A ​japán szerető 85% 72 csillagozás

Imádtam!
Hogy nekem mennyire hiányzott ez az Isabel Allendei varázslat! Fel se tűnt eddig, csak most az olvasása közben fogalmazódott meg bennem.
Szerettem, hogy családregény volt, hogy több generáción vezetett keresztül. Még az is tetszett, hogy ugráltunk ide-oda az időben. A szereplők mind szetethetőek voltak, kicsit bolondosak mind, de mindenki hurcolt magával valamit, ami miatt ilyenek lettek.
A borító telitalálat! Pontosan ilyen sejtelmes és bájos az egész, kívülrôl, aztán belelapozol és jönnek a tragédiák, a szerelmek, maga az élet.
Biztosan újra fogom olvasni!
Be kell valljam, SOHA nem hallottam a japán koncentrációs táborokról Amerikában.

Bővebb értékelés a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2020/11/isabel-allende…

Milyen érdekes az élet! Már nem is tudom hányszor került elém ez a kötet, de csak most olvastam el. Megvettem egy drága barátnőmnek, és végül egy másik kedves molytársamtól kaptam kölcsön, hogy belefeledkezhessek. Ezt itt is szeretném megköszönni, mert enélkül nem tudom mikor is szántam volna magam rá az olvasásra, és kimaradt volna mindazon élmény, melyet olvasás közben éltem át.

Az első, amit meg kell, hogy jegyezzek, az a borító egyszerű, de nagyszerű mibenléte. Rendkívül ízléses, teljesen a bel tartalomhoz passzoló. A színek kellemessége és egy leheletnyi elegancia tükröződik vissza. Csak gratulálni tudok a tervezőnek!

Ami a történetet illeti, ez egy csodálatos családregény, tele fájdalommal, haraggal, szeretettel, az emberi lelkek különböző megnyilvánulásával, melyet minduntalan átsző egy bizonyos vékony háló, ez pedig nem más, mint az élet és a halál közti leheletnyi vékony réteg. A kötet öt szálon fut, mégis ebből négy a meghatározó, melyet a karaktereken keresztül élhetünk át, és az az egy csupán a történelem ismétlődése, mely mocskával és drámai felhangjával illeszti össze a szereplők életfonalát.

A könyv elején még nem éreztem ezt a határtalan odaadást. Szokványosan kezdődött, hiszen egy fiatal lány hánytatott sorsára enged egy pillanatnyi betekintést, hogy kerül a jelen időszakban a másik fő karakter mellé, hogyan is alakul ki az ő „kapcsolatuk”.

Ha lehet így fogalmazni, Alma és a Belasco család foglalják el a történet első részét. Megismerjük a múltat, a család felépítését, a társadalomban betöltött szerepüket. A családtagok egymáshoz való viszonyukat, a háború előtti és közbeni időszakot. Alma, Nathaniel és Icsimei kapcsolatát, a szeretetük különböző formáit, a különlegességeket, gyengeségeket, és különösképpen az akkori társadalmi különbözőségekből adódó terheket, melyek kihatnak eme három különleges személy életére, a világban való elhelyezkedésükre…

„A születés pillanatában kezdünk öregedni, nap mint nap változunk, az élet folyamatos hömpölygés. Fejlődünk. Csak annyi a különbség, hogy most közelebb vagyunk a halálhoz. De mi ebben a rossz? A szerelem és a barátság nem öregszik.”

Ismét egy nagyszerű regény Allende-től, talán ez nekem kissé túl romantikus volt, noha a mellé pakolt témák – öregedés, holokausz, koncentrációs táborok az USA-ban, a japán és a zsidó kultúra közötti különbség, a másik elfogadása, az erőszakkal kapcsolatos emlékek életünkre való hatása – sokszínűvé tették a kötetet. Mind közül nekem az USA-ban élő japánok táborokba zárása, az ott lévő élet leírása volt a legérdekesebb (igen, ott is, csakúgy mint a zsidókat tömörítő táborokban megvoltak a direkt készített propagandafelvételek), nem is csodáltam, hogy mennyi, korábban az USA-hoz hű és amerikai (japán) döntött később úgy, hogy nem kér ebből az országból és inkább visszament az óhazába. Főleg úgy, hogy harcolni és az USA-ért meghalni bezzeg lehetett, akár japánként is, de a szülők akkor is táborban kellett éljék életüket…

A történet két idősíkon halad, egyrészt a jelenben, ahol Alma, a voltaképpeni főhős már idős asszony, s unokája és assisztense révén ismerhetjü, meg a teljes múltják, zsidó kislányként az USA-ba kerülését, családja elvesztését, megismerkedését a japán családdal, főleg annak legkisebb tagjával, Icsimei-vel, barátságukat, szerelmüket, elszakadásukat s mellette a két család többi tagjának életét, vágyaikat, lemondásaikat is. Talán az öregedés vonala miatt is a regény elég lassú, én hosszabbnak éreztem az oldalszámot, mint amennyi volt, hiába történik szinte mindig valami, a múlt aprólékos megismerése által csak lépésenként haladunk előre, de ez így jó, ebben a regényben nem is kellett elsietni semmit.

„Sokszor mondogattuk, hogy sorsszerű a szerelmünk, előző életeinkben is szerettük egymást, és jövendő életeinkben is találkozni fogunk. Vagy talán nincs is múlt, sem jövő, és minden egyidejűleg történik a világegyetem végtelen dimenzióiban. Akkor viszont állandóan és örökre együtt vagyunk.”

Első olvasásra szerelem. Gyönyörúen megírt könyv, több szálon futó történettel. Irina és Alma, a kiszolgáltatott és gazdag, a szerelmes és szeretni tanuló… Váltakozó szerepek, két erős nő története. Alma az igazi nő, aki szeret, hibázik, rosszul dönt, megbánja… Az ő története úgy kerek, ahogy van. Irina a modern szál, kicsit sok volt nekem spoiler, de őt is megszerettem.
Úgy látszik a japánok kertimádata időről időre visszaköszön az olvasmányaimban, ebben nagyon hasonlított az Esti ködök kertjére az írás.

Nyilván nem Allende karrierjének csúcspontja, de az idős korról, a test öregedéséről, amitől a szellem zavarba jön, teljesen újszerű nézőpontból és szerethetően ír. Kellemes volt olvasni.

Azt gondolom, hogy Isabel Allende valószínűleg nem véletlenül a legismertebb chilei írónő, de az eddig olvasott két regénye alapján nem az én szerzőm. Ebben a regényben is van minden, mint egy búcsúban spoiler, de olyan szenvtelenül felmondva, mintha valami kötelezettségnek tenne eleget. Már a Maya naplója olvasása során is volt egy olyan érzésem, hogy az írónőt valójában az öregedés érdekli, de visszariad a téma kitárgyalásától vagy a saját öregségével való szembenézéstől. Pedig lehetne erről a témáról is jó könyvet írni, legalábbis másoknak sikerült: Halldóra Kristín Thoroddsen: Ablak vagy Fernanda Torres: Vég, esetleg Erlend Loe: Leltár. Talán egyszer teszek még egy próbát a Kísértetházzal és remélem, hogy az végre olyan lesz, amiben inkább mutatja, mint mondja azt, amit közölni szeretne az olvasóval.

Andalítóan szép és felkavaróan élethű.

Harmadik Allende olvasásom után kijelenthetem, hogy az egyik kedvenc íróm és bármit elolvasok, amit ír.

A történet érdekes módon nem mágikus realizmus, a narrációja mégis arra hajaz. Mindentudó, körkörös, sokszor térünk vissza ugyanahhoz a momentumhoz csak más-más szereplő által.

A kötet körbejár mindent: fiatalt, időset, életet, halált, szerelmet, barátságot, titkokat, szabadságot, háborút, békét, idős és végtelenséget.
Úgy tűnhet, főszereplőnk Irina és Alma, de a mellékszereplők egy-egy fejezetig kiemelkednek: Takao, Seth, Lenny, Nathaniel, a francia és Icsimei. Az egész egy nagy mesélés, azt kapjuk meg, ahogyan ezek a szereplők gondolkodtak.

Meglepő, hogy az egyébként chilei szerző most elhagyta Dél-Amerikát. A történet San Franciscóban játszódik, de Alma Lengyelországból került ide, Irina Moldovából, Icsimei pedig Japánból. De akad itt Franciaországban ragadt katona, Magyarországról menekült lány és egy mexikói látogatás is.

Ahhoz képest, mennyire rövid ez a kis kötet, rengeteg életet megkaptunk, és köszönhetően a körkörös narrációnak, karaktereink egyszer halottak, aztán újra feltámadnak.

Gyönyörű történet a szerelemről végső soron, annak erejéről, és a társadalmi nyomásról, a különböző nemzetiségű és származású emberek összeugrasztásáról, az igazságtalanságról és a barátságról.

A japán szerető egy rövid, de annál tartalmasabb regény. Minden van benne, amit csak el tudunk képzelni. Hihetetlen, hogy mennyi minden megtörtén Almával és Irinával, a két főszereplővel. Több szálon fut a történet, több sorsot ismerhetünk meg. A történetet az is különlegessé teszi, hogy több kultúra megjelenik benne.
Nem elhanyagolható az sem, hogy a borító gyönyörű, kifinomult, elegáns.

Isabel Allende-ről ez idáig csupán annyit tudtam, hogy ő az egyik (ha nem a "leg") híresebb kortárs chilei szerző, aki írt egy s néhány regényt, köztük az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz-listán szereplő Kísértetházat (az egyik kiadás borítóján Meryl Streep-pel :)).
Isabel Allende-ről most, hogy olvastam A japán szeretőt, már azt is tudom, hogy (számomra) kellemes stílusban ír, és mindenképpen érdemes a figyelemre. Ez a regénye azonban nem egy profin megírt regény, „csak” egy profi író regénye. És ez nagy különbség… De nem végzetes. :)
Mert hiába érzem úgy, hogy Allende a kisujjából rázta ki ezt a történetet, én alapvetően élveztem, az arányérzékén pedig nem győztem csodálkozni. Két főszereplő (Alma, a nyugdíjas otthon előkelő lakója, és az otthon fiatal alkalmazottja, a moldovai származású Irina); a két főszereplő szövevényes múltja (természetesen mindkét oldalról számtalan további szereplő lép be a történetbe); a szekrényükből negyven-ötven oldalanként kihulló csontvázak (de még mekkorák! – homoszexualitás, házasságtörés, pedofília, csak hogy néhányat említsek), és mindez olyan elegánsan belesűrítve alig kétszáznyolcvan oldalba, hogy nem maradt hiányérzetem… Lehet, hogy ezt hívják művészetnek (vagy affélének)? :)

Szeretem Allende meséit, ahogyan árad belőle a romantikustól a legkiábránditóbb valóságig úgy általában minden. Ez a könyv viszont nagyon nem hozta ezt.
Volt itt minden, ahhoz hogy egy tudatos szerző eladhassa a regényét (deportálás, munkatábor, pedofília, rasszizmus, szex…), valami viszont rettentő mód hiányzott, az pedig egy szerkesztő. Nem is egy jó, csak egy valamilyen, akinek minimális érzéke van időhöz, térhez, perspektívához.
Abszolúte átverve érzem magam. Ha üzleti oldalról tekintem, egy silány szerzői ötletfolyamért adtam ki pénzt. És dühít, mert én egy jó Allende-történet ígéretéért áldoztam rá ennyit.