„A születés pillanatában kezdünk öregedni, nap mint nap változunk, az élet folyamatos hömpölygés. Fejlődünk. Csak annyi a különbség, hogy most közelebb vagyunk a halálhoz. De mi ebben a rossz? A szerelem és a barátság nem öregszik.”
Ismét egy nagyszerű regény Allende-től, talán ez nekem kissé túl romantikus volt, noha a mellé pakolt témák – öregedés, holokausz, koncentrációs táborok az USA-ban, a japán és a zsidó kultúra közötti különbség, a másik elfogadása, az erőszakkal kapcsolatos emlékek életünkre való hatása – sokszínűvé tették a kötetet. Mind közül nekem az USA-ban élő japánok táborokba zárása, az ott lévő élet leírása volt a legérdekesebb (igen, ott is, csakúgy mint a zsidókat tömörítő táborokban megvoltak a direkt készített propagandafelvételek), nem is csodáltam, hogy mennyi, korábban az USA-hoz hű és amerikai (japán) döntött később úgy, hogy nem kér ebből az országból és inkább visszament az óhazába. Főleg úgy, hogy harcolni és az USA-ért meghalni bezzeg lehetett, akár japánként is, de a szülők akkor is táborban kellett éljék életüket…
A történet két idősíkon halad, egyrészt a jelenben, ahol Alma, a voltaképpeni főhős már idős asszony, s unokája és assisztense révén ismerhetjü, meg a teljes múltják, zsidó kislányként az USA-ba kerülését, családja elvesztését, megismerkedését a japán családdal, főleg annak legkisebb tagjával, Icsimei-vel, barátságukat, szerelmüket, elszakadásukat s mellette a két család többi tagjának életét, vágyaikat, lemondásaikat is. Talán az öregedés vonala miatt is a regény elég lassú, én hosszabbnak éreztem az oldalszámot, mint amennyi volt, hiába történik szinte mindig valami, a múlt aprólékos megismerése által csak lépésenként haladunk előre, de ez így jó, ebben a regényben nem is kellett elsietni semmit.
„Sokszor mondogattuk, hogy sorsszerű a szerelmünk, előző életeinkben is szerettük egymást, és jövendő életeinkben is találkozni fogunk. Vagy talán nincs is múlt, sem jövő, és minden egyidejűleg történik a világegyetem végtelen dimenzióiban. Akkor viszont állandóan és örökre együtt vagyunk.”