Marie ​Curie szerelmei 78% 16 csillagozás

„Az első szabály: soha ne hagyd, hogy térdre kényszerítsenek emberek vagy események.” (Marie Curie)

Iréne Frain véletlenül találkozott a történettel, amelyből kibontotta Marie Curie Paul Langevinnel (aki korábban Pierre Curie tanítványa volt) kialakult kapcsolatáról, egymást erősítő tudományos tevékenységéről szóló regényét. A kétszeres Nobel-díjas tudós karaktergyilkosság áldozata lett, a botránysajtó kíméletlenül meghurcolta, előkerült az idegengyűlölet, a nők társadalmi helyének kérdései, volt, aki szerint a nőknek csak az anyasággal kellene foglalkoznia, nem tudták elfogadni a tudományos életben elért sikereit, hiába látszott a felfedezések használhatósága a gyógyításban. A történetben jelentős szerepe van a férjnek is, aki baleset következtében veszítette életét és közös, egymást jól kiegészítő tudományos tevékenységüknek, felfedezéseiknek.
A szerző dokumentumok,rendőrségi, laboratóriumi jegyzőkönyvek, háztartási naplók anyagának felhasználásával dolgozott. A kötet érdekes fejezete Az egyik és a másik sors amelyben Paul Marie halála utáni tevékenységét mutatja be a szerző az Antifasiszta értelmiségiek csoportjában, az esélyegyenlőségre alapozott iskolarendszer alapjainak kidolgozásában.
Marie Curie jelentős tudós volt, sokat tett gyermekei megfelelő neveléséért is, Iréne anyja példáját követve szintén Nobel-díjas lett, Éve zongoraművész volt, majd újságíróként dolgozott, ő írta édesanyjáról az első életrajzot.
A regény szerelmi történet, főszereplői a férj, Pierre Curie, Paul és a rádium. Nem könnyű egy ilyen művet úgy megalkotni, hogy ne legyen túlzottan romantikus, de mégis megmutassa a tudós női oldalát is és közérthetően beszéljen egy fontos tudományos felfedezésről.
A kötet Typotex kiadványa, Mihancsik Zsófia fordította.

A tudományos élet ikonja, az első nő, aki Nobel-díjat kapott, mindjárt kettőt is, és később a lánya is folytatta a családi hagyományt. A Curie-k igazi tudósok voltak, a kísérleteiknek és két kislányuknak éltek, boldogan és puritánul. Pierre halála után (közlekedési baleset, amelynek körülményei máig tisztázatlanok) Marie sohasem ment férjhez, folytatta a munkáját, nevelte a gyermekeit, példás életet élt. Ki gondolta volna, hogy 1911-ben az újságok címlapjára került, mert egy nős férfival folytatott szerelmi viszonyt, és a korabeli sajtó úgy fel feltüzelte ellene az embereket, hogy szó szerint megostromolták a házat, amelyben a családjával élt, és majdnem ráment a cirkuszra a második Nobel-díja? Nem bulvárkönyvről van szó, egy francia történész teljesen véletlenül lelt rá egy antikváriumban egy könyvre, amelyből tudomást szerzett a világhírű tudós életének eleddig nem igazán ismert médiabotrányáról, kíváncsi lett, és nyomozni kezdett. Az eredmény egy irodalmi igénnyel megírt Marie Curie életrajz, amelyből megismerhetjük a legenda mögött az embert, és a nőt, akinek a férje halála után kellett egy szerelem, hogy újra élni kezdjen. A szerzővel együtt keresssük a nyomait ennek a régen elfelejtett botránynak, amely nemcsak arra világít rá, hogy milyen hatalma volt a médiának már akkor is, mennyi előítélettel kellett megküzdenie Marie-nak nőként a tudományos világban, hanem azt is megérthetjük, hogyan jutott el odáig néhány évvel a férje halála után, hogy viszonyt kezdjen egy régi barátjával, tudóstársával, akinek felesége és több gyermeke is volt. Egyetlen pillanatra sem éreztem úgy, hogy az eltitkolt szerelem bulvárértéke miatt írta volna meg ezt a könyvet a szerző (nincs szüksége rá, íróként és történészként szép pályát futott be hazájában, Franciaországban, még a Becsületrend parancsnoki fokozatát is megkapta), egyszerűen csak az érdekelte, hogyan került ilyen médiabotrány kellős közepébe Marie Curie, akiről az a kép él mindenkiben, hogy csak a tudománynak és a családjának élt. Miközben egy izgalmas nyomozás részesei lehetünk, megismerhetjük Marie Curie életét, amely kívülről sikeresnek és boldognak tűnt, valójában azonban ez az erős akaratú lengyel hölgynek meg kellett vívnia a maga harcait korával és környezetével. Érdekes életrajzi könyv, sok újdonságot megtudhathunk belőle Madame Curie-ről.
A teljes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2017/11/16/konyvkritika_i…

Lassan kezd meginogni a történészekbe vetett hitem, legalábbis az olvasmányosságot illetően. Annyira érdekes lehetett volna ez a könyv, ha egy kicsit jobban van megírva. Nekem ez elég száraz volt, sokszor csapongott az időben, nem magyarázott meg utalásokat, vagy olyan részleteken időzött el, amin már ötször túl voltunk. Igen, a könyvelésre gondolok, egyáltalán nem éreztem szükségesnek, hogy 350 oldalon végigvonuljon a cikornyás L és megvastagított B története, bőven elég lett volna egy említés, és vígan felfogom. Meg azért annak ellenére, hogy az írónő történész és igyekezett a tényekre hagyatkozni, elég sokszor bocsátkozik feltételezésekbe, szóval voltak picit bulvárszagú részek; kevesebb spekulációval jobb lett volna. Vagy inkább úgy mondanám, hogy olyan dolgoknak tulajdonított jelentőséget, amiknek nem feltétlenül kellett lennie. És ha már oldalakon keresztül elemzett olyan fényképeket, amik nehezen hozzáférhetőek és a gugli sem találja őket, akkor jó ötlet lett volna odabiggyeszteni őket a függelékbe. Annak úgy örültem volna.
A kivitelezést leszámítva viszont igazán kivételes történet. Én nem sokat tudtam Marie Curie-ről a gimnáziumi emlékeimet leszámítva, de az utóbbi időben szívesen olvasok életrajzi/szerű könyveket, és már általános iskolában is fantasztikusnak meg azért gáznak is gondoltam, hogy egyedüli nőként tudott érvényesülni a kémia és a fizika férfiak uralta világában. Teljesen felháborított, hogy micsoda hülyeségeket irkáltak róla a sajtóban, meg ahogy hozzáálltak a munkásságához. Nem tudom, hogy az idióta nők akasztottak ki jobban, akik szerint haza kéne mennie szülni és szép csendben gyereket nevelni, azok, akik szerint csak a férje asszisztense volt, vagy a „csodálatos” Akadémia tagjai, akik úgy tiltakoztak ellene, hogy egy nő is bekerüljön közéjük, mintha mintha egy űrlényt ültettek volna közéjük. Meg úgy általánosságban érdekesek és kiakasztóak voltak a korabeli újságokból vett idézetek, pl. amikor a gonosz feministák elvették szegény férfiak munkáját, akiknek ezért csökkent a bére, és a szomorú férjek elanyátlanodva járták az utcákat munka után koslatva. Jesszusatyaúristen Szóval minden tiszteletem Marie-é, amiért ilyen ellenállás közepette is folytatta a munkáját. Viszont borzasztó volt olvasni, ahogy az elején Pierre-rel együtt állandóan tapizták a rádiumot, meg minden; legszívesebben bekiabáltam volna a könyvbe, hogy figyelmeztessem őket.
Ami a szerelmi botrányt illeti: nevetséges volt, hogy mennyire felfújták az ügyet, és hogy Marie emiatt kis híján lecsúszott a második Nobel-díjáról. Pault egyébként nem igazán szerettem, olyan tutyimutyinak tűnt, sokszor volt olyan érzésem, hogy nem is érdemli meg Marie-t, Persze nem tudhatjuk teljes bizonysággal, hogy mi hogyan történt, de nem igazán zártam a szívembe az olvasottak alapján, az elmeroggyant feleségétől is rég meg kellett volna szabadulnia. Viszont az olyan szép, hogy később is tartották a kapcsolatot, és az érzelmi viharokat félretéve tudtak együtt dolgozni.
Összességében nem volt rossz könyv, csak sokkal jobb is lehetett volna. Biztos jobban jártam volna, ha inkább Eve Curie könyvét olvasom el, ami nyilván személyesebb és fikciómentes, de most hallottam róla először, szóval még sor kerülhet rá. Egyébként meglepett, hogy Eve 103 éves koráig élt, egy ilyen sugárzó környezetben felnőve arra tippeltem volna, hogy ő sem élt túl hosszú éveket. Mindenesetre annak ellenére, hogy – ahogy megjegyezte –, ő volt az egyetlen a családban, aki nem volt Nobel-díjas, mégis jobban járt, mint a testvére, legalábbis egészségi szempontból. És azért neki is elég mozgalmas élete lehetett.

Nagyon szeretek életrajzokat olvasni, van abban valami keserédes nosztalgia, hogy olyan emberek életét ismerhetjük meg, akik egykor ugyanolyan elevenek voltak, mint mi, tele reményekkel, vágyakkal és félelmekkel; ma azonban már csupán egy letűnt kor képviselői. Alapvetően természetesen olyanokról szoktam olvasni, akiknek az életútja valamiért érdekel, és Marie Curie eddig bizony nem tartozott közéjük, ezért nem is tudok racionális magyarázatot adni arra, hogy miért vettem meg ezt a könyvet. Ösztönösen éreztem, hogy ez egy különleges könyv, amit nekem mindenféleképpen el kell olvasnom. Lehet, hogy ez egy kicsit szentimentálisan hangzik, de nem ez az első könyv, amit megérzés alapján olvastam el.

A hatodik érzékem ezúttal sem hagyott cserben, valóban kivételes könyv ez, állítom ezt annak ellenére, hogy nem igazán értek a természettudományokhoz, a lelkesedésem irántuk nagyobb mint a tudásom. A kémiához és a fizikához is vajmi keveset értek, mégis lenyűgözött a Curie házaspár, és a többi korabeli tudós világa.

Marie Curie-ről eddig nem sokat tudtam, leszámítva az általános dolgokat, miszerint rádiumkutatással foglalkozott, és két Nobel-díjat is nyert. Ez a könyv fantasztikus részletességgel árnyalja egy nem mindennapi nő képét, akinek több okból is nehéz volt boldogulnia: lengyel származású volt, tehát a franciák nagy része idegenként tekintett rá, nőként próbált érvényesülni a tudományos életben, ami akkoriban elfogadhatatlan volt, ráadásul a férje halála után pedig egy nős férfival volt viszonya. És az embereket jobban érdekelte mindez, mint az, hogy milyen briliáns elme, hogy a kutatásai alapjaiban változtatták meg a tudományt.

Ami a leginkább megfogott Marie karakterében az az elhivatottsága, amely olyan szintű volt, ami ritkán van meg valakiben, még akkor is, ha szeret valamit. Elképesztő mértékű energiával vetette bele magát a kutatásaiba, és semmilyen áldozatot nem sajnált. Éveken át kísérletezett egy laboratóriumban, azt sem bánta, hogy a rádium megégette a kezét, veszélyesebbnél veszélyesebb teszteket végzett, mindeközben sokszor alig aludt, alig evett. Elszánt és kitartó volt, melynek meg is lett az eredménye, mindössze harminchat évesen fizikai Nobel-díjjal tüntették ki, nyolc évvel később pedig megkapta a kémiai Nobel-díjat is. Rajongással imádta a férjét is, boldog házasságban éltek, két gyermekük született, akikkel azonban nem töltöttek túl sok időt, tudományos tevékenységük túlságosan is lekötötte őket. Mindezt azonban beárnyékolta az a botrány, ami férje, Pierre Curie értelmetlen és tragikus halála után következett be: viszonya lett Pierre egykori tanítványával, a nős Paul Langevinnel. Paul boldogtalan ember volt a házasságában, felesége nem volt tudós asszony, mint Marie, ráadásul bántalmazta és zsarolta is őt, teljesen kiszipolyozta a pénzéért. Marie mellett nyugalomra lelt, egyenlő társak voltak, nem csak a szerelemben, a tudományban is.

Elképesztő volt olvasni, hogy milyen undorító gyűlöletkampány folyt Marie ellen egy olyan dolog miatt, ami az ő magánügye volt. Nem pártolom a házasságtörést, vallom azonban, hogy ez mindenkinek a magánügye, Marie és Paul kapcsolatáról pedig országos lapok cikkeztek. A skandallum híre külföldre is eljutott, az egész mögött természetesen Paul felesége Jeanne, és annak családja állt. Tönkre akarták tenni Marie-t, ami már akkor elkezdődött, amikor Jeanne-nak még nem is volt kézzelfogható bizonyítéka arra, hogy a férje és Marie szeretők. A hiszékeny, bulvárra éhes embereket pedig nem volt nehéz felhergelni, még azt is megpróbálták elérni, hogy Marie ne kaphassa meg a második Nobel-díját. Ő azonban állta a sarat, végig józanul és hidegvérrel, és végül győzedelmesen került ki az egész ügyből, azonban lemondott a szerelemről, és Paullal véget vetettek a viszonyuknak.

Amit sajnálok, hogy nem töltött több időt a gyerekeivel, Irène-nel és Ève-vel, ám a gyerekek ennek ellenére borzasztóan ragaszkodtak az anyjukhoz, és a könyvben többször is elhangzik, hogy mindketten szerelemgyerekek.

A könyv címe nagyon találó, és úgy hiszem, nem csak Pierre-re és Paulra utal, hanem Marie másik nagy szerelmére is, a rádiumra. 1911-ben így nyilatkozott Stockholmban: „Láttam ennek a gyermeknek a születését, és minden erőmmel azon voltam, hogy felneveljem. A gyermek felnőtt, és szép lett…” És habár a nevelőnők többet voltak a gyerekeivel, gondoskodott megfelelő neveltetésükről, mind Irène, mind Ève nyertek Nobel-díjat, és a kevés együttlét ellenére mindig szeretettel beszéltek az anyjukról.

Élmény volt egy ilyen elszánt és elhivatott asszonyról olvasni, aki az élet viharaiban sem hagyta el önmagát, és nem tévesztette szem elől a céljait. Tisztelem és értékelem az eltökéltséget és a rendíthetetlenséget, és végtelenül örülök, hogy megismerhettem a kivételes Marie Curie-t. Nagyon ajánlom a könyvet mindenkinek, az senkit ne tántorítson el, ha nem szereti a kémiát és/vagy a fizikát, olyan szinten kerülnek megemlítésre, hogy a laikusok is megértsék.

Mindezek mellett felpezsdítő volt az akkori kor tudományos életéről olvasni. A tudós elmék szenvedélyes, véget nem érő beszélgetéseket, vitákat folytattak, és ez hajtotta, éltette őket. Megosztották zseniálisabbnál zseniálisabb gondolataikat, ötleteiket, bátorították, támogatták és segítették egymást. Nem volt köztük féltékenykedés vagy irigység, csak a tudomány tiszta szeretete.

Marie és Paul sorsa a szakításuk ellenére különös módon összefonódott, ugyanis 1948-ban Marie unokája, Hélène Joliot (Irène lánya), Paul egyik unokájához, Michel Langevinhez ment feleségül. Hélène 1927-ben született, még ma is él, és szintén tudományos karriert futott be.

Én alig tudtam letenni ezt a könyvet. Olvasmányos, tanulságos, érdekes. Egy olyan szögből mutatja be az írónő a kor szellemiségét, Curie hazája kapcsolatát az emigráltakkal, illetve az akkori Európa viszonyát a nőkhöz (vagy inkább nők ellen), ami mai szemmel már szokatlan, és már-már vérlázító. A történet teljesen világosan követhető, ha az ember nem ragad le a (szaftos) részletekben, hanem magukat az emberekre, a történet szereplőire koncentrál, és látja őket a lelki szemei előtt. Marie hús-vér emberré válik a szemünk előtt, a maga kis életével, harcaival, kereséseivel, vágyaival, álmaival.

A könyv elsősorban Marie és Paul életének alakulását igyekszik bemutatni, talán némi választ is keresve arra, hogyan és miért kapcsolódott össze a sorsuk. Különösen érdekes volt Marie könyvelési füzeteiből leszűrt életutat tanulmányozni. Hogy egy-egy elrejtett részletben mennyi információ megbújhat. És itt nem az „L” és a „B” betűre gondolok, hanem a vásárlási szokásaira. Ennek tanulmányozása egyébként a mai világban sem szokatlan dolog, gondoljuk a pontgyűjtő kártyákra, appokra stb. amik ugyan azt a célt szolgálják: az egyén vásárlási szokásait figyeli, elemzi, és von le következtetést az illetőről.

Sajnáltam, hogy a könyvben nem voltak fotók, hiszen a legtöbbek, amiket említett az írónő, a Curie múzeumban lelhetők fel, az interneten pedig nincsenek fent.

Nem rossz könyv, csak túlságosan elhúzta az írója.
Maga az alapgondolat nagyon érdekes. Mennyire szelektív az emberiség emlékezete; sosem hallottam róla, hogy Marie Curienek szeretője volt… tudtuk, hogy lengyel emigráns, első női Nobel díjas… de ez a tény valahogy a feledés homályába merült. Mindent meg is tett ezért, de kár volt érte, szerintem.
A gondom legfőképp az volt, hogy olyan nőiesnek akarta mutatni ez a könyv, amilyen szerintem sosem volt. Az időrendbeli összevisszaság sem volt kedvemre való… kicsit kesze kuszának éreztem ezt a könyvet.
A fotók is nagyon hiányoztak. Szerintem amatőr munkára vall, hogy hosszasan elemez olyan ritka fotókat, amiket nem lehet fellelni az interneten… Így csak az író szubjektív véleménye érvényesül.
Egyszeri olvasásra, figyelemfelkeltésre alkalmas könyv, de nem kapkodnék utána, hogy a könyvespolcom része legyen.