Énekelek, ​s táncot jár a hegy 88% 333 csillagozás

Sötét erdőségek a Pireneusok mélyén, hegyi tanyák, elszigeteltség Katalónia legszélén, valahol a francia határhoz közel.
Ez itt maga az isten háta mögötti lét, a mély szorongást keltő magány, és mintha még a végzet is sűrűbben látogatna el erre, őrületet, sorstragédiát, vagy erőszakos, korai halált hozva.
A szerző mégis bátran eggyé válik ezzel a tájjal, azonosul benne a legkisebb fűszállal is, életet lehel a hatalmas hegyekbe, a viharba, az esőbe, megszólaltatja a gombák hadát vagy a menekülő őzet, és szétoszlatja a múlt misztikus ködét, hogy vízitündérekkel és boszorkányokkal népesíthesse be az erdőt, és megláthassa a kísérteteket a házak sötét zugában.
Eltűnnek a határok a növényi, az állati és az emberi lét között, hiszen mindannyian egyenrangú szereplőkké válnak, és a természetfeletti jelenlét is borzongatóan valóságosnak tűnik.
Irene Solà sűrű, bódító illatú esszenciáját adja az általa szeretett vidéknek, ahol minden jelenség él, érez, és titkokat suttog, egészen különös harmóniában kapcsolódva össze egymással.

Hová is illenék testhezállóbb módon a mágikus realizmus, mint a hegyi ember világába. Oda ahol magától értetődő, hogy belecsap a villám a férjbe, aztán városi lányként élj tovább a hegytetőn, ahogy tudsz és küszködj a sziklákkal tovább egyedül. Ahol a rabló úgy lő tarkón, hogy abból felállsz és (ha kicsit bizonytalanul is, de) jársz tovább és éled az életet. Ahol van bőven idő arra, hogy míg a külvilágban évszázadok peregnek le, itt a hétköznapok történése is emberfeletti misztikummá, legendává váljon, akár egy emberöltő alatt. Ahol természetes az, hogy minden és mindenki a természet teremtménye, ahol fű, fa, virág, szikla és medve, de még az eső cseppjei is önálló entitásként működhetnek, élhetnek, halhatnak vagy akár ölhetnek. Ahol a természet a főszereplő és mi magunk vagyunk a porszem, a hangya, a véglény.
Egy ilyen szentségtelennek tűnő, zord és hideg, ámde mégis istenáldotta tisztaságú, érintetlen világban magától értetődő, hogy az én magánya a közösségi együttlétnek szerves részévé nője ki magát. Talán ez a társas magány abszolút eredője, a kétségbeesés lelki nyomorának és a kényszerű, vagy természetből fakadó összetartozásnak optimális szimbiózisa.
Persze mindez csak a hely, az adottság, a lehetőség a történésre, ahol még az idő is irreleváns. Ahogyan ebben a textusban is előkerülnek középkori boszorkánytörténetek, hiedelmek és babonák, felvillan a hagyomány, a folklór színes eszköztára, majd vidáman keveredik a mai kor hétköznapjaival.

Ami azonban igazán fontos, hogy mindebből a látszólag szedett-vedett, innen-onnan összehanyigált patchwork-ből egy kifejezetten szép nyelvezetű, érzésem szerint okosan szerkesztett, különleges tiritarkaság lett. Az, amit a szerző végül is letett az asztalra, talán nem tűnik konzekvens szerkezetű, egybefüggő történetnek, de úgy gondolom, nem is ez volt a cél. Szerintem Irene Solà egyszerűen varázsolni akart, be akart csalogatni Cataluña Pireneusának mágikus barlangjaiba és ez maradéktalanul sikerült is neki. Jól éreztem magam ebben a különös és különleges világban, örömmel ajánlom.

Külön elismerést érdemel a kiváló fordítói munka, a könyv borítója pedig nettó csoda.

Kicsit bizalmatlanul, óvatosan közelítettem ehhez a könyvhöz, amelynek enyhén száz év magány illata volt, aztán lépésről lépésre közeledtünk egymáshoz, sokáig egyszerre közel és távol egymástól, ahogy a születés és a halál között hullámzik az élet, és azon is túl fut a hullám, és ez benne a mágikus realizmus. Aztán lassan közeledett a történet vége, és akkor megfogtuk végre egymás kezét. Csak ennyi történt.

Laza történetszálakkal megszőtt családtörténet, magányos hősökkel a főbb szerepekben. Azért fogalmaztam így, mert szerintem a főszereplő maga a fenséges, hol magasztos, hol pusztító természet. Időben a hetvenes években járunk, és egészen napjainkig követjük az eseményeket. A helyszín Spanyolország francia határhoz közeli része, egy kis falu és a hozzátartozó tanyák. Központi szerepet kap az ott élő emberek szimbiózisa a természettel, elsősorban a hegyekkel, a végtelen erdőségekkel. A hegyi emberek különösen fogékonyak a misztikumra, látják, megélik a számunkra felfoghatatlant. A kötetben erőteljesen megjelennek a legendák, a babonák, a csodák, de a tragédiák is.

Kemények a hétköznapok, de fenséges és mély a karakterek belső élete. Számomra ez a központi mondanivaló, nekem azt tanítja a regény, hogy nem kell semmit sem hajszolnunk, nem kell mindig történnie valaminek. Milyen jó is, ha igényük van várni, szemlélődni, befelé fordulni, belső utakat bejárni (na is persze időt is szánunk rá)!

Sajátos a szerző megoldása a történetmesélésre, mert minden fejezetben más-más narrátorral dolgozik, akiknek különböző az életszemléletük, más a stílusuk, még a beszédmódjuk is, ezen túl egy részük ember, de elfordulnak állatok és természeti jelenségek is, akik elbeszélővé válnak.

Nagyszerű regény, amely mindvégig pazar lírai hanggal gyönyörködteti az olvasót!

Ez a könyv költői szépségű nyelvezettel, olvasmányosan foglalja keretbe az ember tragédiáktól sem mentes életét. Súlyos, mégis szép történet, ami fokozatosan épül fel, mint egy nagy falfestmény a szemet gyönyörködtető kötet borítóján.
https://gaboolvas.blogspot.com/2022/02/enekelek-s-tanco…

„És ne felejtsétek az erdőt. A mi erdőnket. És ne felejtsétek a fényt. A mi fényünket. És ne felejtsétek a fákat. Mi, mindannyian. És ne felejtsük a levegőt, a leveleket, a hangyákat. Mert mindig itt voltunk, és mindig itt leszünk. Mert nincs kezdet, és nincsen vég.”

Mennyi rettenetes és játékos, édes gyönyörűség! Valakik meghalnak, valaki elmegy. Oly mindegy, melyik, ha nem jönnek vissza többet sose. És közben élnek a hegyek, él az erdő. A gombák kalapot érlelnek az avar csendjében, a fák göcsörtös törzsén, és súlyos medvetalpak dübörögnek, és őzpaták suhannak a szélnél is gyorsabban. És tombolnak a viharfelhők, majd elvonulnak dolguk végeztével távoli vidékeket öntözni, villámmal gyilkolni és mennydörgéssel.

Boszorkák tanyáznak barlangok ölében, és lövés dördül, és mozog a föld a mélységes mélyben, és a kutyák szeme állhatatos kisbolygó: a gazda körül kering. És valaki mégis visszajön a végén. A hegy visszaad egy körömnyit abból a rengetegből, amit elvett. És telik az éjjel. Magány. Űr. Univerzum. Hangyaláb a porban. Hazatérés. Egy vérző őz a hátsó ülésen.

Úgy látszik, az efféle apróra tört, jelentéktelen jelentőségekből hanyagul összefércelt mágikus realizmus az én mentsváram és örök szerelmem. Egyáltalán nem akartam, hogy vége legyen, és amikor vége lett, a kanapém valahol a semmiben lebegett. Lábam lógott a fellegek felett. Időbe telt, mire a puha mamusztalpak ismét szilárd talajhoz értek.

Szóval: Irene Solá. Szóval: Énekelek, s táncot jár a hegy. Jó, legyen így máskor is, kérlek. Ha írnál még olyat, ami ennyire röpít, az elég pompás lenne. Hogy ne maradjak így árván, álldogálva a kis horgolt szőnyegen, mint egy holdkóros, ki a csillagokba szerelmes.

„Az örökkévalóság egyszerű dolog. Hétköznapi, aprócska dolog."

Csodaszép cím, szemet gyönyörködtető borító, off, az Európai Unió Irodalmi Díja mind olyan hívószó, melyek közül egy is elég lenne a hirtelen impulzusvásárlásra.

A könyv első lapjai után azonban egyértelművé vált számomra, hogy teljesen más vár rám, mint amit a fülszöveg és a mágikus realizmus címke alapján elképzeltem.

Irene Solà több, meglehetősen szokatlan perspektívából közelítve mutatja be a Pireneusok számomra eddig ismeretlen hegyi világát. Narrátorunk hol egy állat – egy medve, egy őz, vagy egy béka –, hol egy gomba, vagy egy viharfelhő, hol pedig egy – egy halott lélek mögé rejtőzve dalol erről a különös, zárt és könyörtelen világról.

Egyetértek @Éva_Bátka-val, Az első őz című fejezet tényleg teljesen lebilincselő a naturalisztikus ábrázolásmód ellenére, vagy talán éppen ennek köszönhetően. Csoda szép képekkel teli, lírai hangvételű leírások, monológok, versciklusok, álmok és vallomások váltakozása ez a könyv. Az egész kötetet áthatja a költészet, ami nem is csoda, hiszen a fiatal írónő debütáló könyve egy verseskötet volt. És a sorok között mindvégig tetten érhető a természet és a katalán tradíciók iránti tisztelet és szeretet.

Részleteiben mindegyik fejezet egy – egy külön kis gyöngyszem, de számomra sehogy sem tudott összeállni egy egész gyöngysorrá, valahol félúton kihullottak a kezeim közül és én egy kissé csalódottan néztem utánuk. Bár igazán élvezetes volt ez a szokatlan perspektívákból szemlélt hegyi utazás, azonban én mégis maradok Murakami Haruki-nál, ha mágikus realizmusra vágyom.

Bár sok más országhoz képest elég jól állunk a műfordítások terén, de sajnos mind a spanyol, mind a katalán kortárs irodalom eléggé ismeretlen terep mind a mai napig a legtöbb hazai olvasó számára, pedig olyan különös, nem mindennapi alkotások jelennek meg manapság az Ibériai-félszigeten, mint a fiatal katalán írónő, Irene Solà költői című, és a legfurcsább, legkülönfélébb nézőpontokat is bátran alkalmazó kisregénye, az Énekelek, s táncot jár a hegy.

A mélyen tisztelt olvasó már az első lapokon sejtheti, hogy itt bizony tényleg bármilyen nézőpontból megszólalhat a mese, hiszen a történetet éppen egy csapat viharfelhő (igen, viharfelhő) kezdi el mesélni, amelyek villámcsapással sújtják agyon Doménecet, a különc falusi költőt, a később központi(bb) szerepet kapó család fejét.

Persze nemcsak ők lesznek a rendhagyó mesélők, de vannak még többek között ezt a halálesetet végignéző és már több évszázada itt kóborló, az inkvizíció által kivégzett boszorkányok, hűséges kutyák és vadászok elől menekülő őzek, trombitagombák, vagy évmilliók során egymásnak ütköző és magát a helyszínt, a Pireneusokat létrehozó kőzetlemezek is.

Ezeknek az elbeszélőknek pedig természetesen mindig más és más a látás- és felfogásmódjuk, na meg mindig más a nyelv is, amin megszólalnak. Ez a nyelvi sokszínűség nem is csoda, hiszen a költőként is jegyzett Solà egy interjúban maga is elmondta, hogy „ebben a regényben a nyelvhasználat határait igyekeztem a végsőkig kitolni”, így az Énekelek… maga is inkább a nyelvben, az ötletekben és a hangulatokban erős igazán, és pár felvillanó történetszilánktól eltekintve a cselekmény inkább csak másodlagos. Írom mindezt annak ellenére, hogy az egyes fejezetekben fel-felvillanó motívumok a végére igazán szépen összeállnak.

Ebből kifolyólag ez a fajta elbeszélői mód egy olyan, amely akár meg is oszthatja az olvasókat, mert könnyen lehet imádni, és könnyen lehet egy legyintéssel elintézni. Én magam valahol félúton helyezkedek el, mivel a legtöbb szálat jól sikerültnek és a legtöbb elbeszélői hangot jól működőnek tartom, ám ahol a mesélő a lehető legtávolabb kerül az embertől (gombák vagy tektonikus lemezek), ott már inkább erőltetettnek.

Ezzel együtt is sikeres alkotásnak érzem a fiatal katalán szerző vékonyka kötetét, és egy olyannak, amely mer eltérni a megszokottól, és olyan utakra tévedni, amelyen nemigen szokott járni a legtöbb író / olvasó. Így természetesen tudom is ajánlani ezt az elbeszélőin keresztül számtalan fontos témát (halott boszorkányok – az inkvizíció rémtettei; vízitündérek – pireneusi folklór; különféle állatok – egy, a miénktől jelentősen eltérő nézőpont; vagy a néha azért felbukkanó emberi mesélők – a spanyol polgárháború, a Franco-éra és a jelenkor kihívásai) érintő, lírai hangvételű alkotást. És erre nem szoktam kitérni, mert nem nagyon szokott érdekelni, de a borítója is kimondottan gyönyörű lett.

„Itt fönn az idő is másképp múlik. Mintha nem ugyanolyan súlya lenne az óráknak. Mintha nem ugyanannyi ideig tartana egy nap, mintha az időnek még a színe és az íze is más lenne. Az időt itt fönt más anyagból gyúrták, más értéke van.”
Elvarázsolt már a címe is. Jó ezt a könyvet kézbe venni és jó elveszni a történeteiben, élmény marad az olvasása.
Megható az az alaposság, amivel az író kutat, keres, gyűjtöget és bemutat, nagyon szép, érzékletes mondatai kemény élet(ek)ről, a hegyek világáról szólnak. A szerző megjegyzése összeállításban olvashatunk erről. Megszemélyesednek az emberek közelében élő állatok, gombák, az inkvizíció által kivégzett boszorkányok, de még a felhők, a viharok is, misztikus hangulatot teremtve.
A költészet című fejezet nagyon érdekes, kifejező verseket tartalmaz, jól érezhető, hogy a szerző költőként indult.

Félelmetesen csodálatos, a hegyi emberek kemény sorsa novellaszerű megjelenésben, de jó olvasni, mert olyan szépen, emberséges módon ír, hogy nem sokkolja nagyon az olvasót a szöveggel. Nem nevezném regénynek, mert ahhoz nagyon szerteágazó, több szálon futó a cselekmény, a történetek, de végül mégis összeáll egy halmazzá.
A fő történetszál Sió, a városból érkezett feleség és családja életéről szól. Fiatal, verseket is alkotó férjét villám sújtja agyon, fiát vadászbalesetben veszíti el. Lánya egyszerre gyászolja testvérét és kedvesét, akivel majd 25 év után találkozik újra.
Egy másik férfi túlél ugyan egy rablótámadást, de örökre megváltozik az élete.

A kötet külső megjelenésében is nagyon szerethető, elegáns, egy faliképre hasonlító, vadászatot ábrázoló borítóval, Farkas Anna munkája. A fordító, Nemes Krisztina is remek munkát végzett egy igazán különleges könyvet magyarított az olvasók örömére.

Érdemes elolvasni a szerzővel készült interjút is. https://wmn.hu/kult/56157-a-felnottkor-es-a-tarsadalom-…

Az Európai Unió Irodalmi Díjának nyerteseitől szeretnék minél több kötetet olvasni, mert az eddigi művek meggyőztek arról, hogy érdemes.

Szerettem, ahogy a költészetről ír a szerző. Az elvarázsolt történeteket és a sejtelmes vidéket. A narrációk sokféleségét, a műfaji különlegességet. A szép borítót, a különleges címet. Sok mindent viszont nem. off