The ​Gods Themselves 5 csillagozás

Ez volt a legfurcsább Asimov, amit eddig olvastam. Ugyanannyira tetszett, mint amennyire nem.

Az Istenek is… egy nagyon érdekes regény, abból a szempontból, hogy nem érződik annyira „asimovosnak”, mint mondjuk az Alapítvány- vagy a Robot-sorozat. És mégis, rögtön felismertem benne az öreget. A könyv ugyanis Asimovra jellemző stílusban íródott meg. A regény teljesen olyan érzetet keltett, mint egy színdarab. Szerintem közel 95%-a a regénynek párbeszédekből épül fel, és jellegzetesen asimoviak. Ugyanabban a párbeszédszakaszban, melyben egy nő a szexről beszél, és arról, hogy a holdbéli gravitáció hatására a melleit nem húzza le semmi, előkerülnek komoly kulturális különbségek és tudományos képzelgések. Valószínűleg ez Asimov egyik (ha nem a) legfilozofikusabb regénye. Nagyon nagy adag brainstormingot tartalmaz, és mégsem nehéz olvasni. A szövegnek van egy ritmusa, mely csak a regény közepe felé törik meg. A The Gods Themselves három kisregényből építkező regény, melyek csak bizonyos szálakon és karaktereken keresztül kötődnek egymáshoz.

Az elsőben egy tudományos felfedezés áll, mely lehetővé teszi egy olyan energiaforrás használatát, ami egy párhuzamos világból árad. A felfedezés hatására az emberek a klasszikus utópiákra jellemző módon nem dolgoznak már, hanem élvezik az életet. Azonban ez a szakasza a regénynek felfogható egyfajta társadalomkritikának is. Ugyanis olvashatunk benne egy tudósok között zajló konfliktusról, melynek forrása épp az energiaforrás alkalmazásának etikai része. Mi van akkor, ha ez az egész a „paravilágiaknak” nem tetszik? A második szakasza a könyvnek épp ezzel a néppel foglalkozik. Asimov tőle szokatlan módon nagyon sok dolgot ír le a kultúrájukról, ami a könyv ritmusának rovására megy. Asimov túlságosan hirtelen hajítja az olvasót a mély vízbe, ez pedig kellemetlen élmény volt számomra. Még akkor is, ha kifejezetten jónak tartottam az Asimov által felvázolt helyzetet, és a csattanós lezárást. A harmadik szakasz a Holdon játszódik. Kevésbé cselekményes, mint az előző kettő, de mégis felüdülés volt olvasni a második történet után. Vannak visszautalások az első kisregényre, és a bemutatott karakterek itt voltak a legemberibbek. A történet konfliktusa pedig szerintem a könyv legerősebb része. Egy manapság is aktuális problémát taglal benne a szerző, több oldalról megvizsgálva ugyanazt a problémát.

A könyvnek megvannak a csúcspontjai és mélypontjai, asimovi is meg nem is, de talán épp emiatt figyeltek fel rá. A könyv 1973-ban elvitte a Hugo-díjat, szerintem megérdemelten. Nem merném azt mondani róla, hogy ez lenne Asimov legjobb munkája, de az biztos, hogy toronyént emelkedik ki az életművéből. Aki szereti Asimovot, mindenképp tegyen vele próbát, ha még nem olvasta volna a könyvet. A klasszikus sci-fit kedvelők is olvassák el, de azoknak is bőven ajánlható, akik szeretik az elgondolkodtató, filozofikusabb hangulatú sci-fit, és nem bánjak, ha itt-ott maró iróniába szaladnak.

Kicsit olyan, mintha három különböző történetet rakott volna egybe, pedig valójában nagyon is szorosan összefüggnek. Elkezdődik egy rendes, szokásos sci-fi történet a maga érdekes tudományos felvetéseivel, jól kidolgozott karaktereivel. Számomra nagyon érdekes volt a tudósok rivalizálása és kicsinyessége, amit akkor is fenntartottak, amikor éppen a Föld megváltásán vagy pont az elpusztításán dolgoztak. Aztán hirtelen jött a másik világ. Engem valamiért a Síkföldre emlékeztetett. Jó és érdekes, ugyanakkor rettenetesen bosszantó technika Asimov bácsitól, hogy minden előzetes információ nélkül belevágott a paralények életének leírásába, én meg oldalakon át csak kapkodtam a fejem, és nem értettem semmit. (Mellesleg ez az érzés a rész végén visszatért, nem vagyok biztos benne, hogy értem, hogy mi is történt.) Ezután visszatért a „normális”, emberi világ. Itt nekem kissé zavaró volt, hogy újra meg kellett jegyezni a neveket, illetve volt egy nagy időbeli ugrás is. De legalább megoldódott a világok problémája… Vagy mégse. Nekem személy szerint kicsit gyors és bizonytalan ez a megoldás.
Viszont az az egy mondat, aminek az eleje a könyv első mondata, a vége viszont csak a kétharmadánál derül ki, zseniális! Ki kéne írnom valahová, mert benne van az egész filozófiám, meg az emberiségről alkotott véleményem.
Against stupidity the gods themselves contend in vain.

Vagy ez, vagy a Leszáll az éj. Ahogy észrevettem, a sok Asimov-kedvelő között ez a kettő a vízválasztó: vagy az egyik a legjobb, vagy a másik. Az Alapítvány és a Robotok mindenki szerint zseniálisak, ezeknél vannak apró különbségek, mert ezek kevésbé populárisak, és kevésbé felkapottak, viszont sokkal több díjat nyertek.

Ez a könyv sehol sem lenne a sci-fi történetben, ha nem lenne benne a középső fejezet, ami annyira szürreális, hogy arra nincsen szó (sem több szóból álló kifejezés). A könyv nagyjából így néz ki:
Holnap délután elmegyek a könyvtárba. Ott rasd dektoronulom a kisaudsréafnadsl. Ne várj meg a vacsorával.
Ha a középső rész nem lenne, egy szimpla történet lenne, ami nem ér díjakat, maximum egy filmszerződést, meg pár-tízezer eladott példányt. De a középső résszel, amihez képest az Alice Csodaországban dokumentumregény, mindez igenis egy díjnyertes alkotás, mert a szerző megoldotta, hogy a történet akármennyire is elvont ott, mégis érthető, miért is fontos, és hogyan kapcsolódik az egészbe.