Vasárnapi ​gyerekek 89% 46 csillagozás

Néhány releváns jelző a könyvre vonatkozóan:
Filmszerű : A szerző, Ingmar Bergman filmrendező. Ennek eredményeként nagyon jól, képszerűen ábrázol a szövegekben is. Film forgatókönyv a kisregény.
Hangulatos : Az előbb írtak miatt, a részletes ábrázolások, és maga a kor, amikor játszódnak az események nagyon jó hangulatot sugároznak. Ezt fokozza, hogy a helyszín is érdekes, izgalmas vidék számomra. Szeretem Skandináviát, Svédországot.
Nosztalgikus : Azért, mert visszatekint a gyerekkorára, és ezt remek eszközökkel teszi meg. Lásd fentebb. Pont ezért élethű is egyben a történet.
Érzelem-dús : Tele van sokféle tettel, jóval, rosszal, örömmel, bosszúsággal, csínyekkel stb. Azt gondolom, kidolgozottságában, írói eszközökben tökéletesebb, mint maga a történetfolyam. Ami időnként szerintem csapongott pedig csak rövid időtartamot ölel fel, nem találta meg Bergman az egyensúlyt a történet és kimunkálás között. Néha belevesztem a dolgokba. Persze, lehet nem is akart részletesebb sztorit mesélni, az viszont tisztán átjött nekem, hogy a munkája filmes. Emiatt az apróság miatt 4,5 (4,3 pont) csillagot ér most nálam. Lehet, hogy máskor, még ihletettebb pillanatomban jobban értékelném az egészet.

Mindenki mesebeli, de közben mindannyian valóságosak ebben az önéletrajzi fogantatású műben. Az apa, anya, gyerek kendőzetlen lélektani szentháromsága, mikor a gyermek keresi a kiutat az élet feldolgozhatatlan kihívásaiból. Egy élénk, vizuális mese, amely feltárja a családi élet sötétebb aspektusait. Könyörtelenül, de egyben körültekintően butatja be az író, múltjának mélyrétegeit, fontos és korábban nem látott részleteket fedezhetünk fel emléksoraiban, újabb és újabb „helyiségeket”, nyit ki emlékei labirintusában, tele feledhetetlen, titkokkal, színes élettel. Bármennyire is zsánermese ez, mégis végtelenül emberi.

Nem kell, de ha mégis választanom kellene, kinek a filmjei hatottak rám legerőteljesebben életemben, valószínűleg Ingmar Bergmant választanám. A kérdéseit, vívódásait, útkeresését az én generációm értelmiségi rétegének széles köre magáénak érezte, a filmes nyelve pedig lenyűgözött bennünket.
A Vasárnapi gyerekek könyvbe zárt Bergman-film. A szöveg képi ereje egy idő után feledtette velem, hogy olvasok, ment előttem a film. A Bergmanra oly jellemző morális és mélylélektani kérdéseket sem kellett nélkülözni a regényben, mert az idős rendező figyelme nem a gyerekkorának szeretett vagy félt szereplőire irányult elsősorban, hanem önmagára. Mit ad hozzánk, ha újra ránézünk a múltunkra? Felodhat-e életnyi görcsöt a frusztrációt okozó apa személyiségének, motívumainak, megértése, átértékelése? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Bergman egy konkrét nyaralás emlékeit felidézve, ill. az idős apjához és annak halálához kötődő érzelmeit vizsgálva. A filmrendező egész életére jellemző volt a csillapíthatatlan vágy az élet, a kapcsolatok, önmaga megértésére. 75 évesen is ez a belső igény hajtotta, ez tükröződik a Vasárnapi gyerekekben is. Ezért a szenvedélyes megismerési vágyért kedvelem.

„A Vasárnapi gyerekek voltaképpen egy emlék pontos története. Ennyire közel menni nem mertem soha semmihez.”
Tényleg nagyon közel megy, úgy látszik az egész néhány napos történés, mint bogár a nagyító alatt. És mint annyi gyerekkori emlék egyszerre vicces, mint egy pukipárna, ijesztő, mint egy hirtelen jött vihar, szomorú, mint a nyárvég és édes, mint a lekváros-porcukros fánk.

Az Anna Karenina után nagyon nehezen vettem fel a fonalat. Nem tudom eldönteni, hogy az Anna Karenina ennyire mély nyomot hagyó könyv, vagy ennyivel gyengébb az eleje a Vasárnapi gyerekeknek, mint a második fele.
Mindenesetre élveztem a könyvet, de el kellett jutnom a feléig, hogy igazán bekerüljek a sztoriba. Bergman stílusa nagyon kedves számomra. Nagyon élvezhetően ír, néhány mondata igazán meggyönyörködtetett. Szerintem fogok még tőle olvasni.
Kicsi Pu cuki, jó kis karakter!

Önéletrajzi könyv, a legszemélyesebb fajtából. A Bergman család 1926-os nyaralásának emlékfoszlányai, bergmani stílusban. A kis Ingmar, a könyvben „Pu” , nyolcéves és szenved a bátyja piszkálódásaitól, aggódik a szülei miatt, és már benne van az a kifinomult érzékenység, ami egész munkásságát jellemzi majd a későbbiekben. Vasárnapi gyerek, abban a tudatban él, hogy különleges képessége van, történetéből átjön az „érinthetetlenség” érzése. A hétköznapian mozgalmas nyaralás csúcspontja egy éjszakai veszekedés lesz, aminek legombolyodó szála Pu és apjának kirándulása egy távolabbi templomba. Az ő saját, külön kalandjuk, ami tele van kettősséggel. Néha gyűlöli hirtelen haragú, dühös apját, de olykor annyira közelinek érzi magát hozzá, hisz ő is vasárnapi gyerek.
Nagyon tetszett a könyv, az intimitása, a hangulata, az, hogy annyi mindet elárult a szerző magáról, életét alakító és befolyásoló mozzanatokról. Több, a filmjeiből ismert jelenetet, szereplőt csíphetünk el.

Nagyon hangulatos írás, takarékos mondatokkal, gyermekszemszögből, melyet csak néha tör meg a felnőtt férfi visszaemlékezése.
Az E/3 előadásmód segítségével Bergman távolságot tart az eseményektől és saját magától, betekintést enged családja életébe, mindennapjaiba. Bár olvasunk érdekes szokásokról, és meglegyint bennünket az akkori svéd vidéki élet hangulata is, elsősorban a család tagjainak egymáshoz való viszonyát tárja fel, mellyel saját, apjához fűződő viszonyát próbálja magyarázni, indokolni.

Nosztalgikus hangulatú életrajzi írás, rendkívül szép táj – és helyszínleírásokkal.

A történet legnagyobb részét az író 8 éves kori énjének szemüvegén keresztül látjuk, nekem kicsit szokatlan a távolságtartó harmadik személyű elbeszélés. Ez a távolságtartás ugyanakkor könnyebbé és szabadabbá is teszi az emlékezést, a gyermeki érzések köntörfalazás nélküli leírását, az apa „kettős” figurájának érzékletes szemléltetését. Ez a módszer segít időben is jól elhatárolni a történteket, hiszen a felnőtt, idősebb író visszaemlékezései már egyes szám első személyben íródtak.

Kicsit önterápiás jellegű írás, segítséget nyújtva az apával való viszonyának feldolgozásához, a múltbéli ambivalens érzelmek újraértelmezéséhez. Szép, magával ragadó, szinte filmszerű elbeszélése egy gyermekkori nyárnak.

A befejezést egy kicsit elnagyoltnak éreztem, maradt bennem egy kis hiányérzet, összességében azonban remek kikapcsolódást nyújtó kis időutazás.

A könyv fülszövegében Bergman azt mondja: „Ennyire közel menni nem mertem soha semmihez.”
Pedig hasznos lett volna. :-)
Ugyanis ez az a műve Bergmannak, ahol a derűs távolságtartás számomra leginkább megjelenik.
Persze meglehet, hogy az életkor terméke ez és nem Bergman személyes bátorságáé, vagy nem csak azé.
Mindenesetre a szokásos bergmani hidegből itt jóval kevesebb látható, érezhető. A pengeélesség maradt.

A könyv első fele, ahol a semmi és minden történik, nekem jóval izgalmasabb, mint az apával való út, a rá való emlékezés. Ez az első rész, ami a hétköznapokról szól, időnként a Fanny és Alexander családi képeire hasonlít, meg persze a Legjobb szándékok világára, hiszen önéletrajz ez is.
Bergman félt az apjától, sőt rettegett, így aztán elhiszem, hogy ez az apjára való konkrét és emberi emlékezés – a könyv második fele – az, amihez a legnagyobb bátorság kellett.

Bergmant nem lehet nem szeretni. A vasárnapi gyerekek egy nyár édes emléke, amihez, ha elég közel megyünk, kiderül, hogy nem is olyan édes. Kicsi Pu apja rendkívül érdekes karakter, már a házassága is problémás, hiszen a felesége szülei nem szívlelik az egyszerű lelkészt, akinek ráadásul a természete sem hétköznapi. Ebből ugyan keveset látunk ebben a rövidke könyvben, de A legjobb szándékok című írás ezt a kapcsolatot boncolgatja még a Bergman születése előtti időkből.
Mindenkinek ajánlom Bergman összes könyvét, mert valami olyat tud, amit kevesen… úgy ír meg szörnyű emlékeket is, hogy azok megédesednek az olvasó szájában.