Kísértetház 92% 323 csillagozás

Szerettem olvasni. Allende nagyon jól mesél, az ember szinte azonnal, reflexszerűen bevackolja magát színes-szagos-varázslatos világába. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy világhódító bestsellerré vált. A szerintem inkább nívós szórakoztató irodalmi, mintsem szépirodalmi regény olvasmányosan, a mágikus realizmus nem egy elemét felsorakoztatva fonja össze az erőszak és az ennek való ellenállás társadalmi-politikai és személyes vetületeit, Márquezt idéző történetben rajzolja meg egy család több generációjának krónikáját és az ennek keretet adó, ezt nagy mértékben meghatározó hatalmi harcot, a diktatúra kialakulásának folyamatát.

Allende hangsúlyozottan feminista nézőpontból ábrázolja a patriarchális társadalom erőszakra épülő világát és az ezzel szemben álló baloldali ellenzéket. Míg előbbihez elsősorban az agresszív, konzervatív férfikarakterek, utóbbihoz a regény középpontjában álló, haladó nőalakok kapcsolódnak. A regény legfontosabb alakzata (az ellentét mellett) az ismétlődés – történetek, beszédes nevek által jelzett karakterek révén –, ám a látszat ellenére (l. lezárás) nem ugyanazokat a köröket járjuk az idők végezetéig, hanem elsősorban egy spirituális, szerelmi, politikai, sőt gazdasági téren is észrevehető önállósulás útját, és persze ennek bizonyos szintű elfogadtatásáét. Élet és halál, szabadság és elnyomás kérdése elsősorban ennek az útnak a tükrében rajzolódik ki.

Olvasás közben gyakran az volt az érzésem, hogy Allende mintha Márquezzel, a Száz év magánnyal folytatna párbeszédet – a regény koncepciója mintha több ponton alátámasztaná ezt. Számomra picit feminista „ellenregény” érzetét keltette. De lehet, hogy tévedek.
Míg Márqueznél a férfialakok, itt a nők állnak a történet középpontjában, beszédes, tisztaságra utaló nevük, örökölt tulajdonságaik, az alakjuk köré épített mágikus-spiriuális atmoszféra (szemben a földhözragadt, testiséget előtérbe helyező férfialakokkal), kiszolgáltatottságuk, egyre erőteljesebb ellenzékiségük, életet és családot fenntartó erejük révén kiemelkednek a mellékszereplői státusból. Talán ennek a női „spiritusznak”* tulajdonítható a regény zárlata is, amely sokkal optimistább a Száz év magánynál, magát a magányt is feloldja, elmozdítja a közösség felé (l. Alba történetét). Felcsillantja a párbeszéd, a kiegyezés, az elfogadás és elfogadtatás reményét, még akkor is, ha korántsem láttatja befejezettnek a harcot. A női nézőpontot néha-néha felváltó, első személyű férfiperspektíva – Esteban narratívája – a megértésre való kísérlet, az empátia jeleként is értelmezhető, lehetőséget ad az ellenfélnek arra, hogy elmondhassa saját történetét, megpróbálja megérteni és megértetni önmagát. Egyébként eléggé feltűnő a regényben, hogy az egyértelmű kiszolgáltatottság és erőszak ellenére mennyire toleránsak a nőalakok. Az elbeszélő, bár nem menti fel Estebant és társait bűneik alól, mondhatnám kissé olcsó pszichologizálással, megtalálja tetteik, magatartásmódjuk mozgatórugóit, sőt, a végére már-már megkedvelteti-sajnáltatja velünk az amúgy állatian kegyetlen, önző és barbár Estebant is.
Ami a karakterábrázolást illeti, a női főszereplők és Esteban kivételével eléggé egysíkúak az alakok, vagy jók vagy rosszak (persze aszerint, hogy a bal- vagy jobboldalt erősítik). De valójában nem is beszélhetünk ábrázolásról, Allende általában inkább kijelent dolgokat a szereplőiről, mintsem tettekkel-beszédmóddal jellemezné őket.
A regény tere és ideje sem funkcionál úgy, mint Márqueznél, bár nincs megnevezve egyik sem, egyértelműek az áthallások, akár kulcsregényként is olvashatnánk, és ezáltal elveszíti azt az egyetemes mélységet, amely a Száz év magányt jellemzi. A személyes érintettség pedig óhatatlanul tükrözi az elbeszélő állásfoglalását, nemcsak feminizmusa, hanem baloldalisága és a Pinochet-diktatúrával, vagy a csak Elnökjelöltként emlegetett Allendével kapcsolatos állásfoglalása is nyilvánvaló.
Ez a jobb-bal, rossz-jó polaritás, de a cselekményvezetés több aspektusa is inkább a romantikához, mintsem a realizmushoz közelíti a regényt, az első rész romantikus love story, míg a második, bár témájában sokkal komorabb és komolyabb, inkább egy jól felépített történelemleckére emlékeztetett (bevallom, nem egyszer Ulickaját juttatta eszembe).
A mágikus elemek pedig, bár néhányuk szervesen illeszkedik a regényszövetbe, nem annyira erőteljesek és szuggesztívek, ahogy vártam volna, mennyiségileg is túl kevésnek éreztem őket, de hiányzik az olvasót igazán próbára tevő komplexitás is, ettől függetlenül jót tesznek a történetnek, egy kis ízt és színt visznek bele.
Összefoglalva: szépirodalmat vártam, ehelyett lektűrt kaptam, igaz, abból a fajtából, amelyet szeretek. Ha igaz a sejtésem a Márquez-regénnyel való viszonyával kapcsolatosan (mármint, hogy egyféle válasz akarna lenni), akkor bizony egyértelműen alulmarad a megmérettetésben. Talán egyszerűbb hátradőlni, és morfondírozás helyett átadni magunkat a mesének.

* A regény magyar címe nem érzékelteti a spanyol eredeti többletjelentését, sőt picit mintha félre is vezetné az olvasót. Az „espiritu” elsősorban lelket, illetve szellemet/szellemiséget/szellemességet jelent, nem annyira kísértetet.** Bár ez utóbbiaknak is fontos szerep jut a műben, a női lélekre és a főszereplők által képviselt szellemiségre való utalás sokkal fontosabbnak tűnik nekem, még akkor is, ha a kísértetlátás, jóslás, előrelátás képessége valóban egyértelműen a női karakterekhez, és ezáltal az általuk képviselt értékrendhez kapcsolódik.
** Nem tudok spanyolul, csak kigugliztam. Nyugodtan szóljatok, ha tévedtem.

Minden mindennel összefügg, ahogy egy tisztességes mágikus realista regényhez illik; a vége összeér az elejével, és a történet sok-sok kusza ága pontosan beilleszkedik a legegyetemesebb szimbólumok közé úgy, hogy a világ túlsó végén is magáénak érezhesse a ny. olvasó.
Olvasás közben végig nagyon szerettem ezt a könyvet. Nem is akárhogyan. Előfordul persze, méghozzá elég gyakran, hogy az elemző tudatom olyan könyveket is megszerettet velem, amelyektől egyébként visítva menekülnék – szigorú vagyok magamhoz, és ritkán fordul elő, hogy a szigorúság ne fizetődne ki. Ennek a könyvnek az esetében viszont semmi szükség nem volt szigorra. Olvastam és kész. Annyi. Minden várakozásomat beváltotta, sőt annál még jóval többet is adott.

Részletek a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/23/isabel_all…

A Kísértetház, Isabel Allende leghíresebb regénye egy chilei család négy generációjának történetét követi nyomon a XIX. század végétől a XX. század második feléig, miközben Chile történelme is megelevenedik a lapokon. Erős karakterek szerepelnek a történetláncban, helye van a mágikus realizmusnak, – kissé ellenpontozva a dél-amerikai irodalom férfiuralmát – a feminizmusnak, s mindezek olyan atmoszférát eredményeznek, amelyben az olvasó élvezkedhet, miközben körülveszi a sokoldalú mesefolyam…Nagyon jó!

Édes jó istenem, belenyúlok a képzeletbeli varázskalapba és ilyen könyvek kerülnek elő :) semmit nem tudtam, csak kategóriákat selejteztem, kellett egy 1001 listás, „I” betűs, távoli ország, nem olvasott írónője.
Talán a Feketerigó volt utoljára rám ekkora hatással.
Nagyon szépen indult, volt benne minden amit még elképzelni se tudok, zöld hajú kisasszonytól, látnokokon és rémfarkasokon át mindenféle furcsa szerzet.
Sírtam, nevettem de elsősorban izgultam és rajongtam az első pillanattól végre megtaláltam a női mágikus realizmust, ami leginkább Márquezhez hasonlatos, de sokkal finomabb, kecsesebb, nem annyira szókimondó, szerelem romantikus húrjain játszik, örök lelki kapcsok és határtalan érzelmek.
Lebegtem szálltam, csak élveztem az olvasást (külön köszönet a fordítónak)
Kíváncsian merültem bele egyre jobban a Trueba család nem mindennapi életébe, ami a sorról-sorra egyre inkább leszállt az édeni dimenziókból, a mese elkezdett valóságos történelemmel és kemény tényekkel szembenézni .Steinbecki mélységek.
Nincs lehetőség, egyszer le kellett szállni a földre, sőt a poklot is megjártuk(az a fránya gravitáció) mert a legcsodálatosabb világba is beteszi a lábat a politika gonosz és amit tud az szétrombol maga körül.
Az utolsó száz oldalt minden középiskolában tanítanám (szóról szóra) talán a legjobb regény arra hogy megértsük a diktatúrák kialakulásának rendszertanát.
Komolyan a legpontosabb hatalom megszerzését bemutató kurzus, amit életemben olvastam, ennyire közérthetően és reálisan, még nem láttam leírva a honnan hovát.

Ezt a könyvet elsősorban azoknak ajánlanám, akiknek tetszett Gabriel García Márquez-től a Száz év magány, ugyanis Allende írása mind hangulatában, mind pedig stílusában és monumentális jellegében hasonlít rá. Legalábbis én úgy éreztem.
A chilei Esteban Trueba meséli el családja három generáción átívelő történetét felesége, Clara naplói alapján. A könyv lapjain megelevenedik a chilei élet, megismerhetjük Chile történelmét spoiler és szinte ott érezzük magunkat a forró dél-amerikai helyszíneken.
A könyv alapján film is készült, olyan nagy nevekkel, mint Jeremy Irons, Meryl Streep, Winona Ryder, Glenn Close és Antonio Banderas. Láttam is annak idején egyetemista koromban, de őszintén szólva szinte semmire nem emlékeztem már belőle, így hatalmas élmény volt a könyvet olvasni, napokig a világában éltem.
off

Van egy kedves emlékem az olvasásáról, meg egy kellemetlen a filmről.
A kellemes emlék abból az időszakból való, amikor kondigépen heverészve olvastam. Esküszöm, az elmémen kívül semmim sem mozdult, de az nagyon!
A kellemetlen a film, amiben szerepek (emberek) kerültek összevonásra. Azóta is emlegetem – méltánytalanság címkével.

Szuper olvasmányélményt kaptam ettől a könyvtől és nagyon örülök ,hogy véletlenül rátaláltam.
A címe megtévesztő, és szerencse ,hogy nem figyeltem a mágikus realizmus címkét, mert nem biztos, hogy belekezdtem volna és akkor most sajnálhatnám :).
Hossza ellenére rendkívül olvasmányos történet, rögtön az elején felvettem a fonalat és elmerültem a színes, illatos Chilében. A történetben erős karakterek szerepelnek és mintegy 90 évet ölel át a könyv. Sajnos nem sok ismeretem volt a korabeli Chiléről, így kíváncsisággal faltam az oldalakat és igen sok mindent megtudtam; egészen más színezete lett a könyvnek a történelmi események hatására.
Csak a könyv borítója alapján gondoltam, hogy film is készült belőle, amit nem is csodálok; tényleg filmszerűen peregtek a fejemben az események hála Allende könnyed, mesélő stílusának off.

A kortárs chilei írónő családregénye, mágikus elemeket, és keményen realista, társadalomkritikát is tartalmazó mű. Benne van a „mesélés ősi öröme” és a kegyetlen katonai diktatúra bemutatása is. 2 család összefonódó története, mellékágakkal, törvényes és törvénytelen leszármazottakkal, a hagyomány és a változás csatájával. Főszereplők a nők, akik családjuk, és „idegen életek tartóoszlopai”, szépek, erősek, szenvedélyesek és minden helyzetben viszik tovább az élet lehetőségét. A család legerősebb, legerőszakosabb férfi tagja a szegénységből teszi gazdaggá a családot és 2 alkalommal is újjászervezi az életet a birtokán, szociális érzékenységgel nem rendelkezik, de leszármazottai között is vannak olyan férfiak, akikre a segítő szerepe hárul.

Nagyon sokrétű olvasmány: a latin-amerikai mágikus realizmus igazi mintapéldánya, ugyanakkor ízig-vérig családregény, felkavaró dráma és az utolsó száz oldala történelmi regényként is megállja a helyét. Van itt minden: szerelem, gyűlölet, irigység, megbocsátás, féltékenység, bosszú… Varázslatos és szuggesztív könyv nagyon erős (García Marquez regényeivel vetekedő) hangulattal. A történet kezdetben erősen mágikus, a karakterek furcsák, „elvarázsoltak”, igazi különcök, ugyanakkor ahogy haladunk előre az oldalakkal, kibontakozik sokrétű személyiségek. Érdekes, nekem Clara pont nem lett a kedvencem, sokkal jobban kedveltem Blancát Jaimét és Albát, de még talánt Estebant is. A könyv vége felé az izgalmas történelmi események és a politika a realizmus felé billenti a mérleget, itt már csak elvétve jelenik meg a misztikum. Ugyan nagyon tömény az írásmód, szinte az egész mű leíró jellegű, és csak elvétve akadnak párbeszédek, mégis olvasmányos, magával ragadó, teljesen bele tudtam feledkezni.

Régóta terveztem már „látogatásomat” a kísértetházba. Filmen láttam évekkel ezelőtt, és nagyon megtetszett a történet, beterveztem a könyv elolvasását.
Hát, ezt nagyon jól is tettem! Mert a film (a kiváló szereplőgárda ellenére) egy kezdetleges csontváza csak az eredeti történetnek, sok mindent átírtak, szerepeket testáltak át más generációkra, kihagyva fontos szereplőket.
Könyves látogatásom szinte elnémított, nem jöttek a szavak, hogy elmeséljem, mit éltem át a sor(s)ok olvastán. Nem a félelem bénított le, hanem csak kavarogtak a gondolatok, érzések bennem: ez a ház nemcsak Chilében van, bárhol a világon megtalálható… talán ezért is nincs nevesítve sem az ország, sem a történelmet formáló szereplők, a Költő, az Elnök…
Egy család, több generáció, egy ország története kísért bennünket, férfiak, asszonyok (micsoda asszonyok!) sorát kísérhetjük végig. És amikor „rendes folyása” van az életnek, belefér egy kis mágia is minden egyes kellékével együtt. Amint a reális világ egyre véresebb valójával megjelenik a családok életében, egyre jobban háttérbe szorul a szellemvilág, végül már oly annyira, hogy a szerencsés csillagzat alatti születés sem garantálja a személy biztonságát. Ilyenkor segíthetnek a bölcs és erős asszonyok, akik félretéve fájdalmaikat, nem törnek meg, nem fogy el ajkukról a mosoly és dal. Ezek ellen semmilyen fegyver nem használ.
És segít még az írás is. Mert le KELL írni ezeket a sorsokat, mert szembesülni KELL a legvéresebb realizmussal is.
Hogy miért? Mindenki a maga, vagy utódja sorsának kovácsa. Nem indoklom tovább, tessenek csak abba a kísértetházba betérni!