Öt ​vallomás 91% 14 csillagozás

Meghatóan, szinte zavarba ejtően őszinte írás, amely A legjobb szándékokban felvázolt idilli kép árnyékos oldala. Míg abban a könyvben egy olyan elképzelt múlt darabkáit mutatja meg nekünk, amelyet szívesen elfogadott volna a boldog gyermekkor zálogaként, az Öt vallomásban már sokkal borúsabb, de realisztikusabb lehetséges élettöredékeket látunk. Bergman ebben az öt jelenetben megpróbálja feltárni az édesanyja lelkében éveken át zajló folyamatokat, azt az érzelmi hullámvasútat, amelyet gyermekként még nem értett, viszont oly mértékben átérzett, hogy az egész életére rányomta a bélyegét. Ebben az öt vallomásban benne van az író édesanyja iránt táplált érzéseinek esszenciája. Őszintén, minden ítélkezés nélkül ír az anya botlásán keresztül az emberi gyarlóságról, a bűnről és bűnhődésről, a szeretetről, szerelemről, életről és halálról, a hitről és reményről. Szeretetteli gyermeki vallomás a múlt elfogadásáról.

A legtöbb modern szerzőt foglalkoztatja kisebb-nagyobb mértékben az ember eredendő magánya, az istenkeresés, és az általa hitt Isten örökös némasága, de ebben a témában olyan igazán mélyre menni, és sokat mondani csak keveseknek sikerült; Ingmar Bergman kétség kívül a kevesek egyike volt.
Az Öt vallomásban (ez a vallomásos forma tökéletesen alkalmas arra, hogy csontig hatolóan, élveboncolva lemenjen a legkellemetlenebb történések velejéig is) beszél Életről és Halálról; hitről, szeretetről, reményről; kételkedésről, gyűlöletről, de feladásról nem. Talán ezért is lesz ennyire szép.

Lehet, hogy már írtam, de most nagyon ideillőnek érzem Kurosawa hitvallását: „Művész az, aki nem fordítja el a fejét.” (vagy valami ilyesmi).
Bergman pedig néz. Nem szépít, de nem is ítélkezik. Mégsem kívülállóként ír – és nemcsak azért, mert az anyjáról van szó. Érezhetően az ember, az emberi lét mellett van.
Aki házasságban, párkapcsolatban él, vagy azt tervezi, annak segíthet ez a könyv abban, hogy úgy foglalkozzon ezzel az egyébként kényes témával, hogy tudja, nem sokan képesek így és ennyit megmutatni belőle.
Nem ad megoldást vagy felmentést. De valahol azt mondja, hogy ezek mi vagyunk, mi emberek. Nem leválasztható rólunk. Így kell szeretni önmagunkat. És persze a másikat is.
És ettől nehéz az egész. De ha jól megnézzük, ezzel együtt – és talán ezért is – szép.

Bergman őszintesége megdöbbentő, az intimitás minden határát áthágja, ami egyrészt megtisztelő, másrészt pirulok miatta. 1994-ben írta kötetét, valószínűleg szülei már nem éltek,amikor együttélési problémáikról mesél.
1925-ben anyja számára, 12 évi házasság után elviselhetetlenné válik a férjével való kapcsolat. Az édesanya ekkor egy másik szerelmi kapcsolatba menekül. A könyv címe, öt vallomás tulajdonképpen anyja öt beszélgetése különböző személyekkel élete legintimebb mozzanatairól. Nagyon szép az az ív, amit a történet leír, Anna és Jacob bácsival való kapcsolata.
Bár sok tekintetben tényleg megrázó ez az őszinteség, mégis magyarázatot ad sok, Bergman életével kapcsolatos dologra. (Nekem például magyarázatot adott arra, miért volt olyan rossz az apjával való kapcsolata, főként amikor apja haldoklik)

Bergman nem a cselekmények embere, nem is a szószátyárságé. Tömör és feszültségekkel teli ez a műve is. A Jelenetek egy házasságból a nagy kedvencem tőle. A hit, a felelősség kérdéseit feszegeti, jó formát választott a vallomásokkal, amelyek gyónással érnek fel. Kegyetlen kérdések és válaszok, az emberi kapcsolatok sokfélesége a maga csupasz valóságában megmutatva. Fantasztikusan megválasztott szavak, gondolatok (ez persze a fordító, Kúnos László érdeme is): „Eltékozolt szeretettartalékok”, az „ember szentsége”, „csend van, elfogytak a szavak.”
A félelem, harag, szorongás, kilátástalanság érzése végigkísér, mégis érdemes olvasni.

Első könyvem volt Ingmar Bergmantól, tehát általános következtetést nem vonhatok le. Ebben a regényben Bergman nekem bizonyított, hogy legalább olyan jó író, mint rendező. A fülszövegben és az eddigi értékelésben minden benne van, felesleges bármit hozzátennem. Olvasni kell! :)

Egyedi érzékletességgel megírt könyv. A történet egyszerű, de annál kevésbé világos. Meg van benne a képesség, hogy közelivé tud tenni mindent az olvasónak: tökéletesen átélhető, szinte röpke órák alatt „felfalható”. Játszik a leírásokkal, játszik az idővonalak keveredésével. Technikailag maga a kiadás is kiváló, vastag, kellemes papírra nyomtatva.

Őszinte, tömör írás, találó címmel. Néha elgondolkodom, hogy mennyi bátorság kell egy-egy nyilvános vallomástételhez. Olyan témákat is feszegetnek, amelyek nem kimondottan pozitívak. Emberi botlásokról, emberi mivoltunkról olvashatunk. A vallomások kicsit helyettünk is vallanak: olyan emberekről, akik sok gondolatatot éreznek sajátjuknak, de soha nincs bátorságuk elmondani.