Előjáték ​az Alapítványhoz (Alapítvány-Birodalom-Robot univerzum) (Alapítvány 0,5.) 87% 244 csillagozás

Nos, tömör pszichohistória terveket, elméleteket vártam, hogy majd jól összefoglalják, hogy pontosan mily módon épül fel, stb.
Az, hogy csalódtam-e vagy sem, nem ilyen egyszerű.
Először is a saját elvárásaimban „csalódni” mennyire az író hibája?

De hagyjuk is ezt, ami fontosabb, hogy a végére megvilágosodtam, hogy amit vártam végig a kezemben volt. Nem ebben a kötetben olvastam el, hanem az összesben. Mindig kaptunk kis puzzle darabokat a tervből, annak működéséről, következményéről, vagy éppen megszületésének körülményeiről. Összességében a végére, ha figyeltünk, abszolút megkaptuk Sheldon pontos tervét.

A Dors által nyújtott cliffhenger mondjuk semennyire nem volt meglepő, már az előző regényben levágós volt. spoiler
Mondjuk a második alapítvány megszületésének körülményeiről olvastam volna szívesen sokkal több oldalon is. Meg összességében róluk is a többi regényben.

Igazából ez a történet is tökéletes hozza az elődök színvonalát, talán kicsit többet is.
Ezzel befejeztem minden Asimov által írt történetet az Alapítvány-Birodalom-Robot univerzumban. Nagyjából rá is ment ez az év, de hatalmas élmény volt, hiányozni fog.

Négy történet található a könyvben. A történetek Hari Seldonról és a hozzá közelállókról szólnak. Seldon hosszú élete során akadt pár válságos pillanat, mely problémás pillanatokat hol Seldon maga, hol pedig a családtagjai segítségével old meg. Lényegében az Alapítvány végleges formájához vezető rögös utat meséli el. Szokatlanul sok a szomorú pillanat, Seldont sem kerülik el a tragédiák. A vége rendkívül megható, egyben nagyon szomorú.
Most először sikerült Asimovnak igazán jó karaktert alkotnia. Persze a korábban olvasott regényekben szereplők sem voltak laposak, de mégis Seldon karakterét érzem a legjobbnak.
Mindent összegezve, egy nagyszerű sorozatot sikerült végig olvasnom. Asimov rengeteget tett a sci-fi népszerűségéért, és méltán tartozik a műfaj legismertebb és legjobb írói közé.

Míg az Alapítvány előtt a kezdeteket mutatta be, az Előjáték az Alapítványhoz című folytatás Hari Seldon életének fontos állomásairól szólt, egészen aggastyán koráig. A regény négy részből állt. Valamilyen szinten megrendítő volt látni, ahogy egy regény alatt válik életerős fiatalemberből vénemberré ez a különleges férfi, aki mindvégig kezében tartotta az emberiség jövőjét. A karakterek elég jól kidolgozottak voltak, főleg Hari és családja. Valamint nagyon szépen láttatta Asimov évtizedeken átívelő történetében a birodalom hanyatlását, s ennek hatását Seldon munkájára.

Seldon Elijah Baley és Golan Trevize mellett egyértelműen Asimov legjobb karaktere. Igazából azt nem értem, hogy az Alapítvány és Földben miért döntött végül Galaxia mellett Asimov. Seldon tervéről szólt az eredeti trilógia és az előzmény könyvek, de a folytatások leépítették ezt a vonalat. Itt kiderült, hogy mindvégig volt egy második terv, de azt épphogy csak bemutatta a szerző, ez pedig csaknem mindig a történet középpontjában volt.
Mindenesetre ezzel végére értem a tizenöt kötetre rúgó Alapítvány-Birodalom-Robot sorozatnak. Óriási élmény volt Asimovval együtt végigutazni az emberiség elképzelt jövőjén. Felejthetetlen sorozat.

Isaac Asimov életének utolsó éveiben írta meg ezt a könyvet, ami egyrészt a Birodalom utolsó éveiről szól, másrészt Hari Seldon megöregedéséről. Az idős kor bemutatásában, a lassú leépülés folyamatában valószínűleg a szerző saját gondolatait írja le, hogy ő miként tapasztalja az évek múlását. A kötet alap hangulata mindezek miatt szomorú. Seldon és családja szembekerülnek sok kihívással, de a józan ész segítségével felülemelkednek a nehézségeken. A pszichohistória, és az Alapítvány megszületésének kezdeteinél járunk, mindkettő létrejötte Seldon munkásságának köszönhető. Megismerjük Seldon családját, unokáját, az utolsó császárokat, és ezt az átmeneti korszakot. A regény szomorú, de egyben reményt is ad, egy boldogabb jövő felé.

Ennek a regénynek kéne lennie aminek el kéne magyarázni a pszichohistóriát és annak kifejlesztését, ez helyett Seldon ott folytatja ahol abbahagyta, pofozkodik és beleveti magát a politikába. A Birodalom császárának első minisztere lesz, és így betekintést nyerünk a palota életébe, megismerjük Seldont a magánembert„ megismerjük az egyetemi professzort, viszont a Seldon Tervről ismét keveset tudunk meg.
Kicsit csalódás volt, hogy ismét inkább szólt a kalandokról, a krimiről, mint a matematikáról és az Alapítványról a könyv. Igazi összekötő, hiánypótló regény lett, az űrt betöltő szereppel.

Továbbra is úgy gondolom, hogy ezt a könyvet egy ghostwriter írta Asimov nyers kézirata alapján. Helyenként annyira klisés és szappanoperás, hogy az már fáj – ugyanakkor a sztori íve mégis pontosan illeszkedik az életműbe.
A történet körbeért, a végére megérkezdtünk a kezdethez, de a regény nagyon keserű szájízt hagy maga után, hiszen az egész az öregedésről és a haldoklásról szól: Hari Seldon, a mítikus tudós a végére csak egy fáradt, zsémbes öregúr lesz, akit csak az unokája tud felvidítani. Ha lehangolónak nevezem, azzal súlyosan alulértékelem a szomorúságát.
Szerény véleményem szerint a ciklus véget ért az Alapítvány és Föld-del, ami utána jött, már csak kétségbeesett próbálkozás volt, hogy egy öregedő írófejedelem megmagyarázza néhány ifjúkori tévedését.
Ettől függetlenül nem tudok 4 csillagnál kevesebbet adni, mert hát Asimov, basszus.
Sosem felejtem el a napot, amikor meghalt, 19 éves voltam és a barátnőmmel együtt hallottuk a rádióban a hírt. Erika tudta, hogy mennyire fontos nekem a Mester és azonnal átölelt, próbált vigasztalni – aztán elmentünk barátainkhoz, akik közt több Asimov-fan volt és órákat beszélgettünk róla. Borzasztó megindító pillanat volt, amikor egyébként tökéletesen ateista barátom azt mondta, hogy „ő már egy jobb helyen van és csak nevet a gyászunkon” és még komolyan is gondolta.
Mélységesen sajnálom és kicsit dühös is vagyok, hogy a beharangozott, mélyen várt és széthájpolt sorozat meggyalázza ezeket az emlékeket.
R.I.P., Mester, óriás voltál a törpék közt.

Még tiniként volt szerencsém az „alap” Alapítvány sorozathoz, meg a nagyobb előzményköteteihez, de ez valahogy kimaradt… apukámnak nem volt meg.
Holott szerintem kb az egész Alapítvány-univerzum leglényegesebb könyve, mert ebben áll össze spoiler. Azon kívül, hogy néha arckaparósan „avittas sci-fi” volt spoiler, de élvezetes és lényeges mindenképp a sorozat megértéséhez. :)

Amennyire lenyűgöző olvasni egy széthullóban lévő társadalom megjövendölt jellegzetes vonásairól, olyannyira kiábrándító megélni azt napjainkban. Asimov szociológusnak sem lett volna utolsó…

KÉT ELŐZETES FIGYELMEZTETÉS:
1. Az értékelés eredetileg a blogomon jelent meg. Úgy általában jobban jársz amott az olvasással, átláthatóbb, tagoltabb.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/11/21/isaac_asimov…
2. Az értékelés megegyezik a Szukits-féle Asimov-gyűjtemény negyedik köteténél írottakkal.

*
Miután harminc és pár évvel később Asimov megírta a trilógia folytatásait, újabb kettő-nyolc év múlva megírta az előzményeket is. Az Előjáték negyven évvel később született mint a trilógia. Története szerint közvetlen előzménye a trilógiának. Vagyis arról szól, Seldon milyen erőfeszítéseket tesz az egyre romló körülmények között a pszichohistória fejlődéséért, majd a voltaképpeni fennmaradásáért.

A könyv más és mégsem más mint a trilógia. Stílusában voltaképpen nem különbözik attól. A stílus bár már nem annyira szikár, amennyire az ötvenes években szikár volt, de még mindig az. Csak egy kicsivel több leírás van benne mint a kiindulási alapban.

Ami más: az alakok már sokkal árnyaltabbak, összetettebbek. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy az Előjáték szokásos regény. Oly annyira, hogy egyetlen főszereplője van: Hari Seldon. És ő az elejétől a végéig főszereplő.

Ez a kötet már valós időben is cselekményes. Nem csupán beszélnek az eseményekről, hanem aktívan ténykednek is a szereplői. Hari Seldon nem mindentudó, hibátlan főhős. Az életét a pszichohistóriára teszi fel, élete célja az emberiség szenvedési idejének a lerövidítése. De bármilyen magasztos is, amiért él, bármennyire okos, előrelátó, jó stratéga és kiváló taktikus, mégis csak emberből van. Képes az aggodalomra, a csüggedésre, a szeretetre, a szerelemre, a barátság a magány megélésére. Szóval ember, na. De nem szájbarágósan, hanem a fő cselekménnyel szorosan párban derül ki mindez.

A szereplők között vannak, akik innen-onnan már ismerősek. Seldon maga, ugye, a trilógia fő alakja volt. I. Cleon császár (aki a filmmel ellentétben nem egyszemélyes triumvirátus) egy még személyében és posztjában is tekintéllyel bíró szereplő. Az őt követő császár, még a nevét is csak felvette, hogy valami tekintélyi hivatkozási alapja legyen. Már alig van valami hatalma. Pénze, ami felett rendelkezhet: semmi. De mindezek, plusz jelentéktelen külseje ellenére jó ember. De ebben is látszik, hogy Asimov írói eszközei finomodtak: a pusztuló, omló Birodalom szimbóluma a császár. Aki már a megjelenésével is szemlélteti a romlást, a tekintély és az erő fogyatkozását.

Ügyes húzás Asimovtól, hogy szerepelteti a nyolc más kötetében is kisebb-nagyobb szerepet kapó kedves ismerőst, R. Daneel Olivaw-ot, a robotot, Seldon barátját.

A trilógiával való szerves összetartozás, túl Seldon személyén, azért megmutatkozik abban is, hogy bár egy szereplőre koncentrálunk, ám ennek a szereplőnek az ideje nem egy adott életszakaszára vonatkozik, hanem ugrásokkal haladunk előre. Seldonnal negyvenéves korában találkozunk, és hetvenévesen búcsúzunk tőle. Ezért vannak ugrások a könyvben. Ezért, bár nincsenek szereplőváltások, mint a trilógiában, időbeli ugrások előfordulnak. Ezáltal a regény Seldonról szóló történetek füzére. Csak a főszereplő nem változik. Ezáltal tűnik egységesebbnek az olvasmány.

MIÉRT SZERETJÜK AZ ALAPÍTVÁNY-SOROZATOT?
Az összefoglalást odátra hagyom.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/11/20/isaac_asimov…

Ezzel végére értem az Alapítvány szeptológiának. Már most hiányzik, legszívesebben újra fejest ugranék az Alapítványba.

Itt Asimov újra visszatalált a trilógiára jellemző időugrásos/novellafüzér szerkesztésre, ami jót tett a könyvnek. Az írónak is jobban megy, mint amikor kalandregénnyel próbálkozik.

Végigkövethettük a híres Seldon életét, aki még is csak ember volt, ráadásul nem is élt egyszerű életet, jó pár csapást elszenvedett a sorstól. De legalább életmunkája, a pszichohistória beérett és ellátta feladatát a jövőben.
Igazándiból valamilyen szinten reméltem, hogy jobban beleláthatunk majd ebbe a rejtélyes tudományágba, és amikor ez nem történt meg nem csalódtam akkorát, mert ugyanakkor azt is sejtettem, hogy ez olyasmi, mint Hesse Üveggyöngyjátéka: egy annyira bonyolult és komplex rendszer, hogy az átlag ember fel sem foghatja (ne meg a szerző nem állt neki az alapos kidolgozásának, hiszen a szerepe másban van).

Én jó befejezésnek gondolom a kötetet (kronológia megjelenést tekintve ezt írta utoljára Asimov), méltó emléket állít a legendás Hari Seldonnak, a Terv és az Alapítványok megalapítójának. Valamint úgy érzem, hogy formájában, minőségében is közelebb áll az eredeti trilógiához, mint a többi (véleményem szerint kevésbé jól sikerült) folytatás.