Trainspotting (Mark Renton 2.) 90% 379 csillagozás

Nincs mit szépíteni, ez nagyon durva. Képzeld magad abba a középpontba, ahova mindig is helyezed magad, csak sose vallod be.
Egyik oldaladon a mainstream média zengi a dicshimnuszokat a végtelen lehetőségekről, önmegvalósításról, társadalmi felemelkedésről, a másik oldalon meg Welsh nátha esetére a kezedbe nyomja a legdurvább smirglit, hogy legyen mivel megtörölni az orrod. Előbb-utóbb úgyis vérezni fog.
Bizonyára nem erről szoktál ábrándozni.
Gyomrod rendben van? Nem volt olvasás közben semmi hányinger? Tényleg semmi? Még egy kis liftezés se?
Valami baj lehet veled.
Mint azzal a társadalommal, amelyikből minden áron menekülni kell, mert felfal, zombivá süllyeszt.
Kiutat kerestek a regény fiataljai és zsákutcába kerültek. Ők már megtapasztalták a rózsaszín álmok darabokra törését, aztán a drogos mennyország polkolba zuhanását is. Szembeszállni, megváltoztatni a társadalmat se módjuk, se erejük. Az elviseléséhez is erőtlenek. A menekülő eszköz meg ugye a fagyi visszanyal esete. Az abszurditás csúcspontja, mikor a függőségben élőt az a társadalom akarja megmenteni a drogtól, amely elől a narkóba menekült. Mintha az öngyilkost akarnánk lerángatni a kötélről, anélkül, hogy a nyakát kiemeltük volna a hurokból.
Csak azoknak ajánlom, akik képesek elviselni a belekig felhasított valóságot. Azoknak, akik szembe mernek nézni életünk ocsmány, festetlen keretével. De nekik nagyon.

Szerelem az, ami kiállta az évek próbáját. A Trainspotting pedig, mint azt több mint tíz évvel az első olvasás után kijelenthetem, kiállta.

Gimnazista voltam még, amikor a kezembe került, nem sokkal azután, hogy megnéztem a – videotékából kikölcsönzött – filmet. Ritka, hogy egy könyvet a belőle készült film hatására vegyek kézbe, az meg még ritkább, hogy mindkettő ugyanúgy betaláljon nálam, de a Trainspottingnak ez is sikerült.

Nyomorult kamaszkorom volt, és bár a narkó (sőt, még a pia is; tudom, menthetetlen vagyok…) kimaradt az életemből, az edinburgh-i csibészek sztorija rögtön megszólított. Főként Marké. Az általam birtokolt kötetben sok-sok éven át ott volt egy cetli annál az oldalpárnál, ahol, többek között, a következőt olvashatjuk: „Azt mondják, a depresszió a haragból születik.” Azóta sem tudok vitatkozni ezzel az állítással.

Talán jelképes, hogy a cédulát azóta már kidobtam, de ez nem jelenti azt, hogy elfelejtettem volna, milyen volt, amikor még ott figyelt a könyvben.

Annak idején imádtam a regény dühöngő, inkorrekt leszaromságát – élveztem, hogy kimondja azt, amit én sosem mertem. Miközben azonban hájjal kenegetett a többségi társadalom ellen indított háború krónikája, minden alkalommal megérintett a randalír alatt megbúvó réteg, ami olyan, mint maga Mark Renton: „Nem a zajról, hanem a csendről lehet felismerni.” A Trainspotting ugyanis jóval több szégyentelen határátlépések krónikájánál; hamar letörli a könnyed vigyort az ember képéről, és megremegteti a vadulás mögött felsejlő traumafeltárással. És azt hiszem, nekem végeredményben utóbbi adta a legtöbbet.

Olvastam ezt a művet nyakig a haragban gázolva, olvastam újra egy-egy részletet, miközben kifelé evickéltem, és olvasom most, immáron az ingoványtól messze, áldásosan messze, semmit nem feledve, ám rengeteg dolgot máshogy látva. De tartsak bárhol, a Trainspotting mindig ugyanúgy leigázza a szívemet. A zaja és a csendje egyaránt magával ragad, eljut a fülemig ez is, az is. Eggyé vált a gondolataimmal, a húsommal, a véremmel. Ő nem enged, nekem pedig eszembe sem jut elengedni.

közöny közöny közöny
Kilátszó bordák.
közöny közöny közöny
Hányásfolt.
közöny közöny közöny
Szex.
közöny közöny közöny
Szar.
közöny közöny közöny
Vicc.
közöny közöny közöny
Vér.
közöny közöny közöny
Élet.
közöny közöny közöny

Közöny.

Szórakoztató. Vicces. A könyv filmváltozata megjelent díszdobozos, kétlemezes DVD-n! – olvasható a 2005-ös kiadás (Konkrét Könyvek Kft) utolsó oldalán. Kiváló ajándék gyermeknemzésre készülő ifjú párok számára.

„Ha van narkó, akkor az embernek nem nagyon van min töprengeni. Az csak akkor kezdődik, ha a narkó elfogyott.”

A napokban, Villon kapcsán már pedzegettem azt az időszakot az életemben, amikor ízlésformálás terén elkezdtek változni a dolgok. Ekkor került először látóterembe a Trainspotting is, tudtam róla, hogy valami őrjítően kultikus filmről (és könyvről) van szó, de hogy konkrétan mi is történhet benne, arról halvány gőzöm se volt. Az angolos agyam egyből lefordította persze a kifejezést és naiv fejjel azt gondoltam, mielőtt bármit is tudtam volna a sztoriról, hogy pár srác teljesen bekészülve vonatokat nézget, miközben drogos mámorban filozofálgatnak. Nos, ez félig-meddig bejött, bár a vonatszámlálást minden valószínűség szerint a Monty Python Camel spotting című jelenetére alapoztam, melyben Eric Idle minduntalan el akarja hitetni John Cleese-zel, hogy a vasútállomás mellett púpos állatokat kémlel. Spoiler alert: a végén kiderül, hogy csak a lokomotivokat ellenőrzi, ellentétben Beteg Srácékkal. Hogy előzetes ismeretek nélkül a kábszert hogy vontam be az elképzelésbe, azt végképp nem vágom, ahogy már azt is kissé nehezen tudom megfejteni, egészen pontosan mit olvastam, de hogy borzasztóan a bűvkörébe vont és nem hagyott nyugodni, az tény.

Egyre inkább hiszek abban, hogy a kilencvenes évek kultusz-szinten sikeressé vált regényei közül valóban a Trainspotting / Harcosok klubja / Amerikai psycho hármas állta ki legjobban az idők próbáját, s bár utóbbit nem olvastam még, a Walking on Sunshine-t egy ideje nem tudom ugyanúgy meghallgatni mint korábban. A T, ahogy Cserna-Szabó András emlegeti egy méltató írásában, a paradicsomlevestől vette el a kedvemet. Hogy mi oknál fogva került ki ez a példány a könyvtár nyilvántartásából az általam könyvjelzőként használt kölcsönzési karton tanúbizonysága szerint olvasatlanul, azt nem értem. Csak nem jártak úgy a wannabe olvasók vele, mint én az angol nyelvű kiadással, amibe bele-belelapozgattam, de hirtelen azt hittem, nem is angolul van, annyira más volt az a nyelv. Idővel majd ráállítom az agyam, nem azért, de addig is összekaparom magam az itt olvasottak után.

Mintha a jól fésült (én kérek elnézést) Nick Hornby oda-vissza bevágta volna a vulgáris szavak és kifejezések szótárát és a Pet Shop Boys hardcore zenét játszana – nos, képzavarok ide vagy oda, ez a könyv ilyen. Egy óriási trip, miközben úgy tolja az arcodba az igazságot erről a pár nyomorult életű fiatalról, ahogy azt egyetlen drogprevenciós előadásban sem látod. Az AIDS, a tudatmódosító szerek tombolásának, huszonévesek kilátástalannak tűnő útkeresésének kora hitelesen és olyan stílusban, ami napokra a bőröd alá költözik, de ne csodálkozz rajta, ha még sokáig nem bírod eltakarítani onnan…

Tagadhatatlanul van benne valami „báj” annyira kedves mint esős szürkületben beleesni egy jelöletlen felázott marhalepénybe, arccal előre, csodálatos fehér gyapjú kabátban amiből Isten ki nem mossa a sz…. Ez az a könyv ami bizony más emberré formál, elolvas után nem leszel ugyanaz, minden helyzetben eszedbe fog jutni a fonákja is. Most kell jó sok rózsaszín barifelhő, hogy elnyomja az illatokat ami körüllengi. Amikor már nem bírtam gyomorral abbahagytam, és később visszatértem, mivel feledni nem tudtam.

Mindig van választás. Nem az életet, vagy a halált illetőleg. Inkább arra vonatkozóan, hogy melyik pokol mellett döntesz.
Ha címszavakkal kellene jellemeznem: figyelemfelkeltő. Naturalisztikus. Nyers. Kegyetlenül őszinte. Valóságos.
Ahogy olvastam, rájöttem, hogy én is elszálltam: de nem valamilyen kábítószertől, hanem a regénytől. Megszűnt számomra külvilág, ahogy beszippantott ez a másik, sötét, durva, kemény történet. És ahogy a heroinos akar, csupán még egy fecskendőnyi mámort, én a Trainspotting-ból akartam legalább még egy fejezetnyi adagot.
Mert zseniális. Mert egyszerre kapcsolt ki, és pörgetett fel teljesen. Mert egy más perspektívából láttatta velem a dolgokat.
De most megyek, mert helyre kell jönnöm a transzból. Érted, hiába fogytak el a lapok, még mindig karmol belülről a mondanivalója, érted, még mindig széttépnek belülről azok a macskák.
Válaszd ezt a regényt! Válaszd az életet!

Bővebben: http://irasaimtarhaza.blogspot.hu/2015/08/kiado-cartaph…

Ez a könyv ez teljesen rendben van. Nem azért mert drogoznak benne, hanem azért mert miközben lázadnak a srácok, gondolkoznak, megkérdőjeleznek fontos dolgokat, esetenként önmagukat, elővesznek társadalmi problémákat.
Fontos számukra a nemzeti öntudat legyen szó politikáról vagy akár csak a fociról. Persze kemény dolgokat művelnek, de keresd az okokat, és máris szerethetőbbek (no azért nem mindenki). Életszagúan vulgárisak, semmi irodalmi fennköltség, csak úgy mint az utcán, és hát tulajdonképpen ott is vagyunk. Semmi rózsaszín álom, hanem kőkemény valóság és őrültség. De legalább éltek, és volt mibe belehalniuk.
Arról nem is beszélve, hogy tele van jobbnál jobb zenékkel.
Kedvenc fejezeteim: Skóciában lelki gyógyszer a drog, A belső én nyomában, Házi őrizet
Idézet: http://rakenroll.freeblog.hu/archives/2010/04/26/Trains…

Mit is írhatnék, mikor előttem már annyi mindent elmondtak… maradtak hát a saját érzéseim. Első találkozásom Welsh-sel és „gyermekeivel” a Trainspotting révén történt. Megnéztem a filmet és mindent megváltoztatott. A könyv ugyancsak sorsfordító volt számomra, megváltoztatta az irodalomról való gondolkodásomat, leginkább azzal, hogy rájöttem: hozzám is szól valaki. Ugyanis ez a könyv hozzám is szól… és mindenkihez szól. Ne tévesszenek meg a „színfalak”: a drog egy tünet; ami mögötte van, azzal van dolgunk. És az sajnos évtizedeken és földrajzi távolságokon át még mindig aktuális.
Most, újraolvasás után, a történet szempontjából kronológiai sorrendben haladva – tehát a(z) Irvine Welsh: Skagboys (újra)olvasását követően – még erősebbek az érzéseim. Minden hibájuk, gyarlóságuk ellenére szeretem ezeket az embereket, mert őszinték, és mert küzdöttek – mindenki a maga módján persze… Tudom, honnan indultak, és igyekszem megérteni, miért ide jutottak…
Az újraolvasás során sokkal inkább tudtam figyelni a részletekre, hiszen a történetet már ismertem, így különleges érzés volt elidőzni az említett zenéknél, valós személyeknél, vagy akár edinburgh-i és londoni helyszíneknél (amelyek közül néhányat a film és a könyvek hatására fel is kerestem). Külön dicséret illeti a szerzőt, amiért ezt a sok-sok szálon futó trilógiát ennyire következetes és élvezetes stílusban, koherens módon meg tudta alkotni…
Fontos, aktuális. Szeretem. De arról nem győzött meg, hogy válasszam az életet…

A Trainspotting egy kultfilm és nagy kedvencem. Kíváncsi voltam az eredetijéül szolgáló könyvre is, de sajnos csalódnom kellett.
Ritka az olyan eset, amikor a film jobban tetszik, mint a regény, de ez a könyv ebbe a sorba tartozik spoiler. A zene sodró lendületet ad a filmnek és ezt a pörgő, gyors történetmesélést vártam a regénytől is. De sajnos a könyv, inkább jelenetek összessége és nem egy összefüggő történet. Ráadásul a váltott szemszög is nagyon zavaró. Sokszor oldalakat kell olvasni, hogy megtudjuk, épp melyik szereplő bőrébe is bújtunk.
Számomra ez egy nagy katyvasz volt, ami akár lehetne a kábítószeres delírium leképezése. De valahogy nekem nem jött át ez az írói stílus.
Ami az erőssége a könyvnek, hogy a szerhasználók szemszögéből mutatja be a hétköznapjaikat, illetve azt, hogy az általánosítás az ő esetükben sem helytálló. Épp úgy van közöttük erőszakos, érzelemmentes, de diplomás és túlérzékeny is. És ebben más a többi hasonló regénytől, ahol a kábítószereseket általában érzéketlen, erőszakos emberekként ábrázolják.