Creatures ​of a Day 6 csillagozás

Irvin Yalom esetírásai hosszú és figyelemreméltő praxisából, vagyis 82 éves korához közeledve főleg a felénk eső végéről. Jó tollú, kellemes stílusú író, és emellett nagyon közel engedi a (laikus) olvasót a szakmájához. Van ebben a szakszerű közvetlenségben valami lefegyverző.
Bár olvasná el minden pszichológus-terapeuta! Remélem lefordul magyarra ez a könyve is, és örülök, hogy népszerű létére egy nekem is igazán rokonszenves figura. (És bár találnék magamnak olyan terapeutát, aki hasonlóan működik.)

Ez az első könyv, amit angolul olvastam Yalomtól. Előzetes félelmeim ellenére könnyen követhetőek az írásai, csak egy-egy számomra ismeretlen szó vagy kifejezés volt, amit ki kellett szótáraznom, egyébként gördülékenyen lehetett haladni az igencsak mélyreható történetekkel.
Szinte mindegyik írás a halálról szól: leginkább a terápiát kereső ember saját haláláról, akik egy korban hozzájuk közel álló, vagy náluk jóval idősebb terapeuta jelenlétében és tapasztalatában keresnek megnyugvást. Mert hisz egy élete végefelé járó pszichiáter mennyivel többet tudhat az elmúlásról, mint az, aki még élete teljében van. Ahogy a páciensek a saját elmúlásuk feletti vívódásukat kiteszik az asztalra, úgy alakul a terapeuta saját halálához, az elmúláshoz való viszonya is.
Az egyes páciensek élete néha összekapcsolódik: vagy a jelenben hoznak hasonló megoldásokat a saját dilemmájukra, vagy pedig a múltban volt közük egymáshoz. A kör bezárul.
A 10-ből 2 történet volt rám különös hatással. Az egyikben egy még viszonylag fiatal hölgy petefészekrákban szenved, amibe hamarosan bele is fog halni. A történet címe: Get your own damn fatal illness (azaz szabadfordításban: Szerezd be a saját átkozott halálos betegségedet…) Kicsit már unja, hogy mindenki szánakozva néz rá, sajnálkozik, és nem mer a szemébe nézni. Gyakorlatilag már életében halottként kezelik. Úgy, mint aki nincs ott. Senki sem beszél vele őszintén, és irányítja a figyelmét az itt és mostra. Csak Irv, a veszettül drága menő pszichiáter. A hölgy önreflexiójában ezt írja: „Here's the thing I've learned about cancer – it shows you mortal illness and then spits you back, back to the world, to your life, to all its pleasure and sweetness, which you feel now so much more than ever. And you know that something has been given and something has been taken away.” (164. oldal) Milyen sokan vannak, akik csak egy veszteség hatására tanulják meg élvezni és értékelni az életet, az itt és mostot, mindazt, amit a lehetőségek, a saját erejük, tehetségük és képességeik nyújtanak nekik.
A másik történet, ami kimondottan tetszett, az az utolsó, melyben két, egymástól független páciensnek is Marcus Aurelius meditációinak olvasását ajánlja. Az ajánlott irodalom mindkét páciensnél beválik, ám más-más hatással van rájuk, más-más passzust emelnek ki M.A. írásaiból, s a hatást is másképpen gyakorolja rájuk. Egyikük egy adott bekezdés hatására jut el az AHA pillanatig, míg a másikuk holisztikusan, az egész írást és a saját életét egészben nézve jut el a változtatás igényéig.
„What he teaches me is that it is only your own perceptions that can harm you. Change your perceptions, and you eliminate the harm. Nothing from the outside can harm you because you can only be harmed by your own vice. The only way to respond to an enemy is not to be like him.” (198. oldal)
„I have often wondered how it is that every man loves himself more than all the rest of men, but yet sets less value on his own opinions of himself than on the opinions of others.” (Marcus Aurelius, 203. oldal) (Huszti József fordításában: Gyakran elcsodáltam: hogy van az, hogy ugyanaz az ember, aki magát mindenekfölött szereti, a saját magáról formált véleményét kevesebbre értékeli, mint másokét.)
Köszönöm Yalomnak a lélekformáló, felüdítő, perspektívát adó írásait, és hogy felhívta a figyelmemet Marcus Aurelius elmélkedéseire.

Nagyon érdekes és szép könyv.
Az író életkorából fakadhat, hogy az elmúlással, betegséggel, egzisztenciális kérdésekkel foglalkozik a legtöbbet, de öröm olvasni a sorait még ilyen nehéz témákban is. Nem csak a pácienseiről ír, hanem a saját érzéseit, reflexióit is beleszövi a történetbe, amitől nagyon személyes lesz az egész, a szerző pedig nagyon szimpatikus.
A végén pedig levonja azt a következtetést, hogy a pszichoterápia útjai kifürkészhetetlenek, és néha ő sem tudja, mivel segít éppen, de végül is az a lényeg, hogy támogassa a hozzá fordulókat. Nem tudom, vajon ezt a credót a szakma hogyan fogadta.
Ez olyan könyv, ami után az ember még többet akar olvasni, én egyrészt mindent Yalomtól, és szorosan utána Marcus Aureliustól az Elmélkedéseket, mert a könyvben legalább két ember attól világosodott meg.