Gördülékeny stílusú, jól megírt olvasmány. Gyakorlatilag a szerző, aki egy nagyon elismert, idős pszichoterapeuta-író, tekint vissza az igencsak színes életére, életének különböző szakaszaira a könyv folyamán. Jutott bele bőven izgalmas sztorizás, egy jó adag bölcsesség, némi szakmaiság és nyílt, őszinte szembenézés is.
Biztosan nem kezdem el most egy pszichoterapeuta emlékiratait olvasni, ha nem hallok egy kifejezetten méltató ajánlást erről a könyvről. Ennek ellenére egyáltalán nem bántam meg, sőt, ellenkezőleg: még motiváltabbá tett az önéletrajzi ihletésű könyvek olvasására. Úgy gondolom, az én relatíve fiatal koromban még többet tudnak adni ezek, hiszen világossá válik hosszabb távon, hogy a különböző döntések, hozzáállások, szokások egy ember életében végül milyen életutakká állnak össze, hova futnak ki.
Tény, hogy Irvin Yalom összességében egy igencsak irigylésre méltó, hosszú életet él(t), bár nyilván ahogy mást sem, úgy őt sem kerülték el bizonyos nehézségek. Viszont rengeteg utazással, szerető feleséggel, egészséges családdal, szenvedélyesen szeretett hivatással, szakmai és anyagi sikerrel, befolyásos és intelligens barátokkal áldotta meg a sors. Azt hiszem, minden ember ezekre vágyik.
A könyv elején őszintén ír a fiatalkori becsvágyáról, kétségeiről, elégedetlenségéről. Ez minden bizonnyal jó motivációt jelentett számára, hogy kitörjön abból a bevándorló-hátterű, lehetőségekben korlátozott körből, ahová a gyerekkora kötötte. Szívszorító volt ugyanakkor a szüleihez való ambivalens viszonyáról, a kölcsönös meg nem értettségről olvasni. Annyi biztos, hogy esetében a befektetett munka és a szorgalom sokszorosan kifizetődött.
Szintén felkeltette a figyelmemet a szerző szenvedélye a munkája iránt. Igazán sikeres és boldog csak akkor lehet valaki, ha képes élvezni, amit csinál, ha az egybeesik az érdeklődési köreivel, a belső természetével – ezt a gondolatot pedig megerősíti számomra Yalom élettörténete. A könyv utolsó része egy őszinte szembenézés az öregedéssel és a halállal, elmélkedés az elmúlásról. Hogy miért lényeges ez, azon kívül, hogy a szerző életkora igencsak előrehaladott?
„Ahogy mondani szoktam: jóllehet a halál fizikai értelemben elpusztít, a halál tudata megment bennünket. Segít ráébreszteni, hogy csupán egyetlen esélyt kapunk az életre, ezért meg kell élnünk a maga teljességében, méghozzá úgy, hogy a végén minél kevesebb dolgot kelljen megbánnunk.”