Az ​Alapítvány előtt (Alapítvány-Birodalom-Robot univerzum) (Alapítvány 0.) 88% 204 csillagozás

Igazából nem mondhatnám, hogy nagy kedvencem lenne Asimov,mégis eddig minden regénye tetszett. Nagyszerűen kidolgozott történetei, rendszeresen érdekes világokon játszódnak. Trantor talán legérdekesebb volt mind közül, hiszen alapjaiban különböző, rendkívül sokszínű társadalmak lakják. A két főszereplő Seldon és Dors kalandos utazása során, sorban megismerkedünk pár Trantoron lakó népcsoport életmódjával, szokásaival.
Eleinte nem igazán tudott lekötni, de fokozatosan egyre izgalmasabb lett. Mégis elejétől fogva valamit hiányoltam, de képtelen voltam rájönni, hogy mi is hiányzik a történetből. Majd körülbelül 150 oldal után végre rájöttem. Hol vannak a robotok?? Egy robot nem sok, de annyi sem szerepelt a regény elején. Innentől kezdve lett igazán izgalmas, mivel kíváncsi lettem, hová tűnhettek. A választ a rejtélyre igazán meglepőnek, és egyben nagyszerűnek találtam. Asimov mindig meglep agyafúrt történetvezetésével, hiszen a magyarázat szó szerint ott van a szemünk előtt. Most sem volt másképp.
Kezdem egyre jobban megkedvelni Asimov írásait. Ha sorozat további regényei is ilyen remek színvonalat képviselnek, akkor nagyon is elégedett leszek. :)

Vártam ezt a könyvet, hogy az Alapítványról és Seldonról minél többet megtudjak.
Seldonról sikerült is többet megtudnom, de magáról a pszichohistóriáról alig tudtam meg valamit, holott ez az alapja mindennek. A regény Seldon hányatatásáról szól a Trantoron, a politikai csatározásokról, a jövő tudásának vágyáról, amivel kecsegtet a matematikára alapuló pszichohistória. Mindez egy kalandregénybe bujtatva, ahol a nagy matematikus jobban kitűnik a verekedéseivel, naivitásával, mit a tudományával. Ahol Trantort mint bolygót ismerhetjük meg részletesen.
Pörgős regény végig izgalmas cselekménnyel, Asimov könnyed mesélésével.

A legendás Hari Seldon életét ismerhetjük meg ebben a kötetben. Ifjú matematikusként láthatjuk a később félistenként tisztelt tudóst, aki még csak keresi a módot arra, hogy gyakorlatban alkalmazhatóvá tegye a pszichohistóriát. A regény meglepő módon kalandos és akciódús. Seldon és Dors kalandjai egyrészt szemléltették a Trantor sokszínűségét, másrészt pedig segítettek Seldonnak megtalálni azt a fogódzkodót, amivel a pszichohistóriába életet lehelhet. A végén szépen összefutottak a szálak, és nagyszerűen le is zárta ezt a történetet Asimov. Nem a legerősebb regénye Asimovnak, de minden benne volt, ami kellett.

Ma fejeztem be, és már neki is álltam a folytatásának. Azért asszem ez mutat valamit :)
Érdekes, hogy filmen nagyon szeretem a sci-fit (ámbár ez is csak nemrég tudatosodott bennem), könyvet viszont egyet se olvastam még ebben a műfajban, ezért döntöttem úgy, hogy most belevágok az Alapítvány-sorozatba. Ha már lúd, legyen kövér :)

Engem teljesen elvarázsolt ez a világ! 12020-ban járunk a Galaktikus Birodalomban, melyet 25 millió emberlakta bolygó, vagyis világ alkot. A Birodalmat I. Cleon császár irányítja,aki azonban mit sem érne főtanácsosa, Demerzel nélkül. Ekkor bukkan föl egy konferencián egy jelentéktelen matematikus, Seldon, aki azt pedzegeti tanulmányában, hogy megfelelő matematikai összefüggésekkel a társadalmi változások annyira modellezhetőek lennének, hogy akár még a jövő történéseit is nagy valószínűséggel meg lehetne jósolni. Ezt nevezi pszichohistóriának.
És ugyan ki ne szeretné látni a jövőt!? Mint kiderül, nagyon is sokan szeretnék. A politikusok meg főleg. Csak az a bökkenő, hogy ami elméletben működhet, az nem biztos, hogy a gyakorlatban is megvalósítható. Ezt viszont egyesek nem akarják tudomásul venni, így aztán Seldon élete fenekestül felfordul, menekülnie és bujkálnia kell, miközben a pszichohistória kidolgozásán is agyal…
Lenyűgöző az a világ, amit Asimov felépített, érdekfeszítő a történet, érdekesek a szereplők is. Lassan, nagyon lassan bontakozik ki a cselekmény, de soha nem unalmas. Szépen folyamatosan kirajzolódik előttünk a Birodalom egy része is, felépítése, társadalma, a különféle világok, tartományok sokfélesége. Asimov nem írja le nekünk, hogyan is jutott az emberiség idáig, de nem véletlenül, ugyanis ezt maguk az emberek sem tudják. A múltat homály fedi, de egyre több titokra derül fény…

Asimov bemutatja nekünk a fiatal Hari Seldont, a pszichohistória atyját. Akik felfigyeltek rá, szeretnék megkaparintani azt a tudást, amit a fiatal matematikusnak és a benne felcsillanó ígéretnek tulajdonítanak. Vajon eldöntheti, hogy kinek a kezébe kerüljön az a tudás, amivel még nem is rendelkezik? Ki mindenki feni a fogát arra, hogy irányíthassa a jövőt? Mennyire kapnak vérszemet egy olyan elmélettől, amiben talán nagyobb az ígéret, mint amit egy emberi élet alatt ki lehetne dolgozni? Matematikai módszerekkel előre lehetne jelezni a jövőt? Akár irányítani is lehetne? Esetleg elegendő mindezt elhitetni az emberiséggel, hogy ez által könnyebben irányíthatóvá váljon a Birodalom?

Az emberiséget szolgálja a tudomány, vagy azt a hatalmat, amely a tudományt birtokolja?

Még az Első Galaktikus Birodalom idejében, valamikor 20 éve olvastam a sorozat köteteit, de valószínűleg össze-vissza. Most szépen (ahogy a Seldon-terv előírja) végigrágtam magam az elejétől a végéig, megérte, sok minden a helyére került.
Mindegyik kötet nagyon tetszett, de Hari (és Dors meg persze Eto) miatt ez az első rész marad számomra a legemlékezetesebb. Repül is a kedvencek közé!

Ha ez a „gyengébbik” Asimov-művek egyike, akkor úgy érzem nem lesz itt gond :) Első könyv, amit tőle olvasok, de egyértelmű, hogy Asimov hamar a kedvenceim közé kerül.
Elsőként kifejezetten pozitív élmény volt számomra, hogy amíg más sci-fik olvasásakor az első jó pár fejezet azzal telik, hogy kapkodom a fejem, hogy mi micsoda, ki kicsoda, teletűzdelve rengeteg ismeretlen, az adott univerzumra jellemző kifejezéssel, most nem éreztem magam elveszve, és fokozatosan tudhattam meg minden adatot a világról, melyben az események játszódtak – mindig annyit, hogy érthessem őket.
A végkifejletet olvasva tudatosult csak bennem igazán, hogy mekkora is ez az Asimov-univerzum, és hogy mennyire szeretném minél jobban megismerni – már régóta terveztem az Alapítvány-sorozat elolvasását, de már most biztos vagyok benne, hogy nem fogok megállni ezután sem!

Nem írok értékelést de sztorim van hozzá: 19 éves voltam és az első „komoly” barátnőmmel éppen az első közös nyaralásunkra készültünk. Indulásunk előtt egy nappal jelent meg ez a könyv, tehát a. lecsíptem a közös nyaraláspénzünkből, hogy megvehessem; b. a várva várt közös időnk első napját olvasással töltöttem. Innentől kezdve a drága mérhetetlenül meggyűlölte Asimovot. Bár, amikor egy évvel később meghalt – akkor még vele voltam – és elbőgtem magam, akkor nem röhögött ki, hanem megvigasztalt.

Visszaugrunk időben az Alapítvány megalakulása elé. Hari Seldon még épp csak bejelenti, hogy elvi síkon, a matematika segítségével kiszámíthatóvá válhat a jövő. De vajon átültethető-e ez a gyakorlatba és ha igen hogyan? Azonban ez még lényegtelen, mert már annak a lehetősége is, hogy megjósolható válhat a jövő sokak érdeklődést felkeltette…

Így veszi kezdetét, itt lódul meg igazán a történet. Hari Seldon menekülni kényszerül a hatalmi érdekcsoportok elől. A menekülés a bolygó több szektorán át tart, s miközben hőseinkért izgulunk, akik mindig valamilyen kalamajkába keverednek a helyiekkel, Asimov felhívja figyelmünket pár társadalmi problémára. Rasszizmus, nők elnyomása, elszegényedés, előítéletek, stb. Persze becsomagolva, nem tolakodóan az olvasó arcába nyomva, csak szép finom mutat rá ezekre a problémákra, jelenségekre. Érdekesek és persze elgondolkodtatóak ezek a problémák, de megoldást ezekre ő sem tud adni. Inkább csak az alakulóban lévő pszichohistória számára lesznek érdekes társadalmi jelenségek.

Érdekes volt látni és rádöbbenni, hogy valójában Asimov mekkora birodalmat, univerzumot épített fel. Észrevenni az egyes könyvek közötti összefüggéseket, melyek mint apró építőelemek végül összeállnak egy nagy egységgé. Asimov ebben fantasztikus volt.

Azonban, mint ahogy azon már a korábbi kötetek során is morgolódtam, most is arra kellett rájönnöm, hogy Asimovnak inkább a rövidebb történetek, novellák álltak jobban. Feszes keretek közé szorítva nem olyan feltűnő, ami itt most már sokadjára bukik a felszínre: lassú, helyenként leülő történetvezetés, egyszerű és sablonos karakterek. De szerencsére Asimov most is, mint mindig okoz jó pár meglepetést, rejt el izgalmas fordulatokat, melyek feledtetni tudják a gyengébb pillanatokat.

Ami lenyűgöző ezekben az Alapítvány-regényekben (így például ebben a kötetben is), az nem is az adott műben megnyilvánuló írói géniusz, hanem egy komplex univerzum megteremtésének képessége, melyben az egyes regények és novellák a lehető legnagyobb természetességgel lelik meg helyüket. Jöhet a következő!