Alapítvány ​és Föld (Alapítvány-Birodalom-Robot univerzum) (Alapítvány 5.) 89% 292 csillagozás

Miután legutóbb megjegyeztem link, hogy megint visszatértünk a beszélgetős-könyv formátumhoz, most újra a cselekményesebb vonulatot követtük. Ami egyszerre jó és rossz is.
Jó, mert ami az eszmefuttatásokat illeti, nem éreztem olyan elképesztően sok tartalmat ebben a regényben. Illetve ez így nem igaz: én éreztem, de mintha Asimov most nem akart volna ezekkel foglalkozni. Ennek hatására némileg önismétlővé és elcsépeltté váltak a párbeszédek, ráadásul Golan Trevize személyében az összes Alapítvány- és Birodalom-formáció legnagyobb bunkójához van szerencsénk (akinek "van valami különös érzéke a nőkhöz"), így nem volt túl nagy élvezet vele foglalkozni.
Ugyanakkor rossz is, mert nemcsak az érződik, hogy Asimov kilóra szószámra írta ezt a kötetet, hanem az is, hogy annyira azért nem érdekes, amikor a cselekménnyel foglalkozik. Persze jópofa nyomozni a Föld után és visszatérni a régről ismerős bolygókra, de az ezekkel kapcsolatos ötletek nem tűntek túl erősnek a számomra, és változatosság ide vagy oda, igazából nem sokat vesztettünk volna, ha a kis csapat már az első megálló után rábukkan a Földre.
A vége azért kellően szívmelengető volt, meg hát kronológiailag mégiscsak a végére értünk a szériának.

5 csillag, pedig a galaxis összes csillagát megérdemelné. Gyönyörűen körbejárt történet, tökéletes lezárással, hibája csak egy van: vége lett. Életre szóló szerelem lett.

Az előző kötethez képest kicsit belassulni látszott a cselekmény.
Itt már csak egyetlen szálon fut a történet, viszont ez a szál szükségszerűen mindent érint, ami eddig szóba jött az Alapítvány-Birodalom-Robot kötetekben.
Plusz a karakter jellemeinek formálására is nagyobb hangsúlyt fektetett az író, amit az is bizonyít, hogy Trevize kimondottan unszimpatikus volt.

Az első fele kicsit egy helyben toporog; nagyjából az tölti ki, hogy Trevize és Bliss vitáit olvassuk Gaia működésének létjogosultságáról. Egyébként ez nem akkora katasztrófa, mert bár a cselekményt nem nagyon viszi előre, nagyon érdekesek.

Trev nyugtalanító érzésén kívül a végén minden káprázatosan a helyére kerül, de nem teljesen kikövetkeztethetetlenül. A történet kedvelői örvendezhetnek a végén kapott meglepetéstől.

spoiler

Az előző sztori több szála és lendületessége után ez a kötet jelentősen belassult érzésem szerint, de a történet közbeni fejtegetések és a végjáték így is elégedettséggel töltöttek el.

Dúró Dórának nem kéne elolvasnia ezt a könyvet, mert sztrókot kap.
spoiler

A befejező rész simán hozta Asimovtól megszokott magas színvonalt. Azért nem állítom, hogy mindennel elégedett voltam, mivel akadt pár eléggé unalmas pillanat is. Főleg Bliss és Trevize között zajló állandó vitákat éreztem egyre unalmasabbnak. Szinte ugyanazt vitatták egyre bőszebben, csak picit mindig más szemszögből. Viszont, amint a cselekményre koncentrál, azonnal sokkal izgalmasabbá vált a történet.
Lényegében egy sci-fi kalandregény, rengeteg utazással és csillagászatról szóló sok-sok magyarázattal. Ahogy egyre közelebb kerülünk a Földhöz, úgy lesz egyre izgalmasabb. A végkifejlet egész jó, és egyben meglepő, de kissé homályos.
Nem ez a legjobb Alapítvány regény, de mindenképp érdemes elolvasni.

Teljesen elégedett vagyok a történet lezárásával, volt itt minden ami eddig, de most több bolygót is megismerhettünk, ami pluszt is adott hozzá számomra. Bliss-től viszont még most is kiráz a hideg, nekem ez a Gaia-s dolog nem tetszene. Túl lett írva, ami körülötte zajlik ezért le is értékeltem. Kicsit oldalszám növelést éreztem, kiadói nyomást.

Az első volt Asimovtól, és eddig a kedvencem. A történet zseniális, a szereplők szintén, néhol talán tényleg van egy kis hiba a stílussal, de a sci-fi nem erről szól.

Vegyes érzelmekkel tekintek vissza erre a regényre. A legtöbb kérdésre választ kaptunk, a sztori kissé elnyújtottnak tetszhet, de ez egyrészt engem nem zavart, másrészt erről nem Asimov tehet: ennyit kért a kiadó tőle. A karakterek remekeltek: Golan Trevize karaktere közel sem volt ennyire jól megformált az Alapítvány peremében. Érdekes szócsatákat vívott Bliss-szel. Kalandos útjuk során pedig nemcsak izgalmas helyzetekbe kerültek az egyes bolygókon, ahová leszálltak, hanem egyúttal megtudhattuk, hogy alakult a sorsa a régi űrlakó világoknak: Aurorának és Solariának az elmúlt 20 ezer év során. Trevize is meghozta a döntését, mely döntésben megint csak összekapcsolódott Asimov alapítvány- és robotvilága. Ezekből látható, hogy elégedett vagyok a regénnyel és még sorolhatnám a pozitívumokat. Azért kezdtem azzal viszont, hogy vegyesek az érzéseim, mert Hari Seldon terve 1000 éves terv volt. Egyszerűen nem értettem, hogy a korábbiakhoz hasonlóan miért nem ugrottunk még egy utolsót az időben, és fejeztük be a tervet. Így kicsit lezáratlannak érzem. Arról nem is beszélve, hogy a regényben jó, ha háromszor említették Seldon nevét és a tervét: ez a regény már Galaxiáról szólt: Trevize azért utazott a galaxisban, hogy bizonyítékot szerezzen arra, hogy valóban Galaxia-e a galaxis legjobb jövőképe. Volt szó a pszichohistória harmadik, eddig ismeretlen szabályáról itt is és az Alapítvány peremében is: de ez nekem már kicsit utólagos belemagyarázásnak tűnik. Galaxia és a Seldon-féle Második Galaktikus Birodalom közül egyszerre csak az egyik valósulhat meg. Mintha Asimov időközben talált volna a Második Birodalomnál egy jobb elképzelést, de nem szerette volna a tervet kidobni a kukába, így behozta a harmadik szabályt, mellyel összeegyeztette a két elképzelést, és összekapcsolta az alapítvány- és a robotvilágot, de ez nem változtat azon, hogy a terv nem valósult meg az eredetileg vázolt formájában.
Ettől még a regény nagyon jó volt. Elijah Baley óta pedig Golan Trevize egyértelműen a legütősebb Asimov karakterei közül.

Nagyon szeretem Asimovot, szerintem nem csak mint író zseniális, hanem egyébként is egy zseni, egyedül ő képes olyan könyvet írni, hogy az embernek a befejezés előtti 5. oldalon elképzelése sincs, mi lesz a vége, és amikor a végére ér, természetesen valami olyan elképesztő dolog a befejezés, amire soha nem gondolt volna.

Egy picit túlírt, egy picit didaktikus, elmélkedős kalandregény ez. Korántsem hibátlan írás, vannak Asimovnak sokkal sikerültebb regényei is, de nekem az egyik kedvencem tőle.
Az Alapítvány pereme nekem izgalmasabb, érdekesebb volt, de én ezt a könyvet hibáival együtt is nagyon szeretem. Először ezt olvastam előbb, és Az Alapítvány peremét csak később sikerült beszereznem. Bár a könyv önmagában is megállja a helyét, de utólag az mondom, sokkal élvezetesebb olvasmányt nyújt, ha az előzményeket is ismerjük.
Ne várjunk mélységgel rendelkező karaktereket, a kalandregényekre ez egyébként sem jellemző azt hiszem. Látszik, hogy alapvetően nem ez Asimov igazi műfaja, nem brillírozik benne úgy, mint a rövidebb robottörténetekben. Mégis, zseniális fordulattal zárja le az Alapítvány történetét, első olvasásom alkalmával szó szerint tátva maradt a szám tőle.

Talán nem is bizonyítja jobban semmi, hogy ez a kedvencem, minthogy a molyos nevemet is ebből a könyvből kölcsönöztem. :)

Föld. Az emberiség bölcsője. Az eredet bolygó, ahonnan az emberek évezredekkel korábban útnak indultak és meghódították a Galaxist.
Robotok. Ember alkotta gépek, az emberek társai, támogatói, segítői. Az Asimov által felállított három alaptörvény alapján működnek. Segítségükkel tudta az emberiség meghódítani a Galaxist.

Hol vannak most a robotok? Mi lett velük? És egyáltalán, merre található a Föld? Létezik-e egyáltalán vagy már rég elpusztult, esetleg sohasem létezett, csupán csak a legendákban és ősi történetekben tesznek róla említést, de azok is már réges-rég a feledés homályába merültek? Vagy szándékosan akarják, hogy semmit se lehessen megtudni a Földről? De kik? És vajon miért…?

Mint ahogy a könyv szereplői is a nagy Tervtől, úgy tér el szép lassan Asimov is korábban erősen megrajzolt történeti ívtől. A könyv címe helyesebben úgy hangzana: Robotok és Föld. Már rég nem az Alapítvány megmentéséről vagy kereséséről van szó, a hangsúly áthelyeződik a Föld és a robotok keresésére. Új célok mentén haladnak tovább a sorozat korábbi kötetében (Az Alapítvány pereme) megismert szereplők. Az Alapítvány már csak említés szinten vesz részt a történetben.

De ez egyáltalán nem baj. Kezdetét veszi egy újabb űr-kaland, sok új világot ismerhetünk meg érdekes emberekkel, helyzetekkel találják szembe magukat hőseink. Az új célok új lendületet adtak. Az oldalak gyorsan fogytak, ám mégis…
A korábban megismert Trevize – Pelorat páros mellé az Alapítvány pereméből megismert Bliss is csatlakozik. Karaktere azonban amennyire izgalmasra sikerült az előző részben, most legalább annyira lett túlságosan zavaró és idegesítő. Trevizével folytatott folyamatos civakodásai roppant idegesítőek voltak. Teljesen értelmetlenek és feleslegesek, a történetet nem viszik előrébb csak az olvasót idegesítik. Pelorat továbbra is esetlen kis öregember, Trevize pedig hozza a már megszokott arrogáns formáját.
S így, mivel nincs szimpatikus karakter, nehéz azonosulni, tehát maradunk végig kívülállók, olvasók. A történet, a kaland, a felfedezések min-mind izgalmasak, de csak olvasunk róluk, elmennek mellettünk, nem tudunk teljesen a részévé válni. S még így is azt mondom, hogy Asimov megint megcsinálta. A könyv, illetve időrendben a történet vége ismét felpörög, kapunk megint jó pár csavart, ami rendesen felborít mindent. Ezek után megint úgy érezzük, hogy ’Gyerünk, jöhet a folytatás!’, de az most kivételesen (s most ismét keletkezési, írási sorendről beszélek) nem előre, hanem vissza repít minket az időben, jóval az Alapítvány előtti időkbe.

Összegezve tehát, megint vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egyfelől úgy érzem Asimovnak nem megy ez a hosszú regényírás, gyakran leül a történet, melyen a szereplők sem tudnak segíteni, sőt, azok is továbbra is zavaróan egyszerűek. Másrészről viszont megint egy remek kalandban volt részem, nem beszélve a könyv végéről, ami ismét bővelkedett az izgalmas fordulatokban.