Expressz ​ajánlott! 85% 66 csillagozás

Ne hidd, Delphine, hogy a vágyad megszűnik, ha levelet kapsz tőlem, melyet mohón végigolvasol, akárcsak én a tiédet. Hiszen alighogy az ember elolvassa a levélzáró búcsúszavakat, a nyugtalanság újra jelentkezik, az ördögi kör újra indul. A legelragadóbb és legélettelibb tudatállapotunk az, amikor belenyugszunk vágyakozásunkba.

Egy izgalmas és eredeti kisregény a vágyódásról és az érzelmi függőségbe gabalyodásról? Mindenképpen. Valami azonban nagyon nincs rendben ezzel a kötődéssel.
A levelezés útján történő ismerkedés gyönyörűségesen lassú és óvatos folyamat, ezer apró gesztus vezet a meghittséghez. Delphine és Jean Luc kapcsolata ezzel szemben egy expressz vonat sebességével száguld. Emésztő szenvedély négy-öt levélváltás után egy férfi és egy nő között, akik még sosem találkoztak egymással? Illúzió, színes szappanbuborék, légvár. Ez a türelmetlenség sokkal inkább szól a hiányérzetről és a magányról, mint a két ember közötti valódi közeledésről.
A dán lány életében tátongó űrt azonnal betölti a francia festő alakja, akit folyamatosan leveleivel ostromol. A szöveg sistereg az erotikus vágytól, csupa csábítás és nyílt érzékiség, az olvasó fejében a vészcsengő mégis egyre hangosabban csilingel.
Bár a történet frappáns, bravúros és sikamlós, számomra elsősorban mégis fájdalmas példázat marad az önámításról, a mohó életvágyról és álmaink csalóka természetéről.

Finom és elegáns, mint egy francia parfüm, könnyű, ám mégis bizserget, mint a francia bor. Erotika a szó legjobb, legfinomabb értelmében, ahogy lehet, csak a franciák képesek művelni. Finom és érzékeny műalkotás, a művészetekre igazán fogékonyaknak. Egyeseknek egy festmény, másoknak egy vers, de valakinek egy dal jelentheti a hidat a másik lelke felé.

A Gyógyír északi szélre c. könyv ugrott be róla, de ez annál sokkal érzékibb.

Kinek fog a könyv mindenképpen tetszeni?
Aki szeretett már bele valakibe csak chat-elés és kép alapján. Aki élvezett már el egy üzenetváltás során. Aki legalább egyszer életében annyira vágyódott a minden érzékszervét bizsergető izgalomra, hogy majd’ elsorvadt bele. Akit hintáztattak már és nem a játszótéren. És persze, akiből képes egy műalkotás ezek valamelyikét előhozni.

Élmények, melyek képesek felforgatni az ember érzelmeit. Annyira valódiak. Lélekrengetők. És annyira ismerősek…

@B_Niki: úgy örülök, hogy nem árultad el a végét! :)

Nekem ez a könyv arról szól, mennyire vágyunk az illúziókra, és bizonyos esetekben mennyire meg is elégszünk velük.
Mert mi, ha nem illúzió az, hogy meglátok egy képet, és azt hiszem, ismerem a festőjét. Mert mi, ha nem illúzió az, hogy váltok két (igazából semmitmondó levelet) egy idegennel, és azt hiszem, szerelmes vagyok.
Mert mi, ha nem illúzió az, hogy azt hiszem, jobban ismerek valakit a levelei alapján, mint azok, akik nap mint nap vele élnek.

Szerintem a szereplők nagyon jól tudták, hogy az illúziók néha szebbek, mint a valóság, és megelégedtek ezzel. Mert nincs annál nagyobb szerelem, amit magam találok ki magamnak, a fejemben, amikor néhány benyomásra ráépítek egy egész világot. Hát persze, hogy ennél nem lehet nagyobb az ismerős szerelem, amikor egy emberrel kell ellavírozni a mindennapokban.

De talán a mindennapok közös lavírozása is csak illúzió, talán több évtizedet leélni egymás mellett is csak az.

Lehetséges lebontani az illúziókat? Talán teljesen nem, és talán teljesen nem is kell.
Talán csak érdemes okosan megválasztani, mely illúzióinkhoz vagyunk hajlandóak ragaszkodni.

Sajnos ez a könyv nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket – talán előre éreztem is ezt, ezért fogtam bele annyira nehezen az olvasásba, húztam az időt, hogy elkezdjem. Maga a szöveg könnyen olvasható, bonyolultnak egyáltalán nem mondható, az oldalak szellősek is, szóval nem ezzel volt a baj. Nem is tudom… nem feküdt ez nekem. A sok nyavalygás, így szeretlek, azt csinálnám veled… higgyétek el, ennél sokkal jobb a Catherine M. szexuális élete. Ott legalább nem beszélnek róla, hanem csinálják.

(Részletesebben azért nem írok a történetről, mert nem akarom lelőni a végét, de arról is megvan a véleményem. A végéről.)

Gyakorlatilag letehetetlen, az első mondattól az utolsóig elvarázsolt. Gyönyörű a stílusa, és végig ott lappang a feszültség: mi lehet ennek a vége? Valami hasonlóra számítottam, mégis letaglózott. Szép regény, szép fordítás.

Bájos könyv az illúziókról, a vágyakozásról, két emberről, akik egy mesebuborékban élik az életüket néhány hónapon át. Akartam itt írni arról, mennyire nem valóságos, mennyire kivetített, képzeletbeli a dán lány és a francia férfi szerelme, de elgondolkodtam… nem ilyen illuzórikusan születik-e a legtöbb szerelem? Tudunk-e többet a másikról, mikor először varázsol el a mosolya, egy apró mozdulata, a hangja, az illata… Igen, igen, mindaz, amit felsoroltam nagyon is fizikai, megköveteli a másik közelségét, térbeli jelenlétét, ám bizonyos esetekben ennek ellenére sem látunk többet szerelmünk tárgyából, mint amennyit a két főszereplő a leveleiken keresztül láthatott. A többit bizony mi alkotjuk meg, mi teremtjük meg az embert, akibe beleszeretünk.

Olyan könnyed, kedvesen ártatlan mederben folydogált a regény, hogy a vége felkészületlenül ért. És a fél csillag levonás is a végének szól. Mert van, ami megbocsáthatatlan.

Ütős könyv. Vagy inkább olyan, mint amikor az olvasót hasba rúgják.

Milyen jól tette Iselin C. Hermann, a dán artistanő, hogy felhagyott a kötéltáncolással, és helyette az írást választotta!

Két ismeretlen ember egyre közvetlenebbé és egyre erotikusabbá váló levelezése útján bontakozik ki egy szenvedélyes, vágyakozással teli szerelem, amelyben a nő az, aki a kezdeményezőbb és szintén ő az, aki jobban szenved. Persze nem véletlenül.

Kortárs irodalmat olvasva nehezen szokom meg a nyelvi megformálás obszcén voltát. Egy május 8-án megjelent interjúban (Népszabadság Kulturális Magazin) az írónő elmeséli, hogy az angol fordításból két levél, egyszerűen kimaradt. Amikor a szerző a kiadónál reklamált emiatt, ezt a választ kapta: – Ó, Ms. Hermann, azok olyan mocskosak. – Lehet, hogy mocskosak, de humorosak is – válaszolta. Nos, nekem nem sikerült ezeknek a kihagyott leveleknek a szövegében humort felfedeznem, és nem is érzem indokoltnak útszéli stílusukat. Ennek ellenére és ezzel együtt is az Expressz ajánlott! mindenképp öt csillagra értékelhető alkotás. Érdemes egy olyan szerzőre figyelni, aki első regényként ilyen jelentős művet publikál.

@Emmi_Lotta értékelése hívta fel a figyelmemet erre kötetre, ráadásulpont akkoriban jelentkeztem egy dán irodalmat olvasós kihívásra, így hazavittem a könyvtárból. Egy szuszra el lehetne olvasni, de nekem, nagy bánatomra, annyi időm nincs mostanában, így kétszerre olvastam el, de ez semmit nem vont le az értékéből, sőt. Tetszett az a szenvedély, amit ez a két egymástól távol élő és egymást nem ismerő ember, érzett, megélt, teljesen át tudtam élni én is az egész szituációt. Jók is ezek a Polar könyvek!!!

Sajnos nekem nem tetszett. A legjobb benne az utolsó csavar volt, ami utólag magyarázat volt sok mindenre, és így végülis nem bántam meg, hogy elolvastam.
Számomra szomorú, ha jobb sorsra hivatott emberek (és van, aki nem jobb sorsra hivatott?!) belelovalják magukat a csupán a képzeletükben létező ábrándokba, ahelyett, hogy élnének…

Szerelem, szerelem átkozott gyöztelem. Ugye.
Micsoda mondatok, mekkora vágyhalmaz, némi bujaság, ami először szemérmes majd kibontakozó, nyilló. Bimbóból virág lesz.
Mindkét szereplő előnyben volt a másikhoz képest. A nő tudta kinek írja és küldi a leveleket. A férfi nem.
A férfi tudta, hogy mi lehet a végkifejlet. A nő nem. Azaz teljesen másban, másképpen reménykedett.
Sok szép mondatot olvashattam, de bizonyos részek nagyon nem kötöttek le, türelmetlenné tettek. Talán annyira, mint amilyen türelmetlen érzés tombolt Delphineben.