak.
A tábornok rágyújtott.
– Emlékszik azokra a dalokra, amelyeket a munkások énekeltek azokon az éjszakákon, amikor a hegyvidéken sátorban aludtunk? Emlékszik még, milyen rosszkedv és bánat lett úrrá rajtunk, amíg hallgattuk?
– Emlékszem – felelte a tábornok. – Vannak dolgok, amelyeket nehéz elfeledni.
– Azokat a dalokat főként a pusztításról és a halálról énekelték – folytatta a pap. – A mávészetük jellegzetes vonása ez. Megtalálható dalaikban, öltözetükben és minden egyébben. Többé-kevésbé közös vonása ez valamennyi balkáni népnek, de az albánoknál még nagyobb hangsúllyal jelentkezik. Sőt, még nemzeti zászlajuk is csak vért és gyászt jelképez.

128 - 129. oldal (Kriterion Könyvkiadó 1975)

>!
ÁrnyékVirág

A tábornok azt hányta-vetette magában, hogy is lehetne megírni ennek a naplónak a befejezését aszerint, ahogyan az öreg paraszt elmondta a papnak a történteket. Miként került arra a vidékre a Kék zászlóalj, mennyire felbőszültek valamennyien a vereségek miatt, és hogyan kerültek egy délután a malomba, mert valaki bizonyára megmondta nekik, hogy ott egy katonaszökevény dolgozik. És aztán miképp találták meg a katonát, aki a liszteszsákok közé rejtőzött, és a katona tetőtől talpig lisztes volt, fehér, mintha előre fehér szemfedőbe burkolózott volna. És hogyan taszigálták aztán kifelé, a géppisztolyok csövével, ő pedig egyre csak hátrált. Hátrált, hátrált, amíg a malompatak partjára nem ért, és bizonyára a vízbe esett volna, ha még lép egyet, de nem jutott odáig, mert éppen két lépésnyire a vízparttól egy sorozatot eresztettek bele. Úgyhogy mire összerogyott, csak a feje hanyatlott a malompatakba, és a víz fodrozódni kezdett a halott feje mellett, mint amikor követ dobnak a vízbe, és lassú sodra el-elkapta a halott ázott hajfürtjeit, mint valami furcsa fekete moszatot, amely a víz folyásának irányába lebegett.

115. oldal (Kriterion Könyvkiadó 1975)

>!
ÁrnyékVirág

Másnap mindenkit eltemettek, ott, ahol elesett. És azon a tavaszon itt is, ott is feltűntek sírjaik, mint a tengerparti dombokon szétszóródott nyáj. Senki sem ismerte a nevüket, senki sem tudta, melyik vidékről jöttek, hogy sírfeliratot állítson a fejükhöz. Csak a hegyvidékiekre lehetett ráismerni jellegzetes viseletükről. Néhányan az északi hegyek nemzetségeiből valók voltak, ahol haláleset alkalmával az egész rokonság feketébe öltözött, és ahol a halott hideg, komor kőházát is feketébe öltöztették, hogy aztán emlékét dalban örökítsék meg. Ebben az esetben a dalokban kétségtelenül szerepelt a tenger is. A végtelen és hitszegő tenger.

152. oldal (Kriterion Könyvkiadó 1975)

>!
ÁrnyékVirág

– Előbb is jöhettünk volna ebbe a városba – jegyezte meg az altábornagy –, de nem ért véget a labdarúgó-bajnokság, és a bajnokság befejezése előtt nem engedték meg, hogy a stadionban végezzünk ásatásokat.
– Képzeljék el, milyen furcsa akadály! – toldotta meg a civil.
– Igazuk volt – mondta az altábornagy – A sírok feltárását megkezdhettük volna ugyan a pálya mellett, de mindenesetre nem lett volna valami kellemes számunkra, hogy miközben a szurkolók a csapatukat biztatják, mi az elesettek hamvai után kutatunk.
– Azt hiszem, a feltárt sírok a nézőknek sem nyújtottak volna kellemes látványt – vélekedett a tábornok.
– Én ellenkező véleményen vagyok – szólalt meg a civil. – Nagy elégtételt jelent nekik az ilyen látvány.

50. oldal (Kriterion Könyvkiadó 1975)

>!
ÁrnyékVirág

– Az ördög érti, mit akarnak kifejezni a népek a dalaikkal – folytatta a tábornok. – A földjüket könnyű felásni, az ember könnyűszerrel hatolhat a földjük mélyére, de a lelkükbe soha.

82. oldal (Kriterion Könyvkiadó 1975)


Hasonló könyvek címkék alapján

Krasztev Péter (szerk.): Az őskönyv
Boldizsár Ildikó (szerk.): Esti mesék a boldogságról
Angel Karalijcsev – Nyikolaj Todorov: A gólya Szilján
A föld szépe
Schütz István (szerk.): Virágzik a pomagránát
Benedek Elek: Piros mesekönyv
Kate Morton: Titkok őrzője
Pavol Rankov: Szeptember elsején (vagy máskor)
Fábián Janka: A német lány
Frederick Forsyth: A Sakál napja