Szemben ​a nappal 90% 186 csillagozás

Vannak könyvek, amik valahogy utat találnak hozzám. Yalomot legalább egy éve szeretnék már olvasni, végre sikerült a könyvtárból kihoznom A Schopenhauer-terápia című könyvét. Végül mégsem azt, hanem ezt kezdtem el olvasni, amit egy kolléganőmtől kaptam kölcsön. @Ngie is éppen most beszélt róla YouTube csatornáján. Úgyhogy nem haboztam sokáig, hanem belefogtam. Tudtam, hogy nem lesz szívderítő olvasmány, mégis rengeteg erőt és útmutatást kaptam tőle.
Engem mindig is érdekelt az elmúlás és a halál témája. Bármelyik könyvben szerepeltek ezek a gondolatok, mindig érdeklődve olvastam. Hol voltunk születésünk előtt? Hova jutunk halálunk után? Mit fogunk érezni az elmúlás pillanatában? Milyen lesz odaát? Bár Istenhívőnek tartom magam, mégis tele vagyok kérdőjelekkel. Ez a könyv remek választás, ha valaki kapaszkodókat keres, ha bizonytalan magában és a jövőjében, ha fél vagy szorong valamitől, vagy elveszítette egy szerettét. Kell, hogy higgyünk valamiben, hogy ne szorongással és görcsösen várjuk az életünk végét. Kell, hogy minden nap találjunk értelmet és örömöt az életünkben. Kell, hogy bízzunk az Isteni gondviselésben, a sorsban vagy bármiben, ami erőt ad az elmúlásunk elfogadásához. Bár nyomasztónak tűnhet a téma, Yalom rendkívüli empátiával és érzékenységgel nyúl hozzá. A terápiáiban résztvevők élettörténetein keresztül, a valaha élt nagy filozófusok, gondolkodók tézisein át, saját belső meggyőződéseit is élénk tárja. Ráadásként tanácsokat is ad kollégáinak.
Kell, hogy olvassunk erről. Kell, hogy valaki segítsen megérteni a létünk végét (?) jelentő halált. Yalom pedig olyan, akire nemcsak hogy hallgatni érdemes, hanem hallgatni kell. Olvassátok el!

„Semmit nem vihetsz magaddal a túlvilágra abból, amit kaptál, csak azt amit adtál.”

Kétszáznegyven oldal, körülbelül öt óra nettó olvasás, tíz-tizenöt percenként sírás, néhányszor görcsös zokogás, uszkve húsz-huszonötször fakadtam sírásra olvasás közben.
Nekem az tetszik Yalomban, hogy nem bújik egyetlen vallás mögé sem. Ugyanis minden vallás valamiféle menekvést ígér a híveknek a halál után. Azaz ezzel fogják a hálójukba az embereket. (Persze nem csak ezzel.) Yalom viszont szembenéz a halállal, nem menekül előle, nem dugja a fejét homokba (vallások, ezotéria), bevallja, hogy fél, mégsem hátrál. Mi, ha nem ez a hősiesség? Persze neki is vannak eszközei, amelyeket filozófusoktól és a lét alapkérdéseivel foglalkozó pszichoterapeuta elődeitől, végstádiumú rákbetegek terápiájából szerzett meg. Nem menekül, hanem megvalósítja az ontológiai létmódot. Mint ember. És embereknek segít ezzel a könyvével is, hogy nekünk is sikerüljön. Szembenézni mankók nélkül, felismerni, megváltozni, megfizetni a halál árát, de addig élni, megvalósítani az ontológiai létmódot. Felnézek rá. És félek, nem lesz senki, aki átveszi a stafétabotot, amelyet hátrahagy halála után.
A könyvet elolvasva – bár nem hiszek semmiféle istenben aki megmenthet – rájöttem, hogy még mindig van bennem valamiféle remény a halál utáni létre, még ha egy gonosz démon is uralkodik fölöttünk, és kiszámíthatatlannak gondolom, mi történik velünk utána. Mégis, a kiszámíthatatlanságban benne van egy kis reménysugár. De mivel felismertem, el akarom engedni a reményt, mert ahol remény van, ott félelem is van. Persze a halálszorongást nem lehet elengedni, de a reményt a tovább létezésben igen. Erre törekszem, nem érdekel többé, hogy van-e valami vagy valaki a világ mögött. Csak az érdekel, hogy szembenézve a halállal bátran és kiteljesedve tudjam leélni azt, ami még hátra van, majd feloldódni a semmiben. Ez az egyik életcélom, és az, hogy halálommal én is taníthassak a körülöttem levőknek. Ahogyan Yalom és sok volt, és már rég halott páciense is ezt tette. Ez (is) adott értelmet utolsó éveiknek, hónapjaiknak, napjaiknak.
Mivel a könyvet több nap alatt olvastam el, álmodtam én is a halálról:
A villamos a megállóban állt, de én a másik oldalon álltam, azt hittem, meg kell kerülnöm a villamost hátulról, hogy fel tudjak szállni, de észrevettem, hogy a felém eső oldalon is nyitva vannak az ajtók, ezért gyorsan felugrottam, mielőtt becsukódhatnának az ajtók. A villamos bezárta az ajtókat és elindult. Ingben és nadrágban álltam, a nyakamban fényképezőgép, a kezemben az öreg vászonszatyrom, tele könyvvel. Más viszont nem volt nálam, ami szokott (táska). Keresni kezdtem a bérletemet, de sehol sem találtam, ezért le akartam szállni a következő megállónál, hogy ne kapjon el az ellenőr. Ám a következő pillanatban már a szülőházamban voltam a hallban (a szatyor könyv és a fényképezőgép is nálam voltak). Nem volt ott senki, viszont ott is rengeteg könyv volt feltornyozva. Ráláttam a folyosóra, ahonnan a nagyanyám (halott) szobája nyílt. A nagyanyám bent volt (nem láttam, csak tudtam), a lépcsőfeljáró felől bement a szobába a szomszédasszony (halott) a nagyanyámhoz, nem vett észre, vagy nem nézett rám. Beszélgetést hallottam kiszűrődni. A nagynéném hangját hallottam, aki később kijött, és nekem támadt, hogy vállaljak felelősséget a nagyanyámért. Ekkor ébredtem fel.

Dr.Yalom, a hetvenöt éves pszichoterapeuta művében górcső alá veszi a mindannyiunkban ott rejlő halálszorongást. Alapvetően határozza meg szerinte életünket, befolyásolja cselekedeteinket a legtöbbször tudattalan rettegés az elmúlástól. E rettegéssel való szembenézésre buzdít a szerző, őszintén feltárva saját élményeit, megosztva terápiás eszközeit, s teszi mindezt a tőle megszokott emelkedett, letisztult stílusban. A halállal való találkozás mindig szorongást ébreszt. Én magam is érzem, miközben leírom ezt a sort. Ez a tudatosság ára. Szándékosan használom a rettegés szót a szorongás helyett a könyv alcímében, azt sugallva, hogy a mély rettegés a haláltól a kezelhető mindennapos szorongások szintjére hozható. Írja ő. Mindehhez ad útmutatást ebben a mélyen gondolatébresztő könyvben a Stanford egyetem pszichiáterprofesszora, nagy kedvencem, példaképem.

Nagyra becsülöm I.D. Yalom filozófia iránti szeretetét, de nem tudom neki megbocsátani pragmatikus ateizmusát, még akkor sem, ha rendszeresen megerősíti azt a véleményét, hogy a hit istenben vagy istenekben „csak” szorongáscsökkentő. Hiába védelmezi álláspontját úton útfélen, nem tud szembeállítani mást, mint saját magát. Yalom úr az Isten. Nem olvastam volna el terápiás könyvét, ha nem lapozgattam volna az Egzisztenciális pszichoterápia című tankönyvét, amely azóta is itt rakom teszem. Hol belelapozok, és mélységesen magával ragad bölcs meglátása, hol pedig hányingerrel tolom el magamtól a tudálékoskodása miatt. Nem szeretem azokat a magukat tudósnak képzelt embereket, akik Isten szerepére törnek. Ravasz módon próbál hatni úgy, hogy azt próbálja elhitetni, ha ő is retteg a haláltól, és ezt megosztja velünk, az már terápia.
Mereven elutasít minden hitet, időnként cinizmusba átcsapó gunyoros megjegyzéseket tesz, mintha ő mindent tudna. Ugyanakkor pedig Spinozáról ír kalandregényt, aki egész életében azt próbálta a logika eszközével bebizonyítani, hogy Isten van és kész, és szerintem nem Yalom doktor úr létezését akarta bizonyítani.
Dühös vagyok Yalomra, ugyanakkor hasznosnak tartom a könyvet, mert egyetértek abban, hogy mindenkinek szembe kell nézni saját mulandóságára, az öregedéssel, és nem szabad úgy gondolni magunkra, mint egy Istenre. Ugye, Yalom úr?
Hívő ember vagyok, és így is eléggé tetszett. Viszont fel nem foghatom, hogy egyfolytában Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Spinozát, Nietzsche gondolatit tekeri,közben meg kiröhögi a vallásosságot.

Megrendítő, megindító, megható olvasmány ez, de ugyanakkor meg felemelő is, hiszen a jó könyv olyan, hogy valamilyen katartikus élményben részesíti az olvasót. Valami ilyesmit tapasztaltam meg én is, miközben olvastam ezt a művet. (Itt vége is az érdemi értékelésnek, a többi már csak locsi-fecsi, banális, didaktikus magyarázatok.)

Életem feléhez közeledve, persze ez a kijelentés totál abszurd és paradox, hiszen honnan is tudhatnám, hogy mikor érek a feléhez annak, amiről nem tudhatom, hogy mikor lesz vége… Na, még egyszer próbáljuk meg ezt a mondatot. Életem feléhez közeledve… Csak nem tudom befejezni, de nem is kell. Szóval a lényeg, hogy tök mindegy milyen életkorban jár az olvasó, előbb-utóbb úgyis fel kell tennie a nagy kérdést, és szembesülnie kell a halállal.

Azt gondolom, hogy Yalom könyve egyaránt tud szólni a vallásos és ateista olvasókhoz is. Én magam is eddigi életemben sokat gondolkoztam azon, hogy a halál után van-e valami, vagy nincs. Hol erre jutottam, hol arra. Persze mindig beleborzongtam, amikor arra gondoltam, hogy a szeretteimmel együtt végleg a nem lét állapotába kerülünk. Végül aztán csak sikerült valahogy szintézisbe hoznom ezt a lét/nem lét problematikát. Nem az a lényeg, hogy mi van, vagy mi nincs a halál után, hanem az előtte való élet. Yalom is valami olyasmire buzdít, hogy a lét teljességét, az élet tartalmát, igazi mélységét próbáljuk meg megélni, mert csak ez számít.

Nádas Péter Saját halál című műve jutott még eszembe, az volt még ilyen elementáris hatással rám. Bármi legyen is a halál, az az egy biztos, hogy az élet beteljesülése. Vagy ahogyan Bergman mondja: „Nem tudhatjuk, hogy a szeretet bizonyítéka-e Isten létének, vagy a szeretet maga az Isten. De ez már nem is számít.” Nem az számít, hogy van-e Isten, vagy nincs, hanem hogy éljünk úgy, mintha lenne. (Persze ha valakit zavar Isten neve, akkor a szeretet szót is behelyettesítheti.) Isten, lét, élet, szeretet, boldogság stb. szavak, amelyek valami olyasmit próbálnak megragadni, amire valójában már nem képesek a szavak. Éljünk meg tudatosan a létünket, ennyi. Azt gondolom, hogy ezt hívők, nem hívők, mint szintézist elfogadhatjuk.

Nagyon tetszett, hogy Yalom nem csak a pszichológiában, hanem a filozófiában, irodalomban és a különböző művészeti ágakban is jártas, és tényleg az élet minden területéről tudott példákat hozni. Persze a leghitelesebbek páciensei és a saját életének példája volt. Ezután kíváncsi vagyok fikciós regényeire, valamint a nagy főművére is, az Egzisztenciális pszichoterápiára.

Nehéz igazán kifejező szavakat találni arra, hogy mit jelentett nekem ez a könyv, mit adott, miközben olvastam.
Tavaly, röviddel a pandémiás helyzet kialakulása előtt vettem ezt a példányt, aztán annyi bizonytalanság és szorongáskeltő információ ömlött rám az év első felében, hogy jobbnak láttam nem tetézni a helyzetet egy ilyen súlyos témával.
Aztán idén már más a helyzet, mindenhez hozzászokik az ember, és a könyv is megemlíti ezt hasonló formában a halál témájában: önvizsgálattal, terápiával, a téma magunkhoz való közel engedésével, új gondolatok megismerésével az elmúlás gondolata megszokható, és az időről-időre felébredő félelem, szorongás kezelhető szintre vonható.
Úgy gondolom, a megküzdés sikere abban is rejlik, hogy mennyire befogadó az olvasó különböző filozófiákkal, hitbéli eszmékkel, egymással akár ellentétes elgondolásokkal. Ha valaki csak egy irányt képes elfogadni és a többivel aktív tagadásban van, akkor véleményem szerint megragad a kérdés vitaszekciójában. Ezzel sincs probléma, mindenkinek megvan a maga útja.
Mindegyikünknek más gondolat lehet vigasztaló, kérdés csak, hogy az energiáit ki-ki a mással való hadakozásra fordítja-e vagy inkább saját magára. Érdekes volt számomra az is, hogy keresztény szellemiségű háttérből indulva semmi támadót nem találtam abban, hogy van, aki szerint nincs természetfölötti, és a halállal való megküzdését is erre építi – ez a könyv például alkalmas lehet arra is, hogy Yalom példáján keresztül elfogadóbbak legyünk és megbarátkozzunk a gondolattal, hogy más értelmezések is léteznek és senki sem tudhatja biztosan, hogy az-e egyedüli igazság, amiben ő maga hisz.
Valószínű, hogy a halál témája mondhatni párhuzamosan halad a hitbéli meggyőződésekkel, egy darabig, de a megküzdés azért jóval több ennél.
Yalom írása nagyon hasznos és vigasztaló, támogató, többszöri lapozgatásra ösztönző olvasmány, kíváncsisággal és élvezettel olvastam a terapeutáknak szóló részt is.
És most már ott van a kedvenceim listáján is.

Ahogy mindennek úgy a földi életnek is van kezdete(születés) és vége(halál). Ez a könyv a nehezebbik témáról, a halálról szól. Legtöbb ember tudatosan vagy tudat alatt fél tőle, ez a mű ezen a félelmen próbál enyhíteni. Az írása alapján látszik, hogy Yalom doktor jó és tapasztalt szakember. E könyvben saját terápiás tapasztalatai és élete alapján próbál vigaszt nyújtani az olvasónak. Hívő emberként az ateista nézeteiről szóló részek nem igazán tetszettek ezért vontam le egy csillagot, de ettől függetlenül nem bántam, hogy elolvastam.

Irvin D. Yalom könyveiről először a NIOK csoportban hallottam, A Schopenhauer-terápia kibeszélője pedig megerősített abban, hogy érdemes lehet olvasnom tőle, hiszen a pszichológia mindig is érdekelt, kifejezetten érdekes témákat kínál. Ennek ellenére mégsem a fent említett kötetet rendeltem meg először tőle, off hanem a Szemben a nappal keltette még fel a figyelmemet, ami a haláltól való szorongásról és félelemről, illetve az elkerülhetetlennel való szembenézésről szól. Engem egy időben nagyon foglalkoztatott ez a téma, bár valószínűleg minden ember életében eljön az az időszak, amikor elgondolkodik rajta. Yalom gondolatai, írásmódja és stílusa mind nagyon tetszett, ugyan magamhoz képest rendkívül lassan haladtam vele, párhuzamosan mást is olvastam mellette, de ez érthető, hiszen nem egy könnyed olvasmány, nem lehet nagy dózisokban fogyasztani, a mondanivalóját meg kell emészteni, hagyni kell leülepedni. Egyáltalán nem éreztem száraznak, sőt a nehéz mondanivalója ellenére élveztem, kedvelem azt a megoldást, hogy a saját életéből és a terápiás ülésekből mutatott példákat és ezeken keresztül hitelesítette a mondanivalóját, s emészhető módon ír az elmúlásról, vallástól, hitrendszertől függetlenül buzdít arra, hogy szembenézzünk a halállal, de amire ennél is nagyobb hangsúlyt fordít, hogy megértsük, hogy érdemes az életünket minél teljesebben és boldogabban élni. Épp az életigenlés az oka annak, hogy nem éreztem komornak a kötetet, egyáltalán nem váltott ki belőlem kellemetlen érzéseket, sokkal inkább elgondolkodtatott. Nem mondom, hogy ne lennének még kérdéseim a témával kapcsolatban, nyilván a könyv elolvasása nem ér fel egy terápiával, de tanulságos, s mindenkinek ajánlani tudom csak, aki szeret hasonló könyveket olvasni.

Amikor megláttam Yalom arcképét a hátsó borítón, azt gondoltam, a szerző komor lesz, erőskezű és merev. Mi mást várnék attól, aki “A haláltól való rettegés legyőzése” alcímmel ad ki könyvet? Nem tévedhettem volna nagyobbat. Most együttérzőnek és szeretettelinek látom, és arra vágyom, hadd tanuljak még tőle.

Úgy szeretnék írni a könyvéről, hogy először egy másikról beszélek. Néhány éve került a kezembe a Tibeti könyv életről és halálról, Szögjal Rinpocse munkája. Megváltó élmény volt, ahogy Yalom mondaná. Feldolgozatlan gyászaim oldódtak, ki sem mondható kérdésekre kaptam válaszokat, magányos puzzle darabkák pattantak a helyükre bennem a Rinpocse mondatai nyomán. Ugyanakkor sehogysem értettem, hogy lehet ez a könyv ilyen kevéssé ismert. Miért nem része a kötelező olvasmányoknak? Oké, ez talán meredek. Akkor inkább, a halál, mint téma, miért nem természetes része a felnőtté válásunknak, vagy miért nem hangsúlyosabb része a segítő foglalkozásúvá válásnak? Már itt nyugaton, a buddhista környezet mégiscsak más.

Yalom nem buddhista, és nem vallásos. Az elkötelezett terapeuta, a filozófiát és irodalmat kedvelő stanford-i professzor bőrében közelíti az élet és a halál megkerülhetetlen kérdéseit. Epikurosz, Nietzsche vagy Fromm gondolatait bátran használja terápiáiban, mert úgy látja, segítenek. Pácienseitől és a saját félelmeiből tanulva arra jutott, hogy a jó élethez elkerülhetetlenül szükséges észben tartanunk, hogy ennek a testnek, ennek a hétköznapi tudatnak bizony vége lesz. Ha ez a gondolat nem elnyomott félelemként irányít minket, még a végén úgy járunk, ahogy ő: az a tevékenység lesz a munkánk, ami a legnagyobb örömöt okozza, azzal élünk, akit a legjobban szeretünk, és gondosan ápoljuk a régi barátságainkat. Nem rossz.

Szeretem Irvin D. Yalom könyveit, van is néhány nagy kedvencem tőle, bár ez nem lett az, de azért érdemes volt elolvasni. Bizonyos kor felett elkezdi az embert foglalkoztatni a saját halandósága. Yalom célja többféle segítséget, mankót, vigaszt nyújtani a halálfélelem legyőzéséhez a pácienseinek, olvasóinak, de önmagának is. Melyek ezek a segítő gondolatok Yalom szerint?
-Epikuroszi bölcsesség :na, ez számomra egyáltalán nem volt bejövős.. Epikurosz szerint a lélek is halandó, nem csak a test, ezáltal nincs félnivaló a túlvilágtól, úgy sem tudunk semmit, pont mint a születés előtti állapotban.. Yalomot ez vigasztalja, engem kevésbé:)
– Ontológia létezésmód: ezt érdekesnek találtam, folyamatosan tudatában lenni a létezésnek, ezáltal teljesebb életet élni, így tudni megbánás nélkül könnyebben meghalni..
– Tovagyűrűzés elve: „Mindannyian koncentrikus körökként tovaterjedő nyomot hagyunk, amely évekig, akár nemzedékeken át befolyásolja mások életét.Hatással vagyunk a közelünkben élőkre, rajtuk keresztül másokra, ahogy a tóban fodrozódnak tova a hullámok.” Ez igazi vigasznak tűnik, és megérintett.
– Meghitt kapcsolatok ereje: Ez egyértelmű, hogy szükséges segítség.
– Vallás: Yalom ugyan nem vallásos, de elfogadja, ha betegei ebből merítenek vigaszt.
Fenti példákat persze bőven és szépen kifejti. Sok oldalt megtölt a páciensekkel való beszélgetéseinek leírása, ez engem nem kötött le annyira. Annál inkább a nagy gondolkodók, Shophenauer, Nietzsche témába vágó gondolatai, amiből Yalom sokat idéz. Ezeket élvezettel olvastam.
Sok mindennel lehet a könyvben egyetérteni és vitázni is, de azt nem hiszem, hogy legyőzhető a haláltól való rettegés,szorongás a könyv elolvasása után. Talán enyhíthető, de az is egy hosszú folyamat. (kérnék rá vagy száz évet:) Egy valamit azért megvalósítandó célul kitűztem, ezt a mondatot a könyvből idézem:
„Mintát adhatok a gyerekeimnek és a barátaimnak arról, hogyan kell bátorsággal és méltósággal szembenézni a halállal. ”
Na, de remélem ez még sokára lesz, és most keresek egy vidámabb könyvet :)