A ​halhatatlanság halála 90% 264 csillagozás

Asimov kölcsönkapott könyve, A halhatatlanság halála igen nehezen akart a végére érni. Biztosan közrejátszott a hóvégi szerkesztő-munka, illetve a 4 napos hosszú hétvége temetői programjai, de valszeg az Idő és a Valóság bonyolult viszonya is, amelyet Harlan Technikus egyszer, s mindenkorra fel kívánt számolni a Halhatatlanság megszűntetésével… De mikor belendült és globálissá, mit ne mondjak kozmikussá vált, olyan üzenetet fogalmazott meg az olvasó számára, mely akár feladatot, tennivalót jelent! Elérni a Végtelent! Na jó, csak közelebb lépni hozzá, megfelelni a nagy kihívásnak, hogy ne érezzük börtönnek bolygónkat, s ne az őrült középszer diktáljon! Program Minden Gondolatszabadnak!

Nagyon nehezen indul be, de amikor igen, csak úgy falja az ember az oldalakat.
Azért ha belegondolunk, nem hiszem, hogy bárki akarna ilyen világba élni. Ma még autóval járunk, de holnapra már az sem tudjuk, mi az autó. Mert valaki a az eljövendő századokban, vagy évezredekben kitalálja, hogy nagyon szennyezi a levegőt, és mondjuk 15 ezer év múlva ettől betegszik meg az emberiség, ezért kiiktatják, de még azt a tudást is, ami oda vezetett, hogy kitalálja valaki a robbanó motort. Ugye milyen rossz lenne, ha bárki is így beletudna avatkozni, bármelyik századba?
Nagyon jól megfogalmazta Asimov, hogy az emberiségnek el kell követni a saját hibáit, hogy ezt később korrigálhassa, tanulva a saját rossz döntéseiből, hogy lehessen sikerélménye! Hiszen mindenkit ez visz előre. Jó kis könyv.

Jó választás volt, nagyon tetszett. Második Asimov könyvem.
Szeretem az időutazós történeteket, és ha az következetes, jól levezetett, érthető formában van tálalva, az még jobb. Egészen a százezer évszázad utánig is elmozdulunk, ami először fura a mi pár évtizedes emberi létünknek. Ki gondol ennyire előre? 482 vagy akár a 111394 század? Csak egy gondolatnyi különbség. A valóság több formában létezik, és a jövőből bele lehet nyúlni a múltba. A karakterek jól ábrázoltak, és mint általában, itt is előkerül a szerelem, a nő, mint az események mozgatórugója. Az meg külön öröm, hogy az utolsó oldalak is meglepetést tartogatnak.

Az a kifejezetten bájos egy 50-es években írt sci-fiben, hogy ugyan semmi sem szab határt a szerzőnek (úgy értem, egy Asimov kaliberű szerzőnek), hogy biztos kézzel, könnyedén mozgassa szereplőit egy többmillió éves távlatokat felölelő jövőben, a számítógépek viszont lyukkártyákat köpködnek ki magukból a 2456. században is. :)

Na de méltatlan az élcelődés! Már az első fejezetek után éreztem, hogy alapművet olvasok. A felvetett időparadoxonok, a valószínűségek és valóságalternatívák komplex rendszere, a beavatkozás jogát avagy jogtalanságát érintő kérdések, mind-mind modern és soha el nem évülő témák. Bár maga az időutazás nálam sosem tartozott a hard sci-fi igazán komolyan vehető tételei közé, Asimov olyan okosan és letisztultan kezeli a negyedik dimenziós problematikát, hogy szívesen méláztam és töprengtem el Halhatatlan hősei szájába adott egy-egy bonyolultabb levezetése fölött. Arról nem is beszélve, hogy habár nehéz lenne ezt a könyvet kalandregénynek vagy thrillernek titulálni, bevallom engem „hűha” felkiáltással kísért erős szívdobogás kapott el több alkalommal is. Szóval nincs mit leporolni erről a 60 éves regényről, mert fényes mint a maszületett szupernóva. (Ráadásul finom, de határozott utalással kapcsolódik az Alapítvány univerzumhoz is. És így a kör bezárul.)

Nehéz ezt a könyvet értékelnem, nehezen indult, de a végén letehetetlen lett.
A könyv első 100 oldalát majdnem untam, nehezen szoktam meg a százados időszámítást (talán túl nagy léptékeket is használt), valahogy a kezdés se volt az igazi, rögtön ide-oda vándorló időutazás. Ráadásul, nem éreztem a technikai változást, az emberi fejlődést, ezek alatt a több ezer éves léptékek alatt.
Aztán jött a szerelmi szál és a bonyodalom, ami már kezdett történetet faragni a cselekményből. Később minden szépen kibontakozott, és izgalmas lett, egy jó lezárással.
Valahogy a könyv felépítésével volt bajom, de megérte elolvasni.

Úgy tűnik a nők nemcsak a Bibliában és más teremtéstörténetekben veszik el az emberiségtől a halhatatlanságot, de Asimovnál is. Szóval a halhatatlanság kerékkötője már a mítoszok kora óta az ivari kétalakúság. :P

A viccet félretéve: akartam már olvasni valamit Asimovtól, ami nem a Robot-Birodalom-Alapítvány vonalába illeszthető be. A Halhatatlanság halála a címével ellentétben nem az emberek halhatatlanságáról, hanem egy központi időutazó szervezetről szól, amelyik évszázadokon és évezredeken át beavatkozik az emberi történelembe. A történet legnagyobb erénye alighanem az, hogy valóságos elméletcsokrot költ az időutazás és az időbe történő beavatkozások világába. Mint valami ósdi hivatal, úgy épül fel a szervezet, amelynek megvannak a maga szakemberei. A főhőse is inkább egy csinovnyik figura, aki ugyan a tehetségesebbek közül való, ám ez nem menti meg attól, hogy ne az orránál fogva vezessék a történet legvégéig, legyen szó bármelyik szereplőről.

Másik nagy erénye, hogy az időhurkokat és paradoxonokat, köszönhetően az erős elméleti megalapozottságnak, okosan és hiba nélkül vezeti végig, nem esik bele az időutazásos történetek szokásos csapdáiba.

Egy kis hiányérzetem azért akad, nevezetesen az, hogy Asimov továbbra sem a lendületes történetvezetéseiről és a mélységében árnyalt karaktereiről lesz híres, (de őszintén szólva, tőle ezt nem is várom el). A fordulatait nagyon jól felépíti, aki már ismeri a műveit, azok sejthették, hogy mi lesz a végső csattanó. (Nem tudok itt nem utalni arra, hogy az Alapítvány történetében az Öszvér is hasonló módon épül be a regénybe, de spoilerezni nem szeretnék). Azt hiszem fogok még olvasni Asimovtól. :)

Első Asimov-regényem. Időutazásos témája miatt alapból vonzó volt (amit az első fejezet fullasztóan sűrű technoblablája jól szét is zúzott – de aztán tisztult a kép :D). Imádtam, hogy mekkora távlatokban gondolkodott! És nem olyan hanyag Wells-módon pörgette át a századokat, hanem valóban feltöltötte tartalommal (vagy épp rejtette őket), és számolt a társadalmi vonatkozásokkal és a technológiai fejlődés rendkívüli eshetőségeivel is (ugyanakkor meg tele volt furcsaságokkal, például a távoli jövőben miért is használnak még lyukkártyát).

Meglepett azzal is, hogy voltaképp ez egy szerelmi történet. :) A címadó forradalmi változás kiváltója ugyanis egy nő, aki iránt a főszereplő erős érzéseket táplál. Ez persze nem arra utal, hogy a könyv a halál elkerülésének megszüntetéséről szól, hanem egy Halhatatlanságnak nevezett időutazó/időellenőrző hivatal elleni „dolgozói lázadásról”, felszámolására tett kísérletről. E tekintetben hátborzongatóan bürokratikus, már-már modoroskodó. A szereplőket funkcióik (Technikus, Kalkulátor, Szociológus stb.) határozzák meg. Ugyanakkor ötletesen vezényli le a változásokat és változtatásokat térben-időben, az időparadoxonokat is okosan használja. Érdekes egy ilyen időtanács tükrében az előre elrendeltetettségről és a szabad cselekvés lehetőségeiről gondolkodni.

Kicsit emlékeztetett az Adjustment Bureau című filmre ezzel a mindent felügyelő, sorsokba beavatkozó szereppel (az alapjául szolgáló Helyreigazító csoport novellát elő is keresem). off

„Keresd a nőt!” Avagy hogyan válik semmissé az évtizedes tanítás, a kötelességtudat és a józan ész a hormonok hatására. Vagy mégsem?
Az egyik leglogikusabban és legszebben felépített időutazós történet amit valaha olvastam, ami amellett, hogy nagyon szépen kezeli az időparadoxont, igazán élő, jól felépített karakterekkel dolgozik és még az előre elrendeltség/szabad akarat és a „mi az igazán jó az emberiségnek” témaköreiben is érdekes kérdéseket vet fel.
A megvalósítás néhol ma már kicsit megmosolyogtató, ennek ellenére kihagyhatatlan könyv.

Az elején megijedtem, nagyon gyorsan a mélyvízbe dobott sok kifejezéssel.
A második fejezetnél szerencsére visszautazunk az időben itt ismerjük meg a világot.
A regényben léteznek a Halhatatlanok és a sima emberek. A Halhatatlanok feladata az időutazás feltalálása utáni századok vizsgálata, és ha valamiről úgy vélik, hogy nem válik az emberiség hasznára, megváltoztatják a Valóságot.
A Halhatalanoknál szigorú hierarchia van, már-már kasztrendszernek mondanám. Főhősünk, Harlan egy Technikus, aki valahol a Halhatatlanok társadalmának alján helyezkedik el. A gondok akkor keletkeznek, amikor megismerkedik Noysszal.
A regény nagyon jól bánik az időutazással, a módosításával és a paradoxonokkal.
Szerencsére nagyon olvasmányos, szórakoztató.
Egyedül a technológián érződik a XX. század, bár ki tudja mit hoz a nagyon távoli jövő.

*Elfelejtettem beírni a Star Trek párhuzamot. A negyedik évad kétrészes részében (Year of Hell) is felmerül a tökéletes változtatásra valóü törekvés.

Nagyon ambivalens kép állt össze bennem a könyv kapcsán: egyszerre zseniális és borzalmas. Zseniális ötlet az emberiség fejlődését megfigyelő és irányító külső hatalmi szervezet vagy világ, a Halhatatlanok világának a gondolta. Az ő atyáskodó, szigorú szemük előtt, mint gyermekek, fejlődik, formálódik az emberiség. Az időutazást, mint mindennapos eszközt használva járják be a szinte felfoghatatlanul távoli évszázadokat, évezredeket. Asimov képzeletének (szinte) semmi sem szab határt, végtelenbe nyúlóan ábrázolja, mutatja be az emberiség lehetséges jövőjét. Rendkívül optimista módon még a 111.394. században (sőt még azon túl) is látni véli az embert, az emberiség helyét, szerepét a Földön, az Univerzumban. Azonban akármilyen távoli jövő látott is Asimov, az apróbb, hétköznapibb dolgokban nem tudott elszakadni korától. Számomra legkiábrándítóbb a még sok évszázad távlatában is használt csúcstechnológia a lyukkártya volt (de a papír is toll használata az 575. században is ’érdekes’ elképzelés, illetve nem-elképzelés). Apróságok, mégis bosszantóak, melyek kizökkentetek, visszarángattak egy aprólékosan megtervezett és felépített jövőből a jelenbe (pontosabban már inkább a múltba).

Nem tudok szó nélkül elmenni a karakterek végtelen egyszerű ábrázolása mellett. Asimov egyszerűen képtelen élő, lélegző szereplőket alkotni, valamennyien csak a könyv világában létező, papírszagú, kétdimenziós karakter. Bosszantóan egyszerűek, mint a beprogramozott robotok, akik nem képesek az előre megírt szerepüktől, feladatuktól eltérni, legbelül pedig üresek és lelketlenek. Ez leginkább a szerelmi szálon érződik, mely tulajdonképpen a történet, az események fő mozgató rugója ám mégis borzalmasan gyenge, súlytalan, esetlen, lélektelen. Nem a karakterek tartják egyben a történetet, hanem a történet tartja egyben a karaktereket, ami sajnos nem ért újdonságként Asimov kapcsán, ám itt most roppantul zavart.

Mindent egybevetve: a vastag porréteg alatt, mely a könyvet borítja, valóban gyöngyszem lapul, azonban ez közel sem olyan tökéletes és hibátlan, mint amilyet én vártam.