A ​fellegvár 58 csillagozás

Ismail Kadare: A fellegvár

Egy ​évvel a gyászos emlékű rigómezei ütközet után, 1449-ben játszódik Ismail Kadare regénye. Miután Hunyadi János magyar és Kasztrióta György (Szkander bég) albán hadseregének tervezett egyesülése és a Balkán török alóli felszabadítása ezzel a csatavesztéssel meghiúsult, a drinápolyi szultáni udvar időlegesen elhalasztja mind a bizánci birodalom fővárosának, Konstantinápolynak döntő ostromát, mind a Magyarország elleni hadjáratot, és az 1443 óta hadi sikert hadi sikerre halmozó Kasztrióta György ellen összpontosítja katonai erejét. 1449 tavaszán, Turszun Tundzsaszlán pasa vezetésével, a kor leghatalmasabb hadserege özönli el Albániát. A háború kimenetele aligha lehet kétséges. Az oszmán hadigépezet mindent feldúlva, fölégetve, elpusztítva tör az ország szíve, Kruja felé. Ám Kruja fellegvára, Szkander bég sasfészke alatt megtorpan a gigászi sereg. A néhány naposra tervezett ostrom több hónapos keserves várvívássá válik…
A hatvanas években feltűnt s A halott hadsereg… (tovább)

Eredeti cím: Kështjella

Eredeti megjelenés éve: 1970

>!
Zrínyi Katonai, Budapest, 1982
318 oldal · keménytáblás · ISBN: 9633268001 · Fordította: Békés András

Kedvencelte 2

Várólistára tette 37

Kívánságlistára tette 16

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Timár_Krisztina I>!
Ismail Kadare: A fellegvár

Elgondolkodom néha, hogy kéne má' valami mást is olvasni tán ezektől az albánoktól, nemcsak mindig Kadarét… De hát az van, hogy ezek nagyon jók. Gyorsan olvasható, rövid, gördülékeny kis könyvecskék… Csak épp gyomor kell hozzájuk. :( És annyi fontos dolgot mondanak el emberről, hatalomról, akaratról, küzdelemről, történelemről…
…meg most éppen az Egri csillagok „másik oldaláról”.

A fellegvár egy várostrom történetét meséli el a XV. századból, de szinte mindvégig a falakon kívül marad. A védőknek arcuk sincs, csak többes szám első személyben beszélő, ritkán megszólaló hangjuk, amely mindvégig egységesnek mutatja az albán sereget, még a leginkább kétségbeejtő helyzetekben is. Vagy még hangjuk sincs, és látni sem lehet őket, mert éjszaka támadnak. Arcuk csak az ostromlóknak van, akiket a szultán parancsa küldött a falak alá. Közöttük lehet találni egyéniségeket: pasát, költőt, asztrológust, tűzmestert, építészt, krónikást, főintendánst, janicsárt, azaz mindenféle társadalmi rétegből és nemzetiségből valakit. Álmokkal, vágyakkal, szorongásokkal, örömökkel. Minden adott ahhoz, hogy az olvasó azonosuljon – az ellenséggel.

Nekem mégsem sikerült.

Talán azért, mert az emberségükkel együtt az apróbb-nagyobb aljasságaik, a durvaságuk, irigységük, gyűlöletük is sokkal jobban látszik. Az, ahogyan pillanatok alatt egymásnak esnek, ahogy ártatlanokon töltik ki a haragjukat, ahogyan soha egyikük sem érezheti magát a többiektől biztonságban, ahogyan egyszerűen nem működnek közösségként. Vagy talán azért, mert – bevallom – meg se próbáltam. Lehet, hogy az Egri csillagok emléke él bennem túl élénken, de én masszívan az albánoknak drukkoltam. :)

Mivel a fülszöveget nem olvastam, a történelmi adatoknak meg szándékosan nem néztem utána, fogalmam se volt, mi lesz a regény vége. De még ha lett volna is, Kadare annyira jó író, annyira tökéletesen tud feszültséget teremteni, ritmust adni a szövegnek a nyomasztó nyugalom és a finoman szólva dinamikus ostromok váltogatásával, vagy éppen torokszorítóan drámai fordulatokat dobni be a legfontosabb pontokon, hogy azt hiszem, akkor is végigizgultam volna az egészet, ha kívülről tudom az albán történelemkönyvet.

Realisztikus korrajz ez (bár persze nem tudom ellenőrizni, vajon tényleg minden kő meg patkány a helyén van-e benne), sem ostromlót, sem ostromlottat nem idealizál, és csak néha-néha tekint óvatosan a jövőbe. (1970-ben jelent meg a regény.) Aki szereti a történelmi regényeket, aki kíváncsi arra, hogyan dolgozzák fel tőlünk délebbre azokat az „élményeket”, amelyekben nekünk is részünk volt, és aki bírja az idegi terhelést, az szerintem ne nagyon keresgéljen tovább, megtalálta a neki való szöveget.

Adják má' oda végre azt a Nobelt Kadarénak!…

14 hozzászólás
Ákos_Tóth IP>!
Ismail Kadare: A fellegvár

Kadare, bár vitatott írója hazájának, alighanem a kortárs történelmi regények egyik legérdekesebbikét írta meg 1969-ben. A Fellegvár a krujai albán erődítmény 1450-es ostromát meséli el, de számunkra szokatlan és unikális módon török szemszögből, olyan akkurátusan, hogy nekem például az egyetemi tanulmányaim során a tanáraim ajánlották először ezt a regényt – például az Egri csillagok és sok más hasonszőrű, ismertebb darab alternatívájaként. A leírás tényleg nagyon hitelesnek, történelmileg pontosnak tűnik, emellett pedig olyasmit tesz, amire viszonylag ritkán akad példa a nemzeti irodalomban: próbálja intim közelségbe hozni az ellenséget, valahogy úgy, ahogyan a legközismertebb hasonlatos klasszikus, a Mesterségem a halál.

Azt viszont nehéz megítélni, mennyire lehet helytálló a török szereplők jellemrajza. Mevla Cselebi, a krónikás életében először szembesül a háború borzalmaival. Nem csak maga a halál, hanem a módszerek és az erőszak járulékos következményei is megdöbbentik. Minket pedig elsősorban az, hogy a török táborban egyszerre érezhetjük a világhódító birodalom, és az arab gyökerű törzsi közösség légkörét: a sereg ágyúi a legjobbak ekkor a világon, a várvívásban egy európai mérnök segíti őket, az expedíciós hadjárat megszervezése pedig példaszerű. Azonban a vezénylő pasa legalább annyira ad a csillagjós véleményére, mint a valódi katonák szakértelmére, amikor pedig egy főtiszt hibázik, szörnyű büntetéssel kell szembenéznie. A janicsárok által felkoncolt tüzér, az alagútban elsorvadó asztronómus, vagy az árokásásra küldött második asztronómus sorsa nem kecsegtető, Cselebi még örülhet is, hogy ő nincs felelős pozícióban. Aztán ott a regény sarokpontja: a hatszáz éve élt muzulmán katonák gondolat- és lelkivilága. Ez az, amit sosem tudunk már visszaellenőrizni, de egészen megdöbbentő, Kadare mennyire sikeresen vonatkoztat el saját kora normáitól és értékrendjétől. Azok az emberek, akikkel azonosulnunk kell, és akiket igazából nincs okunk gyűlölni, vagy megvetni, teljesen maguktól értetődőnek veszik a vár körüli területek felprédálását, az asszonyok foglyul ejtését és halálra erőszakolását, sőt, a főintendáns filozófiai magasságokba helyezett háborúképe már-már a legőrültebb fasiszta víziókat juttathatja eszünkbe, miközben a fickó az egyik legbölcsebb, legkifinomultabb, legkedvelhetőbb alaknak tűnik az egész török táborban. Engem kicsit felkavart ez a miliő, mert bár a regény nem akar moralizálni, vagy albán hazafias dicshimnuszként tetszelegni, ösztönösen a védők oldalára állítja az olvasót, akikről viszont semmit sem tudunk meg. Főhőseinkkel egyszerűen nem tudunk teljes mértékben szimpatizálni, és a legfelemelőbb pillanatokban éppen az ő kudarcaiknak örülhetünk a leginkább, bár az átélt szörnyűségek sajnálatra méltóvá teszik őket. Nagyon fura helyzet, ilyesmit tényleg ritkán lehet átélni olvasás közben.

A regény egyébként tökéletes, egyetlen apró negatívuma a szerkezetében felfedezhető monotonitás. Elsősorban Cselebin keresztül szemléljük az eseményeket, aki viszont legtöbbször csak lófrál a táborban, beszélget a különböző rangú és beosztású ismerőseivel, aztán jön egy-egy leírórész, és nagyritkán kitekintünk más irányokba: egyszer a pasa háremhölgyeinek sátrába, egyszer az aknát ásó árkászok közé, vagy az intendáns és a pasa szűkebb köreibe. A stílus azonban olyan jó, a cselekmény pedig annyira újszerű és érdekes, hogy a könyv szinte letehetetlen. A csata szörnyűségeinek megjelenítése nagyon erőteljes, eleven, az ember egy percig sem kételkedik abban, hogy várat ostromolni az egyik legborzalmasabb feladata lehetett egy korabeli katonának. A szerző nem terhel minket tudományos magyarázatokkal és történelemleckékkel, minden szó és mondat szerves része a történetszövésnek. Mellbevágó fordulatokból sincs hiány: spoiler. A II. Mehmed és Szkander bég, a két fővezér között dúló konfliktusba viszont nem kapunk igazán betekintést, úgy általában az ostrom sincs elhelyezve semmiféle történelmi közegben – nincs évszám, nincs szélesebb látókörű expozíció (Hunyadi János neve sem hangzik el), csak jönnek a törökök, és innentől semmi sem szorul magyarázatra. Ebből fakadóan az ostrom jelentőségét is nehéz mérlegelni az olvasónak, az egyetlen komolyabbnak tűnő tét Turszum pasa további sorsa. Ám a regény szikársága mellett ennél többre igazából nincs is szükségünk. A Fellegvár egy kiváló stílusban megírt, már-már egzotikus témájú műnek tűnik, ami a téma iránt érdeklődőknek túlzás nélkül kötelező, a mezei olvasóknak pedig afféle etalon, úgyszólván: ha csak egy könyvet akartok elolvasni a török háborúkról, akkor ezt válasszátok!

>!
Zrínyi Katonai, Budapest, 1982
318 oldal · keménytáblás · ISBN: 9633268001 · Fordította: Békés András
2 hozzászólás
SteelCurtain >!
Ismail Kadare: A fellegvár

Ez is egy olyan könyv, amit évtizedek óta tologatok, hogy legközelebb majd most már tényleg elolvasom, aztán megint elé tolakodik egy másik. És mint annyiszor már, erről is gyorsan kiderült, hogy kár volt halogatni. Ha nagyon visszafogott akarok lenni, akkor egyszerűen csak annyit mondhatok, hogy zseniális. Kadare teljesen emberközelbe hozta a hódító török hadsereg tisztjeit és közkatonáit, a vezért kísérő háremhölgyeket, és a sereghez tartozó félcivileket, mint a krónikás és a költő. Nemcsak egy ostromló sereg nagyszabású képe bontakozik ki, de az egyént felhasználó és könyörtelenül eltipró világbirodalom hatalmi gépezete is, mely saját hosszú távú érdekeit is kész beáldozni a pillanatnyi előnyökért. Ugyanakkor a török tábor eseményeit tökéletesen ellenpontozza az egyes fejezetek végén egy-két oldalnyi közbevetés az ostromlottak részéről, amitől egészen filmszerűvé válik a történet. Kadare minden hatásvadászat nélkül, középkori környezetben ábrázolja a háború minden rettenetét, kegyetlenségét, olyan megrázóan, ahogyan arra csak nagyon kevesen képesek. Méltán szokott neve felmerülni a Nobel-díj kapcsán is.

Bla I>!
Ismail Kadare: A fellegvár

Már megint egy csata, véres küzdelem, háború – most várostrom formájában, ahol tulajdonképp mindenki a vesztesek oldalára kerül, mert részt vesz benne. Ha XVI. századi albán-török küzdelem is, általánosan emberi megállapítások vonhatók le a harcban álló felekről. Kicsit elkeserítő, hogy a középkorról olvasva az Egri csillagok és Zrínyi után – bár most nagyobb részt a török tábor életén keresztül, de újra csak az értelmetlen vérontás tényeivel szembesülhetünk – igaz mesteri szerkezetben, lebilincselő előadásmódban, minden díszítéstől, cizellálástól mentesen. Mintha a középkorban állandóan hadakoztak volna – és tényleg. Egy kicsit minden fejezet elején dióhéjban az albán várvédők, majd részletesen kifejtve a török ostromlók stratégiája, élete, hadi tettei, alagútásás, háremhölgyek, s minden, ami egy középkori török tábor életébe belefér… Tetszett ez a könyv, életszerűen bemutatja a középkori hadakozás, és a sikeres török katonai stratégia jellemzőit. Ajánlom!

sztinus>!
Ismail Kadare: A fellegvár

Fenntartásokkal tologattam a könyvet hónapokig, úgy is kezdtem olvasni. Előrehaladtával mintha oda csöppentem volna a helyszínre. Tökèletesen van megírva, mert borzalmakkal teli, mégis èrdekes, én izgultam mi fog törtènni.
A fülszöveg az Egri csillagokra mutat, ebben volt egyetlen remènysègem kezdetekkor, sok hasonlósàgot èreztem vele.

6 hozzászólás
pwz IP>!
Ismail Kadare: A fellegvár

Egerben, egriként, mi – szinte – az anyatejjel együtt szívjuk magunkba az 1552-es „nyertes” – majd később, de már teával, vagyis idősebb fejjel ;) az 1596-os „vesztes” – ostromnak az eseményeit. A barátaimmal a 2. osztály (általános!!!!) után még azt határoztuk el, hogy mi bizony kiolvassuk a nyári szünetben az Egri csillagok-at, mert úgy sokkal könnyebben megy a várban majd a játék, ha tudjuk, hogy miről van szó. (Már akkor tisztában voltunk vele, hogy a filmben sok dolgot átalakítanak és kihagynak). Abban az időben valahogy még nem nagyon izgatott bennünket a másik oldal, a törökök. Ez aztán változott és szerencsére egyre több infó kerül elő a másik oldalról is. Mint pl. ez az 1596-os török napló, ami a törökök sikeres ostromát, annak körülményeit örökíti meg:
http://www.tveger.hu/eger-ostroma-egy-xvi-szazadi-torok…
http://www.heol.hu/heves/kultura/izgalmas-felfedezes-ku…

Hogy kerül ez ide, ehhez a könyvhöz, ami 150 évvel korábban, és több száz kilométerrel délebbre, Albániában játszódik?
Úgy, hogy amit gyerkőcként nem kaptunk meg, azt ebből a könyvből megkapjuk! Milyen volt a török, amikor várat ostromolt, hogyan éltek az egyszerű katonák, az elit egységek, a pasa, a vezérek, a hárem tagjai és az elfogott katonák, hajadonok. Miként ástak alagutakat, mi történt azokkal, akiket felfedeztek, milyenek voltak a környékbeli portyák, stb…
Amiről most, a Múzeumok Éjszakáján a megtalált napló alapján meséltek, és amit itt, ebben a könyvben olvashatunk, az egy másik Egert, a falakon kívüli Egert, vagyis az ostromlókat mutatja be. Ehhez pedig ez a remek albán könyv nagyon is jó alapot nyújt, amellett olvastatja magát, izgalmas, de nem „gárdonyis”! :D

>!
Zrínyi Katonai, Budapest, 1982
318 oldal · keménytáblás · ISBN: 9633268001 · Fordította: Békés András
Ibanez P>!
Ismail Kadare: A fellegvár

Albán író? mmm… török várostrom? jöhet! .. eredmény: ötcsillagos könyv :-D

Én is azok mellé állok, akik valamilyen szinten az Egri csillagokhoz hasonlítják. Vagy legalábbis annak a várvédős-ostromos részéhez, csak a kettőt egyberakva megkapnánk az igazi váltott szemszöget, mindkét oldal belső életét részletesen. Itt ugyanis a török sátrakba és turbánok mögé-alá kukkanthatunk be, olyannyira, hogy már-már azon izgulunk, hogy legyen már egy kis szerencséjük, vegyék már be azt a francos várat (aztán a fejünkhöz kapunk, hogy de hát ezek a törökök!!!!) :-D

A cselekmény végigköveti a megérkezéstől az ostromot, egy asztrológus, egy janicsár, egy költő, és egy krónikás (főként a krónikás) életén keresztül. Belelátunk a hárem egy részébe (pár lány, akiket a pasa magával hozott), a haditanácsok politikai döntéseibe, abba, hogy milyen sokszor meg lehet találni a döntéshozók között azt, akire rá lehet verni a nap veszteségét (legelőször az asztrológusra, bár későbbi utódja se tudott sokáig ravaszkodni). Fejlődőben a tudomány, de folyton közbeszól a megszokás, a vallás, a babona (azért örültem, hogy az ágyú megkorbácsolásánál volt olyan török, aki a szemét forgatta).

A várvédőket csak egy-egy közbeszúrt oldal révén tudjuk követni, de nem is ők a lényeg itt, hanem a külső sereg, a török harcosok élete és halála, mert halál az van bőven. Portyázások, a harc alól való ravasz megbújások, svindli módszerek a harácsolásra, van itt minden.. Plusz a hihetetlenül hatalmas sereg, ahol harcosként először halhatsz meg, tisztként viszont gyorsan elbukhatsz és gurulhat a fejed… gyakorlatilag még a krónikás volt a legirigyeltebb az egész történetben, neki és a költőnek volt a legtöbb esélye a túlélésre, nagyobb problémák nélkül.

Az asztrológust azért sajnáltam rendesen, az durva halál volt… Plusz a fehér ló esete – legyen bármilyen ésszerű döntés is, amely azért szépen aláásta a Gyaur tekintélyét –, jaj… Végig izgalmas ugyanakkor a regény, utána is olvastam az eseménynek a történet után, ha valami Albániába vet a sors, megnézem magamnak ezt a várat. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a történelmi regényeket és egy picit be akar pillantani „ősi ellenségünk” vonalai mögé, megláthatjuk, ott is ugyanolyan embereket találunk, mint a másik oldalon, van, aki esendő, van, aki bátor, van, aki elvakult s van aki félelemmel teli… Persze, még mindig ők a gonosz támadók (plusz ugye a nőkről alkotott véleményük, hogy majd hogyan szoktatják őket a rendes, tisztességes életre, fátyol, Saria stb. brrrr…). A kötet számomra abban volt a legfurcsább, hogy az albán szerző nem a saját oldaláról írta meg, hanem a másik oldalt vette alapul. Biztos, hogy fogok még olvasni tőle!

GTM P>!
Ismail Kadare: A fellegvár

Kadare zseniális! Már az eddig olvasott könyvei is nagyon tetszettek – szám szerint kettő – ez pedig végképp meggyőzött, így fel is került az író kedvenc szerzőim listájára. Nem tudom, mi a titka. Nagyon jó a stílus, mondhatnám szép, ha nem állna a szó ellentétben a tartalommal. Nem akar azonban elkápráztatni, meglepni, nincs semmi nyelvi bravúr. Van viszont feszültség az első perctől az utolsóig. Az pedig mégiscsak bravúros teljesítmény, hogy engem oda tudott kötni egy középkori vár ostromának sok technikai megoldást részletező leírásához.
Pedig épp e téma miatt tologattam már egy ideje a könyvet ide-oda a polcomon. Hiába írtatok róla sok jót, ódzkodtam belekezdeni. Pedig én szerettem az Egri csillagokat , de az ostrom leírását, bevallom, felnőtt fejjel is untam. Most viszont meg volt a kellő motiváció is: láttam Szkander bég sasfészkét, helyesebben a romjait a baljóslatú hegyek tövében. A hangulat már megvolt, Hazaérve azonnal a könyvért nyúltam. De biztos vagyok benne, hogy nem pusztán emiatt tudtam most érdeklődéssel olvasni az ostromot.
A „csodafegyver” készítése, a „biológiai fegyver” bevetése, az alagútásás részletei; és főként az állandó szellemi-taktikai verseny a várvédőkkel meg egymással, hogy ki mikor és hogyan találja ki a másik szándékát, és mit tesz ellene… Mind-mind elképesztő feszültséget teremtett.

Azonban az Egri csillagok -kal az ostromon kívül meg hogy az ostromlók történetesen itt is törökök, nem sok közük van egymáshoz. Mert ez a könyv számomra másról szól.

A különlegessége a nézőpont, és ez kulcs is a regényhez. Az érdekelt olvasás közben, hogy miért az ellenség nézőpontját választotta az író, és miért maradnak láthatatlanok a vár védői, akikről nem tudunk meg szinte semmit. Megismerjük viszont az ostromlókat alaposan. Kiváló lélekábrázolással rajzol fel az író remek karaktereket. Emberi közelségbe hozza őket. Megismerjük vágyaikat, félelmeiket, titkaikat. Közel kerülünk hozzájuk, akkor is, ha nem azonosulunk velük. Látjuk erényeiket, hősiességüket, sorsuk tragikumát. Turszun pasa Rusztemként küzd az utolsó csatában, mégsem adatik meg neki sem a győzelem, sem a hősi halál. Sorsa akkor is megrázó, ha az ellen oldalon áll. Kadare mégsem hősöket, hanem hús-vér embereket ábrázol. Megmutatja gyarlóságaikat, sőt ocsmányságaikat és néha kegyetlenségüket is. Látjuk a kicsinyességet, a törtetést, a pozíciók és a vagyon hajszolását, amiért mindent, de mindent megtennének. És átéljük szorongásaikat. Mert szorong itt mindenki, ez a nyomasztó érzés uralja az egész könyvet. A hatalmon lévők hatalmuk elvesztését féltik, a hatalmat sóvárgók a lehetőség elmulasztását, a közkatonák a közösség megbecsülésének elvesztését. És mindannyian a puszta létüket.
Ezen a ponton aztán elgondolkodom, hogy mi az, ami jellemükben, tetteikben belülről fakad, és mi az, amit a kézi vezérlésű egyeduralmi rendszer kényszerít rájuk. Mert itt senki nem tudhatja, mikor sújt le rá a hatalom. A legkisebb hiba az életükbe kerülhet. Szavaikat is jól meg kell válogatni, egyetlen meggondolatlan szó elegendő, hogy elveszítsen mindent, amit elért: egzisztenciát, megbecsülést vagy a puszta létet. Vajon milyen ember vált volna belőlük, ha nem az Oszmán Birodalomban látják meg a napvilágot? Egyáltalán az Oszmán Birodalomról szól-e ez a regény vagy inkább Enver Hoxa sztálinista diktatúrájáról? A párhuzam egyértelmű.
Az én olvasatomban arról szól tehát a könyv, miként torzítja az emberi jellemet és gondolkodást a diktatúra, a létbiztonság hiánya és a módszeres gyűlöletre és félelemre alapozó kondicionálás.

Tudjuk, Kadarét többen vádolják azzal, hogy kollaborált Enver Hoxa rendszerével. Vajon tehetett-e mást? Vajon megszülettek volna a totális diktatúrát leleplező művei, ha nem teszi? Ezen lehet moralizálni.
Ám talán nem valóságtól elrugaszkodott a gondolat, ha a könyvbéli krónikás, Mevla Cselebi alakját magával az íróval állítjuk párhuzamba.

És miért maradnak arctalanok a várvédők?
Egyrészt így drámaibb a hatás: ismerjük az ellenség nagyságát, tehetségét, kegyetlenségét egyaránt. Lemérhetjük tehát, mekkora akaratra és hősiességre van szükség a várfalak mögött. Szimpátiánk egyre nő a védők felé.
Másrészt talán azért is, mert ha Kadare el akarja kerülni a sematikus heroizálást, talán kiderülne, hogy ezen az oldalon sem voltak angyalok.

Eule>!
Ismail Kadare: A fellegvár

Nagyon élveztem ezt a könyvet, pedig a várostrom alapvetően nem tartozik az érdeklődési körömbe.

Kadare stílusa magával ragadó, a szöveg dinamikája folyamatos feszültséget teremt, fent tartja az olvasó figyelmét és kíváncsiságát. Leírásai alapján magam is ott állhattam Kruja várának tövében, együtt tanakodhattam a haditanács tagjaival, küzdhettem a várat ostromlókkal, és eközben megismerhettem, milyen lehetett egy középkori oszmán hadjárat, ki mindenki vett részt benne, és milyen eszközökkel, milyen, kölcsönösen tiszteletben tartott szabályok szerint vívták a csatákat.

Hiába tudtam, mi lesz a történet vége, mégis teljes izgalomban olvastam a könyvet követve az egyéni sorsokat. Izgalmas volt számomra látni a hadjárat vezetői közti személyes feszültségeket, amelyen nem mindig tudtak felül emelkedni, és hogy milyen vélt vélemények befolyásolták, hogy ki kivel húz a hadjárat kimenetelét befolyásoló döntések meghozatalakor.

Gondolkodásra ösztönző volt a tűzmester és az építész szerepe. Ők képviselték a haladást a hagyományokkal (asztrológus, főmufti) szemben. Szépen illusztrálja kettejük helyzete és a foglalkozásukról, tudományukról – mondhatni művészetükről – alkotott tábori vélemény arról, milyen nehézségekkel néz szembe az, aki új eszközöket, módszereket akar bevezetni. Megítélésük kettős: amíg eredményt hoz tudományuk, addig használjuk, amint azonban valamilyen hiba merül fel, rögtön visszafordulunk egy „Ugye, én megmondtam!” felkiáltás keretében a régi módszerekhez. spoiler

Olvasás közben a hadviselés, hadvezetés mikéntjéről, a katonák érzelmeit befolyásoló taktikákról és az oszmán hadsereg felépítéséről is sok új információval gazdagodtam.

Mindezek ellenére én végig az ostromlottaknak szorítottam, akik alig-alig, T/1. személyben jelentek csak meg egyfajta narrátori szerepben, kommentálva a kívül zajló eseményeket.

Vékony, jó kis könyv, jó szívvel ajánlom a Molytársaknak olvasásra! :)

senhorita>!
Ismail Kadare: A fellegvár

Sokkal szárazabbra és unalmasabbra készültem, mert abból az emlékfoszlányból indultam ki, hogy mennyire nem szerettem az Egri csillagokat, az milyen unalmas is volt. Szerintem csak kötelező volt, ennyi volt a baja, majd egyszer újra olvasom.
Visszatérve a fellegvárhoz. Érdekes volt az ostromlók napjaiba bepillantást nyerni, megismerve a berendezkedéseiket és taktikáikat. A történet maga a várfal külső részén zajlott. Furcsa, hogy az albán író a török szemüvegen láttatja az vár ostromot, ráadásul nem festi le őket szörnyetegnek, hanem olyan emberiek a szereplői, hogy azt gondoltam bárkiből válhat ostromló, csak most épp a törökök voltak azok. A védőknek szurkoltam, de sajnáltam is a törököket, Turszun pasát. Érdekes volt, mert a könyv elbeszélése és a pár török szereplő megismerése miatt kénytelen voltam valamilyen szinten azonosulni velük. Úgy éreztem, hogy nekik sem volt sok választásuk. Nem ejtettem krokodil könnyeket a végén, se az elején vagy közepén, de jó volt őket nem szívből utálni. Emlékszem amikor a történelem órán tanultunk a török hódoltságról, akkor annyira, de annyira utáltam a törököket, mert ők voltak a szememben a rossz fiúk, akik bántottak bennünket. Már nem vagyok ilyen ellenséges velük. :)
Összességében tényleg sokkal jobb, volt mint mire számítottam, egyáltalán nem untam a könyvet, de a végén egy kis hiányérzetem volt. Több infóra vágytam talán, találkoztam volna Szkander béggel vagy bármi csak még ne legyen így, ezzel vége, Ennek ellenére, nagyon olvastatja magát a könyv, nem nehéz olvasmány, ráadásul könyvecske, szóval jó na. Örülök, hogy elolvastam.


Népszerű idézetek

Ákos_Tóth IP>!

Minden nép számára az a legszörnyűbb csapás, amely a jövője ellen irányul – mondta a főintendáns, de látta, hogy a másik még mindig nem érti, miről beszél. – Úgy tudom – folytatta –, az albánok alig egymilliónyian vannak csak. Vegyük őket egymilliónak. Nos, minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy ne szaporodhassanak ennél többre.
A krónikás szeme tágra nyílt.
– Meg vagy döbbenve? – A főintendáns szokott higgadtságával fürkészte. – Talán azt hiszed, a jólétükért aggódom.
A krónikás értetlen arckifejezése nem változott.
– Ha úgy ötszáz év múlva ez a nép még mindig egymilliós marad, az lesz a legnagyobb elkönyvelhető sikerünk – mondta a főintendáns. – Látom, ezen is meglepődtél.
– Igen – ismerte be a krónikás. – Ha jól értem, szüntelenül támadjuk, pusztítjuk, írtjuk majd a fajtájukat. Ebben az esetben miért jelent nekünk győzelmet, ha egyszerűen alacsonyan tartjuk a számukat?
– Megmagyarázom. – A főintendáns belekortyolt a sörbetbe. A krónikás kényelmesebben elhelyezkedett a párnákon. Tagjai sajogtak, mintha kalapáccsal verték volna össze őket.
– (…) A világon a legtöbb nép mindegyre szaporodik. Némelyik fajta gyorsabban szaporodik a többinél. Általában a föld minden ezer lakosa húsz-harminc emberrel gyarapodik évente. (…) Végezzünk el egy egyszerű számítást – folytatta a főintendáns. – Ez az egymillió albán ötszáz év alatt tizenöt-tizenhat millióra szaporodnék. (…) És ez a szám, kedves barátom, már bizony éppen elég ahhoz, hogy megzavarja nyugodt álmainkat. (…) Érted-e már , hogy mit tesz megállítani a természetes szaporodást?

142-143. oldal (Zrínyi, 1982)

1 hozzászólás
giggs85 P>!

Már nem tudták megkülönböztetni a körvonalait. Röviddel azután, hogy visszavonulót doboltak, megszűnt a tűzgolyók esője, s a vár szinte varázsütésre eltűnt a sötét éjben. Nyugalmasabb hang váltotta fel a kíméletlen csatazajt. Mintha egy gigászi száj suttogott volna, mintha egy hatalmas állat sokezer lába súrolta volna a síkságot lassan, de szüntelenül. A sereg vonult visszafelé.

Ákos_Tóth IP>!

A negyedik fokon villant belém először a gondolat. Mi volna, ha lemennék? De elhessegettem. Másztam tovább. A hetedik fokon egy ember elcsúszott mellettem, és holtan zuhant alá. Én kúsztam tovább. A nyolcadikon újra megkísértett az a gondolat, most már erősebben, de én megint eltaszítottam magamtól, arra gondolva, mit tennének a katonák, ha meglátnák, hogy lemegyek. Amikor elértem a tizedik fokra, fölnéztem, és akkor láttam meg először, mi folyik a fal tetején. Nem emberi szemnek való látvány volt. Rögtön lesunytam a fejem, és visszatekintettem katonáimra, akik a nyomomban jöttek. Utat kellett volna engedniük nekem, ha lemegyek. Fölemeltem a lábam, és a tizenegyedik fokon orromba csapott a perzselt emberi hús szaga. Az előttem mászó katona megégett, nyakáról gőzfelhő szállt fel. A tizenkettedik fokon ara gondoltam, hogy abban a felfordulásban senki sem törődik majd vele, hogy én mit csinálok. Szorosan megmarkoltam a létrafokot, és alája függeszkedtem. Egyik kezemmel megfogtam a tizenegyedik fokot, aztán megfogtam a másikkal is. Jobb kezemmel megfogtam a tizediket. Ereszkedtem lefelé. A kilencediken egy katona az ujjaimra lépett. A nyolcadikon könyörtelenül összetiporták a kezemet. Akkor elengedtem a létrát, és lezuhantam a fal tövébe, a tömegbe. Azt hittem, senki sem vette észre, de tévedtem. Szemmel tartották minden lépésemet. Semmi sem kerülte el a figyelmüket. Elmondták később a legapróbb részletet is. Őszintén szólva, a visszafordulás gondolata már akkor megfordult a fejemben, amikor a második fokra léptem. A negyediktől a hetedikig úgy kapaszkodtam, mint a részeg. A nyolcadikon… hogy pontosabb legyek, akkor határoztam el, hogy lemegyek, amikor még a hetediken voltam, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. A tizenegyedik azt akartam színlelni, hogy megöltek; arra gondoltam, lezuhanok, de ijesztő volt a magasság. Abban a végzetes pillanatban éreztem meg az égett hús szagát… Hallasz engem? Te sírsz? Hiszen én már mindent elmondtam neked az életemről. Csak ez az utolsó vallomás volt még hátra. Nem bántasz meg, ha nem akarsz meghallgatni.

159-161. oldal (Zrínyi, 1982)

Annamarie P>!

A főintendáns csüggedten megrázta a fejét.
-Azt képzeltük, halálos döfést adunk nekik, közben pedig a halhatatlanságot kapják meg tulajdon kezünkből…

Annamarie P>!

-Elgondolkodtál- e már a dalok ijesztő hatalmán? -kérdezte a főintendáns. A múlt hónapban vívott csatájáról például tragikus dal született. Ha kedvenc szóképeidet alkalmaznám, valahogy így mondanám: a háború, dal leplében átsuhan a századokon, akár a szélhordta köd. Aháborúnak vége, de a dal nemzedékről nemzedékre száll. És újabb háború születik belőle, mert ez a világ úgy van megalkotva, hogy előbb utóbb minden megismétlődik. A szerencsétlenségek, melyeket megénekelnek, újra megtörténnek, időről időre, körbe körbe. Hogyan írhatnál ki ennek a dalnak a baljós fekete madarát? A háború hoz magával minden ilyen szerencsétlenséget.

148. oldal

Ákos_Tóth IP>!

Az omlasztás az alapfal közelében ígérkezett a legcélszerűbbnek, ahol a legmélyebb volt az alagút. Ezen a helyen az alagút mélysége miatt a beomló föld mennyisége nagyobb lesz, mint bárhol másutt. Nem menekülhetnek.
Kelepcébe ejtettük őket a föld alatt, egy hordócska lőpor segítségével, melybe tűzcsóvát vetettünk, és felrobbantottuk pontosan azon a helyen, egy mély aknában. Az omlás után figyelmesen hallgatóztunk. Megfigyelés alatt tartottuk az alagút teljes hosszát, különösen a robbantás helyén és a kitörés mindkét feltételezett pontján. Sem az eltemetettek nem kísérelték meg a szabadulást, sem a kintiek nem próbáltak utat nyitni hozzájuk. Szemlátomást megértették, hogy igyekezetük reménytelen lett volna.
Először minden csöndes volt alattunk. Szinte el sem hittük, hogy ott vannak, két öl mélységben. De némaságuk nem tartott sokáig. A következő napokon, ha fülünket a földre szorítottuk, hallani lehetett kiáltozásukat, sírásukat. Senki sem tudhatja, mi történt odalenn.
Úgy döntöttünk, legjobb, ha ott hagyjuk őket meghalni, ahol vannak. Kiszabadításuk esetén börtönbe kellett volna vetni őket, de máris szűkében voltunk a víznek és az élelemnek. Ennélfogva kénytelenek lettünk volna kivégezni mindnyájukat. Akkor viszont a temetés okoz problémát. A vár temetőjét saját katonáinknak és tisztjeinknek tartottuk fenn. Néhányan azt ajánlották, kivégzés után vessük le őket a falakról. De ezzel csak újabb gondot vettünk volna a nyakunkba. Úgy határoztunk hát, hogy magukra hagyjuk őket a sírban, melyet önkezükkel ástak meg.
Nyöszörgésük, üvöltésük egyre halkult, míg egy napon örökre elnémult, s a vár pincéibe visszatért a csend.

163-164. oldal (Zrínyi, 1982)

2 hozzászólás
Annamarie P>!

Miközben az építész beszélt, a mufti szavak nélkül is leplezetlenül kifejezte megvetését a tervrajzok iránt. A vén Tavdzsa nyugtalan tekintettel szemlélte őket, és szomorúan arra gondolt, hogy ezek az irományok és tervrajzok egyre jobban elterjednek a háborús tudományokban, a katonák szent és tüzes harci szellemét a hanyatlás veszélye fenyegeti, és maga a háború sem lesz több, különböző fortélyok kimeríthetetlen csereberéjénél az afféle titokzatos alakok között, mint ez a kárhozott építész is, akit senki sem képes megérteni. Élt a gyanúperrel, hogy a Birodalom, ha túlzott bizalmat vet ezekbe az iratokba, és tervrajzokba, bizony lassacskán elsorvadhat, mert gyökereit nem az őhozzá hasonlók szent elszántása táplálja többé, hanem a sok bonyolult formula, amelytől csonttá aszik.

111. oldal

Tiger205>!

Apránként, ahogy telnek az évek, elhagyják majd hagyományaikat, miként az almafa hullajtja el a virágait. Fölveszik a mi szokásainkat, és annyira a magukévá teszik, hogy, ha netalántán, isten őrizz, kénytelenek lennénk egyszer elvonulni erről a földről, nagy fájdalommal tudnának csak elszakadni tőlük.

64. oldal

2 hozzászólás
GTM P>!

Valahányszor elindult az alagút szája felé, az asztrológus körbepillantott és eltűnődött, miért nem vette észre azelőtt, hogy milyen gyönyörű ez a világ. Egész eddigi életében elégedetlen volt azzal, amit elért, mindig magasabbra tört, minden elképzelhető eszközt felhasznált, és nem maradt ideje megízlelni fondorlatainak gyümölcsét. Most, hogy a sorsa beszorult ebbe a sötét és nyirkos üregbe, megértette, hogy elszállt napjai között sok boldog nap is lehetett volna, ha ő maga be nem feketíti őket mohó sóvárgásával a teljesebb, biztonságosabb jólét uránt."

150-151. oldal

Annamarie P>!

A föld megremeg lépteink alatt. Lángba borítjuk a völgyeket, hamuvá égetünk mindent, ami a földből sarjad. Virágzó gazdagságukat semmivé lesz. Ennek a vidéknek lakói a török szóval rémisztgetik majd gyermekeiket.


Hasonló könyvek címkék alapján

Ivo Andrić: Híd a Drinán
Szentmihályi Szabó Péter: Kapisztrán és Hunyadi
Bökös Borbála: Pokoljárók
Bán Mór: A Hajnalcsillag fénye
Vera Mutafcsieva: Cem szultán
Sarlós Endre: Oroszlánsziget
Dancs Vera: Császármadarat a szultánnak
Benkő László: A Zrínyiek – A gránitlelkű
Horváth Viktor: Török tükör
Elek Ottó: Miles adolescens