Laterna ​magica 40 csillagozás

Ingmar Bergman: Laterna magica Ingmar Bergman: Laterna magica Ingmar Bergman: Laterna magica

A ​2007. július 30-án elhunyt Ingmar Bergman önéletrajza a filmekből, forgatókönyvekből, színházi rendezésekből álló páratlan életmű záróköve, ismételt igazolása annak a mindig is sejtett ténynek, hogy A nap vége, A csend, a Persona, a Rítus, a Suttogások, sikolyok, a Fanny és Alexander írója és rendezője valódi anyagból, megélt élményekből, tulajdon életéből építette műveit.
Önéletírása számos ponton világítja meg mű és alkotó viszonyát, és fényesen bizonyítja, amit magyarul megjelent forgatókönyvei, filmnovellái óta már nálunk is sokan tudnak: hogy Bergman írónak is kivételes tehetségű.
Könyörtelen igazságkereső, aki nem kímél senkit és semmit, legkevésbé önmagát. A lényeget kutatja mindenben, így kerülhet könyvében egymás mellé a legnagyobb természetességgel a megalázó testi bajok leírása és Garbo, Chaplin, Karajan, Oliver portrévázlata, a gyermekkori pofonok és a felnőttkori rendőri meghurcoltatás, kamaszkori élmények a náci Németországban, riasztó tapasztalatok a… (tovább)

>!
Európa, Budapest, 2011
480 oldal · ISBN: 9789630792684 · Fordította: Kúnos László
>!
Európa, Budapest, 2007
478 oldal · ISBN: 9789630785303 · Fordította: Kúnos László
>!
Európa, Budapest, 1988
286 oldal · ISBN: 9630747820 · Fordította: Kúnos László

Enciklopédia 2


Kedvencelte 8

Most olvassa 8

Várólistára tette 22

Kívánságlistára tette 17


Kiemelt értékelések

>!
nyerw
Ingmar Bergman: Laterna magica

Ingmar Bergman egy beteges, furcsa kisfiúból érzelmi sérült, megállapodni képtelen, szorongó felnőtt lett. A szorongás alapérzése, mely minden filmjének minden kockáján ott van, ott van e könyv minden sorában. A memoárokat hajlamosak vagyunk úgy felfogni, hogy végre napfényre kerül az igazság, lehull a lepel, meg más efféle baromságok; ez ugyanis végképp nem mondható el semmiféle ilyen jellegű műről. Beszélnünk tehát csakis az elbeszélő nézőpontjáról szabad, illetve lehet.
Bergman nézőpontjából ez a világ még akkor is egy nagy, bűzlő siralomvölgy, ha ő sokak szemében fényes pont volt benne. A folyamatos önkritika/önreflexió helyenként kegyetlenkedésbe csap át önmagával szemben, máshol azonban felülkerekedik a panasz és az önsajnálat. Mindezek mellett nagyon érdekes még az etikai (ön)reflexió hiánya. Nézőpontja inkább rögzít, mint értékel. Az egymástól időben távoli események egymás mellé helyezésével azonban mégiscsak belekényszeríti az olvasót egy általa választott olvasatba. Ez a végére ugyan széthullik, hiszen a szülőkről szóló utolsó oldalak a túlságosan személyes régiókba visznek ahhoz képest, amennyire analitikusan vitte végig az előzőeket.

A színházra és filmre vonatkozó eszmefuttatások komoly plusz értéket adnak hozzá a már informatíve is érdekes szöveghez – már ha az olvasót eleve érdekli, de ezt most mondanom sem kellett volna. Szeretem Bergman éleslátását és módszerességét mind íróként, mind rendezőként. Bár ő maga Tarkovszkijt tartja a legnagyobbnak (saját generációjából), én magam meg Bergmant. Minden filmje olyan dolgokat jár körbe, melyekkel kapcsolatban engem is gyakran kétségek gyötörnek: Isten megközelíthetősége vagy megközelíthetetlensége; a kegyelem állapotának elérése vagy annak lehetlensége; a bűntudat és az egzisztenciális szorongás, ezek kimondhatósága vagy éppen kimondhatatlansága; és végül az emberi közelség mibenléte.

Konklúzió nincs. Bergman saját bevallása szerint rossz író, erről inkább nem döntenék. Ha leszedjük a művészember és a hűtlen, de erre magyarázatokat gyártó férfi pózait (és persze lenyeljük személyes ítéletünket), egy önmarcangoló, de a lét problémáját megfogni kívánó emberrel találjuk szemben magunkat. Nem mondom, hogy kis munka ez a hámozósdi, de nekem megérte.

>!
Lali P
Ingmar Bergman: Laterna magica

Nekem főként a gyerekkorára vonatkozó rész tetszett. Azt jól össze is tudtam kötni a szüleiről szóló könyvével (A legjobb szándékok), ami nekem azért jobban tetszett.
Nem is tudtam, hogy Bergman ennyire színházi ember volt. Így aztán nekem – akit nem túlzottan vonz a színház – ezek a részek kissé hosszadalmasak, de végül is élvezhetőek voltak.
Kifejezetten meglepett, hogy Bergman a saját gyerekeihez fűződő kapcsolatairól szinte semmit nem ír. Ez nem tetszik benne. Sem Bergmanban, sem a könyvben.
Az aktuális feleségeket, szeretőket nem mindig bírtam követni. Szerintem ő se nagyon. :-)
Mindenképpen érdekes könyv, akit a bergmani háttér érdekel, annak különösen.
Engem azonban ismételten abban a hitemben erősített meg, hogy egy igazi műalkotás mindig is független, önállóan létező teremtménye a művésznek, vagyis egyáltalán nincs szükség a műalkotás befogadásához, megértéséhez, élvezetéhez a művész életének ismeretére. Érdekesnek érdekes lehet, de legalább annyiszor gátolja a műalkotás természetes hatását, mint ahányszor segítheti. Szerintem.

>!
Annamarie P
Ingmar Bergman: Laterna magica

Szorongás, szorongás, szorongás.
Ami ebben a könyvben megjelenik Bergman életéből az csak merő pesszimizmus, borúlátás, az összes negatív kritika és keserűség gyűjteménye. Néha fizikailag is rosszul lettem az olvasástól, annyira rám telepedett az a félelem, ami benne uralkodott. Mindig is úgy tekintettem Ingmarra, mint, aki sikeres, termékeny, okos és érzékeny. Ehhez képest naplójából csak arról értesülhetünk hány helyről utasították el, rúgták ki, elégedetlenek voltak vele, nem volt sikere, ami neki tetszett, azzal más nem volt elégedett. Főképp a színházi munkásságáról olvashatunk a feljegyzéseiben, de ahol a filmekről volt szó, ott jó volt megtudni ezt-azt az általam látott filmekről. Sajnáltam, hogy a feleségeiről és magánéletéről nem sokat írt, amit írt az sem tetszett. A gyerekkori visszaemlékezések jók voltak, de azt a Vasárnapi gyerekek-ben már olvashattuk.

>!
metahari
Ingmar Bergman: Laterna magica

Bergman az ő kemény és őszinte mondataival hatással van az olvasóra, kemény hatással. Feltesz jó néhány kérdést nemcsak önmagának, hanem az olvasónak is. Őszinte válaszokra ő bátor, no az olvasó az-e? Nehezen felejthető.

>!
mester747
Ingmar Bergman: Laterna magica

Imádom a filmjeit. Lenyügöző ember, nagyon érdekes személyiség. A legmélyebb részletekig leírja a lelkének minden érzését. Ajánlom mindenkinek akit a filmmüvészet mélyebben érdekel. Elszórtan vannak benne Bergman-nak kedvenc rendezői egy pl.: Akira Kurosawa , aki szerinte az Álmokat legjobban tudta ábrázolni sok más rendezővel egyetemben, mint pl.: Tarkovszkij esetleg Luis Bunuel. Wááá imádtam a könyvet, nem mondom, hogy letehetetlen, viszont akit érdekel az párszor elfogja olvansi élete során :)

>!
lilijan
Ingmar Bergman: Laterna magica

érdemesebb lett volna úgy elolvasni, hogy mélységesebben tisztában vagyok a bergmani életművel, de így sem kellett feladnom, csak lassal haladtam a sok új információ és a fehér foltok miatt.

>!
LooneyLuna23
Ingmar Bergman: Laterna magica

Évekkel ezelőtt már egyszer olvastam ezt a könyvet, de nem tetszett különösebben, és ezen az eltelt idő és az újraolvasás sem tudott segíteni. Eleinte az zavart, hogy a rendező összevissza ugrált az időben, és elég nehezen tudtam alkalmazkodni ehhez a történetmesélési technikájához. A különféle testi és lelki bajainak leírásakor sem tudtam vele együtt érezni, sőt magát a rendezőt sem tudtam teljesen megérteni, az élethez, családjához, nőkhöz való viszonyaiban rengeteg olyan momentum volt, amikor vagy nagyon felidegesített az, amit olvastam vagy elszörnyedtem egyik-másik furcsa történetén. A filmkészítésről és a színházi dolgokról írt részek tetszettek a legjobban, mert azokban tökéletesen meglátszott, hogy ez az ember imádta mindkettőt, a sok nehézség, bukás és negatív kritika ellenére is. A munkásságáról alapismereteim vannak csupán, de érdekes volt arról olvasni, kik vagy milyen történések ihlették bizonyos filmjeinek szereplőit, jeleneteit.
Egy olyan embernek, aki imádja vagy legalábbis nálam jobban ismeri Bergman filmjeit, biztos többet kínál ez a kötet, engem a második olvasás alkalmával is csak a filmek, a filmezés iránti szeretete és érdeklődése kötött le leginkább, talán azért, mert ezen felfogásával tudtam leginkább azonosulni.


Népszerű idézetek

>!
n P

Charlie Chaplin ellátogatott Stockholmba, hogy reklámot csináljon akkoriban megjelenő önéletrajzának. Kiadója, Lasse Bergström megkérdezte, nem akarnék-e találkozni a nagy emberrel a Grand Hotelban, és én akartam. Egyik délelőtt, tíz órakor, kopogtattunk szobája ajtaján. Chaplin maga nyitott ajtót. Kifogástalanul volt öltözve, frissen vasalt, sötét öltönyt viselt, zakója hajtókáján a Becsületrend szalagja virított. Gazdagon árnyalt, rekedtes hangján a verzátus ember udvariasságával köszöntött bennünket. felesége, Oona és két gazella szépségű kislánya is előjött valamelyik belső szobából. Rögtön a könyvéről kezdtünk beszélgetni. Megkérdeztem, mikor fedezte fel először, hogy nevettetni tud, hogy a közönség nevetése csakis neki szól. Élénken bólogatott, és készségesen válaszolt. A Keystone cégnél dolgozott a Keystone Copsnak nevezett artistacsoporttal. Nyaktörő mutatványokat csináltak egy álló kamera előtt, afféle színpadi varietészámokat. Egyik nap egy fehérre festett arcú, óriás termetű, szakállas banditát kellett kergetniük. Ez amolyan rutin feladatnak számított. Hosszas futkosás, bukdácsolás és számtalan zuhanás után valamikor délután elkapták a gazfickót. A földön ült, a rendőrök körülvették, és gumibotjaikkal ütötték a fejét. Chaplinnek ekkor az az ötlete támadt, hogy nem üti folyamatosan, ahogy instruálták. Inkább kiválasztott magának egy olyan helyet a körben, ahol őt jól lehetett látni. Itt aztán hosszasan készülődött az ütéshez, gondosan kimérte botjával a távolságot, többször is nekigyürkőzött, de az utolsó pillanatban mindig megállt. Amikor aprólékos előkészítés után végül mégiscsak rászánta magát az ütésre, melléütött, és hasra esett. A filmet nyomban bemutatták egy Nickel-Odeonban.
És amikor melléütött, akkor először nevetett a mozi közönsége Charlie Chaplinen.

238. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Charlie Chaplin
>!
StJust

Ha valaha is úgy érzed, hogy túl gyorsan száguld veled az élet, menj templomba, vagy színházba. Ott megáll az idő, azt hiszed, hogy elromlott az órád, úgy van, ahogy Strindberg mondja a Viharfelhők-ben: Az élet rövid, de sokáig tarthat, amíg elmúlik.

451. oldal

>!
Avraham

Ez a parlagias bergmani feszélyezettség, ez a félénkség a kiszámíthatatlan érzésektől: jobb félrehúzódni, hallgatni, kitérni. Az élet épp elég veszélyes így is, köszönöm, de én inkább óvatosan visszavonulok, kíváncsiságom szorongássá változik, nekem jók a szürke hétköznapok is. Azokat át lehet tekinteni, azokat kézben lehet tartani.

12 hozzászólás
>!
n P

Nem ismerem azt az embert, aki voltam negyven évvel ezelőtt. Kelletlenségem annyira mélyről fakad, és elfojtógépezetem még most is olyan hatásosan működik, hogy nehezen tudom előhívni a képet. E tekinteteben a fényképek nem sokat érnek. Csak álarcok láthatóak rajtuk, fedezékben. Ha úgy éreztem, hogy támadnak, haraptam, mint egy rémült kutya. Senkiben nem bíztam, senkit nem szerettem, senkire nem volt szükségem. A szexualitás démona örökös hűtlenségbe és kényszercselekedetekbe hajszolt, szüntelenül gyötört a vágy, a félelem, a szorongás és a rossz lelkiismeret.
Így hát mindig magányos voltam és dühös. (…) Tudtam, hogy van bennem rábeszélőképesség, rá tudom venni az embereket, hogy megcsinálják, amit akarok, tudok társaságbeli módon elbűvölő lenni, ha kedvem tartja. Tudatában voltam annak is, hogy van érzékem a megfélemlítéshez és a lelkifurdalás érzésének felkeltéséhez, hiszen gyerekkorom óta jól ismertem a félelem és a lelkiismeret működésének mechanizmusát. Egyszóval zsarnok voltam, aki azonban élvezni nem tudja hatalmát.

147. oldal

2 hozzászólás
>!
StJust

Néha tisztán, szinte kitapinthatóan érzem, hogy egy félig állat, félig ember, ősöreg szörny mocorog bennem és meg akar születni: egy reggel rosszízű, durva szakállt rágnak a fogaim, érzem reszkető, gyenge tagjait a testemben, hallom zihálását. Szürkület sejlik fel előttem, amely nem halált idéz, hanem kihúnyást. Néha azt álmodom, hogy kihullanak a fogaim, hogy sárgás, szuvas csonkokat köpök ki a számból.
Visszavonulok, mielőtt a színészeim vagy munkatársaim megpillantanák a szörnyet és elfogná őket az undor vagy a részvét. Túlságosan sok kollégámat láttam már mint fáradt bohócot összerogyni a porondon, önmaguktól megcsömörlötten, kifütyülve, vagy udvariasaan agyonhallgatva, és láttam, hogy vonszolták ki őket a fényből a cirkusz tapintatos vagy fölényes alkalmazottai
Veszem a kalapom, mivel még elérem a fogast, és magam megyek ki, még, ha fáj is a csípőm. Az öregedés kreativitása bizony nem magától értetődő dolog. Időszakos és feltételekhez kötött, nagyjából ugyanúgy, mint a csendesen apadó szexualitás.

106-107. oldal

>!
StJust

Középszerű embert soha ne játszon középszerű ember, mondta Grevenius, közönséges nőt soha ne játszon közönséges nő, öntelt primadonnát, öntelt primadonna. Hammarén egyszer ezt mondta: Rohadt dolog ez a színészekkel. Mire összepiálnak maguknak egy arcot, elvesztik az emlékezőtehetségüket.

260-261. oldal

1 hozzászólás
>!
Avraham

Egy forgatási napot választok 1982 januárjából. Hideg idő volt, a feljegyzéseim szerint mínusz húsz fok. Szokás szerint öt órakor ébredek, pontosabban ébreszt fel és rángat ki legmélyebb álmomból valamiféle gonosz szellem, és máris teljesen éber vagyok. Hogy szembeszállhassak a hisztériával és zsigereim szabotázsával, nyomban felkelek, és néhány másodpercig csukott szemmel, mozdulatlanul állok a szoba közepén. Áttekintem pillanatnyi helyzetemet: hogy van a testem, hogy van a lelkem, és, mindenekelőtt, mik az aznapi teendők. Megállapítom, hogy eldugult az orrom (a száraz levegő miatt), fájdalmat érzek a bal herémben (valószínűleg rák), sajog a csípőm (a megszokott módon), zúg a rossz fülem (kellemetlen, de nem kell törődni vele). Megállapítom továbbá, hogy hisztériám mérsékelt, hogy félelmem a bélgörcstől nem túlságosan erős, hogy aznapi munkám Ismael és Alexander jelenete, és aggódom, hogy ifjú és bátor címszereplőm nem lesz képes megbirkózni ezzel a jelenettel.

>!
Avraham

A későbbi fejlemények ismeretében ma már tudom, hogy több mint negyven évnek kellett eltelnie, amíg érzelmeim kiszabadulhattak abból a zárt térből, ahol éltek. Addig az érzelmek emlékeiből táplálkoztam, jól tudtam, hogyan kell az érzelmeket reprodukálni, de a spontán megnyilvánulásaim soha nem voltak igazán spontánok, mindig eltelt egy másodpercnyi idő intuitív élményem és érzelmi kifejeződése között. Ma, amikor nagyjából gyógyultnak tartom magam, azon tanakodom, van-e vagy lesz-e valaha olyan eszköz, amellyel mérni és definiálni lehet az olyan neurózist, amely ennyire megtévesztően tudja elbohóckodni a normalitást.

5 hozzászólás
>!
Ουροβορος

A félelem hamarosan megszülte azt, amitől féltem.

276. oldal (Európa, 2011)

>!
Avraham

A barátságra való alkalmasságomat illetően egyébként nincsenek illúzióim. Kétségtelenül hűséges vagyok, de végtelenül gyanakvó. Ha úgy érzem, megcsalnak, én is gyorsan hűtlen leszek, ha úgy érzem, ejtenek, én is elvágom a szálakat, ehhez megvan a kétes értékű, nagyon is bergmani tehetségem.


Hasonló könyvek címkék alapján

Alexander Ahndoril: A rendező
François Truffaut: Hitchcock
Giannalberto Bendazzi: Woody Allen – A művész, a botrányhős
Jiří Menzel – Szabó G. László: Trabanttal a Hiltonig
Charlie Chaplin: Életem
Pier Paolo Pasolini: Mindenszentek és Halottak között
Szinetár Miklós – Kozák Gyula: Így kell ezt! …Vagy másképp
Pier Paolo Pasolini – „Megszervezni az átlényegülést”
Nemes Károly: Pier Paolo Pasolini
Gelencsér Gábor: Váratlan perspektívák