Dominó 50 csillagozás

Iselin C. Hermann: Dominó

A Dominó szerelmesregény. Hősei házasok vagy szinglik, hűségesek vagy hűtlenek, szenvedélyesek vagy visszafogottak – de mind vágyakoznak valami után.
Párizs szívében él Zephyr szép és zárkózott feleségével, Manonnal. A szemben lévő házban Toqué, az író látogatja Rose nevű kedvesét és közös kisbabájukat. Eric, a betegápoló attól boldog, ha mindenkin segíthet. És Sabatine, az ellenállhatatlan fotóművész belebolondul egy titokzatos férfiba.
Egyesek egymásba szeretnek. Másokat megcsalnak. Mindannyian rejtegetnek valamit. De ki csal meg kit? És ki az, aki hazudik?

>!
Park, Budapest, 2015
324 oldal · ISBN: 9789633552131 · Fordította: Kertész Judit
>!
Park, Budapest, 2015
324 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633551066 · Fordította: Kertész Judit

Enciklopédia 7


Kedvencelte 3

Most olvassa 3

Várólistára tette 30

Kívánságlistára tette 21

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Annamarie P
Iselin C. Hermann: Dominó

A könyv kulcsmondata, hogy „A szerelemben két ember mindig együtt indul el. De sohasem együtt érkezik meg.” Szép is, meg igaz is, de nálam ez inkább "Kezdetben volt a vágy”.

Nehéz erről a könyvről minden cselekményre utaló kijelentés nélkül írni. Nagyon összetett történettel van dolgunk, és amikor elkezdtem magamban fogalmazni a véleményemet, akkor azt vettem észre, hogy minden kijelentésemet sorra cáfolom. Most már totálisan képtelen vagyok egyedül dűlőre jutni.
Röviden, remélem minden spoiler nélkül, a történetről annyit, hogy Párizsban járunk, mondjuk napjainkban. Főszereplőnk a negyven körüli Zephyr, és felesége a hallgatag Manon. A szemben lévő házban Rose él kisbabájával, Luluval, akihez fel-fellátogat Toque az író, aki a gyermek apja, és a szerető karaterét alakítja. Aztán belép a bűvös körbe egy fotóművésznő, Sabatine, aki természetesen bár szerető anya és feleség, őrült szerelembe esik egy titokzatos férfivel, Zet-el.
Iselin Hermann a szerelmi kapcsolataink teljes törzsfejlődését bemutatja ezekkel a szereplőkkel. A megszülető vágy, a vonzódás, a szexuális vágy, a beteljesülés, a kiábrándultság, a menekülés, kiüresedett szerelem után maradó valami lépcsőfokain lépkedünk. Nem lehet nem állást foglalni az olvasottakkal kapcsolatban, hiszen mindannyian valahol ott topogunk, valamelyik lépcsőfokon, sőt gyakran egyszerre állunk a langyosvizes lavórban, kezünket a magasba emelve, repülésre készen. Egy pöcc, dől a dominó, és ott vagy a karjaiban. Karnyújtásnyira van a szerelem.
Így általam összegezve a történetet, még tetszene is a könyv, de olyan bosszantó dolgok miatt, mint például Zephyr figurája, vagy a hazugsággal kapcsolatos állásfoglalása, egyszerűen nem tartom már hitelesnek ezt az egészet.
Viszont számos érdekes aprósággal találkozik az, aki kezébe veszi a könyvet. Az egyik ilyen kiemelendő vonás, a szöveg kitisztulása. Aztán vannak itt, ezek a fel-fel tűnő jelenetek, amik szakadozóvá teszik a cselekményt. Egy felvillanó piros kabátos nő a tér közepén, egy kiboruló táska, egy padon felejtett könyv, egy mólóról lelépő nő a kisgyermekével, egy szépségszalon, egy létrán pilinckázó fazon, egy leejtett zománc cégtábla, előhívó folyadékban úszkáló fényképek. Az volt az érzésem, mintha egy régi 8 mm-es filmfelvevőről nézném a kopottas jeleneteket. Sajátságos, lezser hangulattal borítja be a párizsi történéseket, patinás, francia eleganciát kölcsönözve.
Aki tehát egy párizsi szerelmi történetet vár a könyvtől, az máris vegye le a várólistájáról, de aki némi hajlandóságot mutat egy Luxembourg-kertbéli bújócskához, az vesse bele magát.

>!
Amadea
Iselin C. Hermann: Dominó

Érzésem szerint nagyon régen – valójában csak négy éve – olvastam a hölgy másik regényét, az Expressz ajánlott!-at. Csak az erős, ötletes csattanójára emlékszem – mintha a Dominó is erre akart volna építeni, de az arányok elcsúsztak, pontosabban a poén, amire épül, nem elég erős, hogy elvigye a hátán a történetet.

Igen, ötletes. Maga a felvázolt történet is teljesen oké – de a végeredmény rettenetesen felszínes és hebehurgya.

Egyszer már belekezdtem a könyvbe, de az első oldal után visszacsúsztattam a táskába és inkább kifelé bámultam a villamos ablakán. Nem szeretem ezt a kicsit Gavaldára hajazó, a szerelemről Coelho-szerűen bölcs megállapításokat hajigáló, vázlatos stílust, ami olyan, mint egy kreatívírás-óra ujjgyakorlata.

„A világon szinte mindig mindenütt ugyanaz történik. Némelyik esemény banális vagy végtelenül közönséges, és egyszerűen csak megesik, mások sajátosabbak, ám a legkevésbé sem rendkívüliek. Egyesek ajándékot vesznek, kifestik a lakást, lehúzzák a WC-t, elültetnek egy fát, egy másikat meg kivágnak, vagy felmennek valakivel egy hotelszobába. Az események ugyanazok, ám a szereplők és a körülmények függvényében a hatásuk más és más.”

Hermann szerelmes az írásba, szeret egymás után szavakat pötyögni, valószínűleg élvezi, hogy áradnak az ujjaiból a kreatív energiák, kár, hogy én felb@szom a semmitmondó töltelékbekezdésektől az idegeimet.

A másik bajom: a szereplők hiteltelensége. Értem én, hogy a szerelem mindent átformáló, végzetes ereje képes komplett idiótát csinálni az emberből, de ennyi ember ennyire nem lehet hülye, főleg nem egyszerre. Nehéz spoiler nélkül írni erről a könyvről, de 16 éven keresztül nem lehet ezt a játékot játszani, nem lehet bevenni egy ordítóan nyilvánvaló hazugságot, amiről egyértelmű, hogy csak a fájdalomokozásért mondja a másik.

A szereplők motivációja nincs kibontva, ami legjobban Manon, a hűvös szépség karakterén látszik. Megközelíthetetlen, rideg, a kérdésekre nem nagyon válaszol. Jól állnak neki a pasztell színek és van egy ronda, bandzsa kutyája, ami még jobban kiemeli az ő szépségét, valamint iszonyúan sznob – és ennyi. Semmit nem tudunk arról, mi jár a fejében.

Sajnos ez arra is igaz, ki a szálakat mozgatja, pedig annyira érdekes mélységekbe lehetett volna leásni a lelkivilágában. Ezt a viselkedést nem lehet elintézni azzal a mondattal, hogy „Én csak azt akarom, hogy mindenki elégedett legyen körülöttem”.

A klisék tömkelege. Jaj, istenem. Persze, hogy Párizsban játszódik, persze, hogy a jómódú feleség az Yves Saint Lauren kosztümjében nem csinál semmit, csak hetente egyszer jótékonykodik, persze, hogy egy másik nő fotós, mert az olyan művészi és persze, hogy Lancôme rúzst használ, patakokban folyik a negyvenéves vörösbor, mert holmi puncsot nem iszunk, a hűtőben libamáj, osztriga és füstölt lazac sorakozik. Perrier ásványvíz kristálypohárban. A bisztróban visszaesik a bevétel, mert az érzéki Desirée (!) már nem dolgozik ott, ő a hely lelke, naná. Érdekes, hogy mindenkinek olyan foglalkozása van, ami lehetővé teszi, hogy napközben pezsgőt iszogassanak a vendéglőben, hogy három napot minden magyarázat és kötöttség nélkül eltöltsenek Velencében, miközben otthon van 2-3 gyerek. Ellenpontként megjelenik az utcán egy roma család, akik veszekednek, az egyik gyereknek az arcára folyik a taknya, a másik kap egy nyaklevest, mert csak, jaj, hát szegény, szólni kéne nekik, hogy ezt nem szabad. Más szemében a szálkát, a sajátodban a gerendát… Gavaldánál is bosszant ez a sznob francia vonás, de ebben a könyvben annyira halmozódnak a fenszi sablonok, hogy a szarkazmustól égnek áll a hajam, kinyílik a harmadik szemem vagy mittudomén.

Azért is haragszom ennyire az íróra, mert ezt a regényt sokkal jobban meg lehetett volna írni, rengeteg lehetőség van a felvetett témákban, de Iselin Hermann leredukálta egy csacska (valójában rettenetesen ostoba) szerelmi történetté, ami könnyen, gyorsan olvasható és nem okoz gondot, ha naponta két oldalt van idő olvasni. Így is lehet írni, és nem mondom, hogy nem etette magát, de megalkuvásnak érzem.

>!
entropic P
Iselin C. Hermann: Dominó

Tegnap éjfél körül nehéz döntés állt előttem – maradjak még ébren elolvasni a maradék 100 oldalt, és legyek hétfőn zombi, vagy várjak szépen egy napot, hogy befejezzem a könyvet.

Végül inkább aludni mentem, hiszen roppant felelősségteljes felnőtt vagyok, de az eredmény szempontjából ez lényegtelen volt, mert azt tapasztaltam, hogy az alvás szinte kizárt ezzel a történettel a fejemben.

A szerző másik magyarul megjelent regényét ismerve persze nem is számítottam valami ártatlan romantikus történetre, de még így is sikerült rendesen felkavaródnom, és fél éjszaka álmatlanul forgolódtam, félig azt remélve, hogy majd minden jó lesz (mert titokban romantikus vagyok), de közben tudva, hogy a dolgok pont úgy lesznek, ahogy logikusan lenniük kell (mert kevéssé titokban meg pragmatikus vagyok).

És persze a dolgok logikusan nem úgy vannak, ahogy egy átlagos Párizs-szerelem-kapcsolatosdi témájú regényben.

Pedig elsőre (egy kicsit) ez tényleg egy Párizs-szerelem-stb. regénynek tűnik, csalfa-csapodár, érzelmekre és szenvedélyre éhező, mélységes-megmagyarázhatatlan vágyaktól hajtott szereplőkkel, meg egy halom bohém-féle, bájos, túlszínezett, mágikus részlettel (tűzpiros kabátok; a városképbe gond nélkül illeszkedő csavargók és utcai zenészek; padokon hagyott könyvek; feneketlen női táskákban hurcolt titkos dobozkák; pezsgőzések délután kettőkor; meg még sorolhatnám). Mindezek az Amélie csodálatos életét juttatták eszembe.

Hogy aztán mindebből hogyan lesz ennyire sötét és nyugtalanító történet, az jó kérdés. De az lesz. (Ezt csinálta a szerző a már linkelt regényben is, úgyhogy gyanítom, hogy ez az egyik specialitása.)
És egy idő után már úgy tűnik nekem, itt nem is szerelemről meg ilyen kis egyszerű érzésekről van szó, hanem inkább olyasféle dolgokról, mint a személyiségek/életek megsokszorozásának vágya (és lehetetlensége), a másik birtoklásának és bezárásának vágya (de a birtoklás, ha véletlenül sikerül, egy idő után úgyis dögunalomba fullad), meg a játszmázások (igen, főleg ezek).

Meg még szívesen írnék egy kicsit az egyik szereplőről, de az a világ összes spoiler-címkéjével ellátva is spoiler lenne, úgyhogy rejtélyesen csak annyit mondok, hogy van itt egy rém érdekes, vonzó-taszító szereplő, akivel kapcsolatban olvasás közben rengeteg elméletet lehet gyártani, és ez nagyon izgalmas (és álmatlanságot okoz).

4 hozzászólás
>!
vercsa
Iselin C. Hermann: Dominó

Magamnak kerestem a bajt, de mentségül szolgáljon, hogy Párizs miatt tettem. Máskor jobban észben tartom, hogy a romantikusnak nevezett regényeket gyanakvással vegyem a kezembe. A történet maga nem túl mélyenszántó, igazából egy momentum van, ami miatt érdekesnek nevezhető, de azt még spoiler cimke alatt sem fogom ide leírni. Mindegyik szereplő elég ellenszenves, de a két főszereplő, akik hazugak, gyengék és gyávák, ráadásul a saját gerjedelmük miatt mások életét is fenekestül simán felfordítják, különösen pofonfát érdemelnek. Amerikai filmeknél szoktam érezni, hogy érthetetlen, miért nem beszélgetnek az érzéseikről egymáshoz közel álló emberek. Miért nem mondják el, ha nem boldogok? Miért hazudnak inkább??? Na, itt is ez volt a gondom.

>!
Sister
Iselin C. Hermann: Dominó

Felejtsük el a szokásos kliséket Párizsról, mert ez a könyv nem az idillien romantikus, zegzugos macskaköves utcácskákban, sebtében lopott csókokról, és a kéz a kézben való andalgásról szól. Nem. A Dominó három különböző nő életét és súlyos döntését mutatja be. Mindhármójuk életét beárnyékolja vagy épp bearanyozza egy bizonyos férfi. Félelmetes belegondolni abba, hogy az ember képes elfojtani önnön vágyát és inkább kisebb játszmákba kezd, hogy leplezze igazi énjét. Pokolian gonosz és ördögien aljas játszmát játszik, ahol sosem tudjuk, mi is jár a fejében, kire gondol, amikor épp öleli, csókolja vagy magáévá teszi szívének egyik választottját.

Ahogy a könyvbemutatón is elhangzott, Zephyr egy velejéig romlott, gonosz ember. Mégis gondolkodásra késztetnek a tettei és kutatni kezdünk a miértek után. Újraéljük a három francia nő minden vágyódását, kétségét és dühét, miközben különböző életek ablakán lesünk be. Néha egy-egy szó és jelző sokkal többet árul el, mintha oldalakon keresztül taglalnánk… Iselin C. Hermann karakterkidolgozása aprólékos, szinte minden részletre kiterjed. Szereplői elsírják minden könnyüket, mégis a szivárványt keresik. Stílusa élvezetes és nagyon franciás. Időnként fellelhető az a bizonyos skandináv hűvösség, de inkább a tömör kifejezőmód és a túlfűtött szenvedélyesség lengi be ezt a történetet. A végén számítottam volna egy ütős csattanóra, amit csak részben kaptam meg. Ennek ellenére azt hiszem, még sosem olvastam ennyire őszinte könyvet, ami bár a párizsi la vie en rose-ban játszódik, mégsem erre alapozva alkotta meg azt a franciás atmoszférát, hanem lelkiállapotokra felfűzve, a nőiség teljes kihangsúlyozásával hatott rám.

Libabőr és félelem, szenvedély és mélyrepülés. Szerelem, dominó, megérkezés. Hogy hová és kivel, csak rajtunk múlik.

2 hozzászólás
>!
Edit_Zsuzsa_Nagy
Iselin C. Hermann: Dominó

Nem tudom hogy vagytok/vannak vele,de nekem néha még egy élet is sok… :)
Bárhogy is hívjuk a férfi főszereplőt,mindenhogy/mindenhol hazudik,az élete minden területén.Ulickaja Surikjához tudnám hasonlítani.Mégsem volt olyan kedves nekem,mint ő.Élvezi saját élete több felvonásos színjátékát,aztán beletörik a bicskája.Szerintem megérdemelte a sorsát.A helyszínválasztás,a történetek/szereplők sokszínűsége nagyon tetszett.Látszik,hogy az írónő sok helyen megfordult,sok élethelyzetet-történetet ismert meg,mielőtt az írásnak szentelte az életét.Rendkívül kedves és elragadó,volt alkalmam személyesen találkozni vele a Könyvfesztiválon.Elbűvölt a könyv borítója és kíváncsi voltam,hogy egy dán írónő miért ír egy Párizsban megesett szerelmi történetről(a könyvbemutatón tudtam meg részleteket az élettörténetéből,így világossá vált).Azoknak ajánlom ezt a könyvet,akik szeretik a titkokat,ha gyönyörűen írnak érzésekről,egy-két intelligens életigazsággal megfűszerezve,a különös fordulatokat egy(három az egyben)szerelmi történetben.

2 hozzászólás
>!
Kovaxka P
Iselin C. Hermann: Dominó

Előző könyvét – Iselin C. Hermann: Expressz ajánlott! – imádtam, így aztán voltak elvárásaim. Szeretek a romantikus könyvek között ilyen gyöngyszemeket találni. Sejtettem, hogy lesz egy nagy csavar, meg is kaptam. Sok igazság, pontos megérzés és megfogalmazás, a szerelem rétegeinek és „korszakainak” megrázó ábrázolása kedvemre való volt. Mégis elvesztettem az érdeklődésemet a regény kétharmadánál, bár nem látom igazán az okát. Azért továbbra is figyelem az írónőt, olvasnék még tőle.

>!
kormix
Iselin C. Hermann: Dominó

Bár különleges volt a regény eleje, mégsem fogott meg. Nehezemre esett felvenni a fonalat négy szálon is, amelyek tulajdonképpen le se kötöttek igazán. Már ott tartottam, hogy félbehagyom, amikor kiderült, hogy spoiler. Ez teljesen más nézőpontba helyezte az eseményeket, kis túlzással állíthatom, hogy kíváncsi lettem, mi fog ebből a szövevényes történetből kisülni. Nem mondom, hogy innentől kezdve folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet, sőt egy ponton igazából már tudni lehetett, mi lesz ennek a vége.
Voltak pillanatok, amik megleptek, mondatok, amiken jókat nevettem és képek, amelyeket jólesett magam elé képzelni, sőt néhány karakter is üde színfolt volt ebben a nem kimondottan vidám és kellemes történetben, továbbá egy-két viszonylag okos és bölcs dolog is papírra került a szerelem témakörével kapcsolatban, összességében azonban egyáltalán nem volt megnyerő, a gyenge női karakterekkel teleszórt könyvek sosem fognak megvenni maguknak, ez van.

>!
RKAti P
Iselin C. Hermann: Dominó

Hát ezt „benéztem”. Már nem emlékszem, hogy miért gondoltam, hogy tetszeni fog. Egyetlen vigaszom, hogy 600 pénzért vettem a Könyvudvarban.
3 pont azért, mert az elején érdekes „szerkezetben” ír, fel-felvillanó képekkel tartja fent az érdeklődést.
De a vége? Őszintén? Nem a történettel volt a bajom. Értem, tudom ez az élet. Nem biztos, hogy szimpatikus, nem szerethető, de valóságos.
De ez a stílus? Brrrrr.
(bocsánat a rajongóktól, de ezt nem nekem írták. )


Népszerű idézetek

>!
Sister

Mi értelme valaki más rossz másolata lenni, amikor lehetsz saját magad eredeti kiadása is?

118. oldal

>!
Sister

A véletlen az élet mutatóujja, és mindig rámutat néhány lehetőségre, amelyek akkor nyernek értelmet, amikor szinkronba kerülnek egymással.

6-7. oldal

Kapcsolódó szócikkek: véletlen
>!
Juci P

Bizonyos házasságokban annyi minden halmozódik már a szőnyeg alatt, hogy ki se lehet nyitni az ajtót.

217. oldal (Park, 2015)

>!
ppeva P

Egy jiddis mondás szerint tíz ellenség sem árthat annyit az embernek, mint saját maga.

305. oldal

>!
Edit_Zsuzsa_Nagy

Mintha a nők beszéd közben keresnének megoldást valamely problémára,ami a férfiaknak teljességgel érthetetlen,mert ők csak azután beszélnek,hogy már tudják a megoldást.

>!
Juci P

Érdekes, hogy milyen sok középkorú pár látogatja az éttermeket, hogy közszemlére állítsa kiszikkadt kapcsolata méla unalmát.

51. oldal (Park, 2015)

1 hozzászólás
>!
Sister

A sorsnak nem feltétlenül kell mindig rímelnie az életre. Vajon nem pusztán bizonyos körülmények véletlen egybeesését nevezik sorsnak? Mint amikor a fogaskerekek érintkeznek.

6. oldal

Kapcsolódó szócikkek: sors
>!
Lovely

Ott állnak. Talpig felöltözve. Meztelenül.

158. oldal

>!
Londonna

Igen, tudom, hogy nem érted, de amikor az ember nagyon benne van egy történetben, az olyan, mintha az a világ, amelyről ír, valóban létezne. És ha nem adja át magát ennek a világnak, nem fog működni az egész.

98. oldal

Kapcsolódó szócikkek: írás
>!
geszti

A szerelemben két ember mindig együtt indul el. De sohasem együtt érkezik meg.

320. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szerelem

Hasonló könyvek címkék alapján

Szerb Antal: Utas és holdvilág
Belinda Alexandra: Flamenco Párizsban
Susan Kay: A fantom
Stephanie Perkins: Anna és a francia csók
Nicolas Barreau: Párizs mindig jó ötlet
Victor Hugo: A nyomorultak
Judith McNaught: Whitney, kedvesem
Kathleen Tessaro: A parfüm titka
Michelle Marly: Coco Chanel és a szerelem illata
Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya