Föld. Az emberiség bölcsője. Az eredet bolygó, ahonnan az emberek évezredekkel korábban útnak indultak és meghódították a Galaxist.
Robotok. Ember alkotta gépek, az emberek társai, támogatói, segítői. Az Asimov által felállított három alaptörvény alapján működnek. Segítségükkel tudta az emberiség meghódítani a Galaxist.
Hol vannak most a robotok? Mi lett velük? És egyáltalán, merre található a Föld? Létezik-e egyáltalán vagy már rég elpusztult, esetleg sohasem létezett, csupán csak a legendákban és ősi történetekben tesznek róla említést, de azok is már réges-rég a feledés homályába merültek? Vagy szándékosan akarják, hogy semmit se lehessen megtudni a Földről? De kik? És vajon miért…?
Mint ahogy a könyv szereplői is a nagy Tervtől, úgy tér el szép lassan Asimov is korábban erősen megrajzolt történeti ívtől. A könyv címe helyesebben úgy hangzana: Robotok és Föld. Már rég nem az Alapítvány megmentéséről vagy kereséséről van szó, a hangsúly áthelyeződik a Föld és a robotok keresésére. Új célok mentén haladnak tovább a sorozat korábbi kötetében (Az Alapítvány pereme) megismert szereplők. Az Alapítvány már csak említés szinten vesz részt a történetben.
De ez egyáltalán nem baj. Kezdetét veszi egy újabb űr-kaland, sok új világot ismerhetünk meg érdekes emberekkel, helyzetekkel találják szembe magukat hőseink. Az új célok új lendületet adtak. Az oldalak gyorsan fogytak, ám mégis…
A korábban megismert Trevize – Pelorat páros mellé az Alapítvány pereméből megismert Bliss is csatlakozik. Karaktere azonban amennyire izgalmasra sikerült az előző részben, most legalább annyira lett túlságosan zavaró és idegesítő. Trevizével folytatott folyamatos civakodásai roppant idegesítőek voltak. Teljesen értelmetlenek és feleslegesek, a történetet nem viszik előrébb csak az olvasót idegesítik. Pelorat továbbra is esetlen kis öregember, Trevize pedig hozza a már megszokott arrogáns formáját.
S így, mivel nincs szimpatikus karakter, nehéz azonosulni, tehát maradunk végig kívülállók, olvasók. A történet, a kaland, a felfedezések min-mind izgalmasak, de csak olvasunk róluk, elmennek mellettünk, nem tudunk teljesen a részévé válni. S még így is azt mondom, hogy Asimov megint megcsinálta. A könyv, illetve időrendben a történet vége ismét felpörög, kapunk megint jó pár csavart, ami rendesen felborít mindent. Ezek után megint úgy érezzük, hogy ’Gyerünk, jöhet a folytatás!’, de az most kivételesen (s most ismét keletkezési, írási sorendről beszélek) nem előre, hanem vissza repít minket az időben, jóval az Alapítvány előtti időkbe.
Összegezve tehát, megint vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egyfelől úgy érzem Asimovnak nem megy ez a hosszú regényírás, gyakran leül a történet, melyen a szereplők sem tudnak segíteni, sőt, azok is továbbra is zavaróan egyszerűek. Másrészről viszont megint egy remek kalandban volt részem, nem beszélve a könyv végéről, ami ismét bővelkedett az izgalmas fordulatokban.