A ​tébolyult doktor (Elveszett napok 2.) 10 csillagozás

Imre Viktória Anna: A tébolyult doktor

London, ​1867.

Két évszázada lincselték meg a birodalom utolsó királyát. Az ok? Hagyta, hogy egy boszorkánymester sötétségbe borítsa a fővárost, majd átadta neki az uralkodói hatalmat. Így született meg a Brit Tanácsközösség, az okkultisták vezette diktatúra, amelyet alkimisták, mágusok és boszorkányok irányítanak, és ahol a londoniak nagy része falak közé zárt túsz. Egyre többen suttognak azonban arról, hogy új világrend van készülőben, és hogy a Tanács uralma hamarosan véget ér.

Dr. Ambrose Campbell gyermekkora óta őriz egy titkot, amely nemcsak az egész életét köti gúzsba, de morzsánként fel is őrli az elméje épségét. Ez egyrészt megnehezíti a mindennapi munkáját, másrészt egyre kevesebb hajlandóságot érez rá, hogy feláldozza a Sinclair család maradékát – különösen azután, hogy személyesen is megismerkedik az egyik kiszemelt áldozattal.

Mialatt Ambrose elhatározza, hogy egyszer s mindenkorra leszámol az őt kísértő szellemekkel, London hatalmi viszonyai… (tovább)

>!
Főnix Astra, Hajdúböszörmény, 2019
596 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635999055 · Illusztrálta: Imre Viktória Anna

Kedvencelte 3

Most olvassa 2

Várólistára tette 29

Kívánságlistára tette 38

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Bíró_Júlia
Imre Viktória Anna: A tébolyult doktor

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban a Setét mérgező köde London fölé borult, és ettől a legutolsó kóbor csatornatöltelék kisfiú/kislány is nekifutás nélkül vált amatőr zseni detektívvé, nyomolvasó fenoménná, profin amatőr, avagy amatőrként is profi intrikussá és szabadidős szexszimbólummá. Kivéve persze az előtörténetileg megkonstruált profikat, akik minden egyes, nyomorult, trappistasajttal ékesített egérfogóba puszta kézzel nyúltak bele, mert tudták ugyan, hogy csapda, de mi másra találták volna ki a pszichológiát, ha nem azért, hogy megmagyarázza, miért nem cselekszik logikusan soha, senki, semmilyen körülmények között.

A kötet vitathatatlanul legnagyobb előnye, hogy a szexomán hisztigombóc a bosszús doki Leonard kikerül a fókuszból, és megkapjuk helyette a szeretetéhes nyüszigombócot a dilidokit Ambrose-t, aki lényegesen hálásabb karakter a vívódásaival, emberkerülésével és a küzdelmeivel. spoiler Sajnos ő is el lett látva egy olyan spoiler spoiler spoiler spoiler szállal, ami visszakézből törölte orrba a karaktere egyéb jellemvonásait. Egyáltalán, az összes karakter addig van nagyjából egyben, míg nem lesz muszáj hirtelen, a semmiből érzelmi életet élniük teljes erőből. Ekkor ugyanis mindenki kis rajongói klisékupacokká spoiler és hormonvezérelt katasztrófacsomagokká spoiler változik. Mert ugye az értelem és az érzelem mindörökké harcban áll, még a mágikusan setét és halálontúli bestiákkal zsúfolt Londonban is. Há' hogyne, mer' naná, maj' nem. És már át is vettük a cselekmény 74%-át.
A maradék ellenben abszolút megérte a várakozást, egészen izgalmas adalékok kerülnek elő az okkultizmus különféle ágainak működéséről, a művelésük túl- és pláne evilági következményeiről, és legfőképpen arról, hogy a titkok birtoklásáért kinek miféle árat kell(ett) fizetni. Csak győzze az ember kibugázni a tökmindegy-mindenki-megússza akciójelenetek, intenzív tekintettel egymásra pillogások és sejtelmesen gonoszkodó célzások közül.
Továbbra se értem, mit keres még bárki evilági élőlény Londonban, különös tekintettel azokra, akik lakhatnának máshol is. (És a többiek miért nem gyújtják egymásra a várost.) Azt mégúgy sem, hogy sikerült ennek a ritualista gárdának egy fél lépést is megtennie az Elvben Mindenre Megoldást Nyújtó Rítus elvégzésében. spoiler Viszont mostanra olyan jó kis ingatag mágikus kártyavár kezd felépülni, hogy minden szőrszálhasogató undokságommal egyetemben meglepő lelkesen várom, mikor és hogyan dől össze :3 igen, ez egy cicavigyoros emoji.

3 hozzászólás
>!
Noro 
Imre Viktória Anna: A tébolyult doktor

A könyv apropóján egy jelenségről szeretnék megosztani néhány gondolatot. Miért van az, hogy sok magyar szerző inkább Angliában, esetleg Amerikában játszódó regényeket ír, amikor ugyanezeket a történeteket kis utánagondolással a magyar történelembe is beépíthetné? Tényleg van valami vonzó az angolszász világban, ami kihagyhatatlan, vagy mindez inkább megszokás dolga? Esetleg egyszerűen csak könnyebb, mert az olvasóknak ezt a közeget nem kell bemutatni, nem kell elmagyarázni, ugyanakkor pedig a távolság elfedi a világ ábrázolásában elkövetett hibákat?
A kérdés azért merült fel bennem, mert az Elveszett Napok ciklus, bár a XIX. századi Londonban játszódik, nem kötődik szorosan sem az angol viszonyokhoz, sem az angol történelemhez. Néha felvetődik II. Károly brit uralkodó neve, vagy éppen megpillantjuk a Szent Pál székesegyház romjait, de ez a történet alapvetően más európai országokban is elhelyezhető lenne. Inkább a korszak jegyeit hordozza magán, semmint egy konkrét helyszínét. Egy kreatívabb, eredetibb helyszínválasztás sokat dobhatott volna a hangulatán. Például: Európában évszázadokon át Prágát tartották az alkímia fővárosának és a kontinens okkult középpontjának. Képzeljük el, hogy a boszorkánymesterek által kiebrudalt királyt Habsburg Ferdinándnak hívják, hogy a Setét leereszkedése indítja meg a harmincéves háborút, hogy szász mágusok és szláv boszorkányok adnak egymásnak randevút az elfalazott Prágában, hogy osztrák és magyar nemesi családok küzdenek az életben maradásért az okkult uralom alá kerülő Német-Római Birodalomban… Nem keltene fel sokkal több figyelmet egy ilyen hátterű regény?
A tébolyult doktor történetében a háttér tehát nem domborodik ki annyira, mint lehetne. Még a Londont elborító Setét, ez a kétszáz éve létező mágikus árnykupola is kezd megszokottá válni, és a regény nagy részében nem sok vizet zavar. Persze tudjuk, hogy a nagy összeesküvés, a három doktor fekete mágikus rituáléja éppen a Setét eloszlatására tett kísérlet, de tulajdonképpen lehetne bármilyen más, sejtelmesen gonosz jelenlét, aminek a közvetlen hatása az eseményekre elhanyagolható. London lakói csak felteszik a mérgező köd elleni maszkjukat, és mennek a dolgukra, mintha egy közönséges nagyvárosban élnének.

Ennyit a negatívumokról, ugyanis más területeken a regény határozott fejlődést mutat az első részhez képest. Amelynek, megjegyzem, nem voltam nagy rajongója, de számos részletét érdekesnek találtam és általában véve is kíváncsivá tett.
A legfontosabb talán az, hogy a főszereplők sokkal átgondoltabbakká váltak, motivációik érthetőbbek és értelmesebbek lettek. Számomra nagy öröm, hogy az első rész címszereplője, Leonard doktor ezúttal a háttérbe került, mivel álszenteskedése eddig is csak idegesített. Helyette Ambrose doktor kerül a középpontba, aki a maga nem teljesen épeszű módján is egy sokkal megérthetőbb, mi több, kedvelhetőbb figura elődjénél. Igazi antihős, a szó valódi értelmében. Az ő lelki nyavalyái nem csak sokkal érdekesebbek, mint társainak mániái, de a karakterben megvan a törekvés is, hogy leküzdje őket. (Ami pedig ebben a sorozatban igazi ritkaság.) Ráadásul egy új nézőpontból mutatja be az okkult erők működését is. Általában véve a könyv sok érdekes apróságot elárul mind a (sámán) boszorkányok, mind a (fausti) mágusok életéről, életfelfogásáról, márpedig nekem ez is hiányzott az első részből. Az igen tekintélyes stáblistát nem sorolnám fel, de általában a legtöbb fontos szereplőről elmondhatom, hogy sokkal jobban a helyükre kerültek, mint az előzménykötetben, árnyaltabb, élőbb figurák lettek belőlük, akikről így már olvasni is sokkal szórakoztatóbb. Bár a történet hosszabbra nyúlt a szükségesnél, az intrikák izgalmasan bonyolódnak, és a cselekmény néhány durva meglepetést is tartogat.

16 hozzászólás
>!
gabriellaeld I
Imre Viktória Anna: A tébolyult doktor

Az a sztori, hogy 3 évvel ezelőtt habzó szájjal belovagoltam egy könyvesboltba, lemartam a polcról az első részt és sírva-ríva olvastam, de jó, de szép, spoiler.
Aztán 3 évvel később felnőttem, megkomolyodtam, becsörtettem a Könyvfesztre a Főnix Könyvműhely ajtaját feltépve, és habzó szájjal nekiugrottam, majd spoiler a kezemhez szikszalagoztam, ameddig az írónő nem dedikálta nekem. spoiler
Nehezen boldogultam vele, félig a szakdogám, félig a saját regényeim, harmadrészt meg, spoiler mert nem volt időm letenni a seggem és olvasni több órát egyhuzamban mostanság.
Ellenben annyit elmondhatok, hogy ez a sztori az orrlyukamon keresztül egy evőpálcika segítségével pépesre tunkolta az agyam, majd kifolyatta a szemgödrömön át, a szívemet meg forró sós vízben lelketlenre főzte, s szárazon apró darabokra kockázta. A koporsószögem receptje, ez a trilógia.
A szó legpozitívabb értelmében!
Egyébként spoiler spoiler
Csókolom, és a harmadik rész merre van? Nagyon rákívántam most :D

3 hozzászólás
>!
lilla_csanyi
Imre Viktória Anna: A tébolyult doktor

Áááááá, hát mi a búbánatos rongybatekert <insert random káromkodás> volt ez?
Kétségtelen, hogy az olvasásom körülményei is ideálisak voltak ahhoz, hogy megérintsen: az elmúlt héten mind munkahelyi, mind magánéleti téren annyi stressz ért, hogy a Setét által borított London világa olyanná vált, mint egy kulacs víz a sivatagi vándor számára.
De nem akarom kisebbíteni a Tébolyult doktor érdemeit, úgyhogy vágjunk is bele.
Trilógiát írni nehéz. Egy trilógia második kötetét megírni úgy, hogy ne unjuk halálra magunkat, és ne azt érezzük, hogy fölöslegesen húzzák a szereplők az időt a végkifejlet és a bevezetés között: elképesztően nehéz. Ez viszont egy remekül sikerült darab, ami különösen azért érdekes, mert a legtöbb jó folytatással ellentétben nem a világ mélyebb megismerésére szolgál, hanem továbbra is a szereplők, és azok motivációi maradnak középpontban. (A bosszúszomjas doktor után bennem felmerült, a Setéttel kérdésekre szerencsére megkaptam a választ.) Az első 200 oldalban mindenki jön, megy, teszi a dolgát a saját elképzelései szerint, és az olvasó csak les, hogy jó, persze, érdekes ez a szereplő, de miért fontos ez? Aztán elkezdenek előjönni a konfliktusok, a problémák, a felszín alatt megbújt cselszövés és ármány, majd az utolsó 150 oldalon az arcunkba robban az egész. Onnantól kezdve letehetetlen.
Az első kötetben Leoé volt a legfőbb szerep, ebben a kötetben azonban átvette a helyét Dr. Ambrose Campbell. Remek választás volt, a három doki közül szerintem a legérdekesebb nézőpontot kísérhettük végig. Nagyon nehéz róla mondanom bármit is, ami nem spoileres, de szerintem sokan fogják kedvelni, főleg mert minden hibája ellenére nagyon epikus jellemfejlődésen megy keresztül.
Sokat szerepelt az előző kötetben még jóval sejtelmesebb Octavia Warren is: a második részben nyilvánvalóvá válik, hogy nem kispályás játékossal van dolgunk a személyében. Nekem felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban, még kivárom, mi lesz vele a végkifejletben.
Lenore továbbra is az örök kedvenc. Sajnos kevesebbet szócsatázik Leoval, pedig az ő élcelődésüket bármeddig el tudnám olvasni, de cserébe megérinti egy kicsit a boldogság szele, aminek nagyon örültem. Ráfért már. Ennek tükrében különösen stresszes volt számomra a kötet vége: szegénnyel megint jól kibabrált az élet. Konkrétan fizikailag fájt, hogy a kedvenc karakteremnek ennyi mindent el kell viselnie: már megint.
Az Isabelle, Jason, Lucy trió sajnos csak annyira volt hatékony, mint Finn és Rose a Last Jediben. Bár a jeleneteik szórakoztatóak voltak, de ők tették hozzá a legkevesebbet ehhez a részhez.
Hieronimus Bell-lel szintén nem tudom, hányadán állok. Ebben a kötetben még inkább előtérbe kerül az emberi oldala, és kap bőven ízelítőt abból, hogy mik a tettei következményei. Inkább sajnáltam, mint utáltam érte.
Philippel továbbra sem sikerült megbarátkoznom. Előre rosszul vagyok, hogy a következő kötetet a számomra legellenszenvesebb szereplő előtérbe helyezésén keresztül szemléljem majd, de jelenleg sok mindent megadnék, ha tudnám, hogy hogyan folytatódik a szereplők sorsa…Az olvasás az a hobbi, ami IGAZÁN megtanítja az embert a türelemre.
Összesítve: kiváló folytatás, de ha az előző nem tetszett, ez sem fog, mert az okkultizmus, a mágia és a boszorkányság valódi mélységeibe nem ad betekintést. Ha viszont szeretted, nem fog csalódást okozni: ezek a karakterek egy percig sem hagynak unatkozni. Csak tudj tőlük elszakadni. Nem lesz könnyű.

>!
Fallen_Angel P
Imre Viktória Anna: A tébolyult doktor

Pont három éve olvastam A bosszúszomjas doktort, ezért a második rész első néhány fejezetével lassan haladtam. A történetre nagyjából ugyan emlékeztem, de azért a könyv eleje jó néhány „ja, tényleg” felkiáltással telt, mire belerázódtam, vagy inkább visszarázódtam a történetbe. Avagy mit nem adtam volna egy egy-két oldalas ki kicsodáért/összefoglalásért.

A szereplők közül számomra ezúttal Lenore és Ambrose vitték a prímet, végig nagyon kíváncsi voltam az ő szálukra. Van olyan szereplő, akit továbbra sem tudok hova tenni, gondolom, hogy rájuk még várnak dolgok, amikből kiderül, kik is ők valójában. A könyv hangulata pont ugyanolyan, mint ez előző részé, szépen viszi tovább a sötétbe borult, mágiával teli London történetet – aztán egyszer csak elfogytak az oldalak, én meg magamra maradtam egy függővéggel. Most már tudnom kell, hogy mi lesz a vége, így várom a folytatást.

>!
KockaCica
Imre Viktória Anna: A tébolyult doktor

Az előző kötet groteszk, ám rendkívül magával ragadó története után kérdés sem volt, hogy amint lehet folytatnom kell a Setét árnyékában kibontakozó cselszövögetések nyomon követését. Így nem volt más hátra, mint kilátogatni a Könyvhétre és megrohamozni a Főnix Könyvműhely standját. A többit szerintem nem kell ecsetelnem.

Az előző kötethez hasonlóan ez a rész is lassan épül fel, ám itt már nem a sötét londoni világ megismerése miatt, hanem éppen azért, hogy mindebbe az okkult mindennapokba visszarázódjunk. Nagyon is szükség van erre, hiszen jócskán van mit visszaidézni az előző rész történéseiből, így mindenképp a történet és a sorozat javára válik az, hogy Lenore segítségével számba vesszük az eddig történteket. De ez nem minden…

Rettentő izgalmas átvezetés ez, ami kíváncsivá tesz, és azt az érzést fokozza az olvasóban, hogy valami igazán nagy készül, és talán mégsem elkerülhető a jóslathoz vezető szörnyűséges út. De mielőtt azt gondolnád, nem, nem úgy átvezető, mint egynéhány trilógia középső része, mely csak töltelék szerepet kap, egyáltalán nem. Ez a kötet tudta fokozni az előző hangulatát, izgalmasabbra és sokkal informatívabbra sikeredett, mely megadja azt a pluszt, amitől az olvasó gyomra végig görcsbe rándulva áll. Ilyen görcsös pillanatok adódnak, mikor megfigyelhetjük a morcos vámpírvadász és Lucy kisasszony mindennapjait, vagy Leo és Lenore csipkelődéseit, vagy Ambrose és Ninimus szellemekkel való hadakozásait és boldog, önfeledt pillanatait.

Mindezek közben egyre több és több dolog derül ki az egyes szereplőkről és motivációikról, melynek hála a szemünk előtt változnak és alakulnak át…

Bővebben: https://kockacica.blogspot.com/2019/08/imre-viktoria-an…

>!
Ander
Imre Viktória Anna: A tébolyult doktor

Délelőtt fejeztem be az egy hete tartó kalandomat a könyvvel (munka és egyéb elfoglaltságok miatt sajnos elhúzódott), és egy szóval így tudnám leírni: zseniális!
Kicsit bővebben:
A lehető legjobbkor vettem kézbe a regényt, mivel az utóbbi hónapokban nem éreztem egyik olvasmányommal kapcsolatban sem az a bizonyos „beszippant magába, egész nap a könyvre gondolok, ismerem a szereplőit” érzést, amit általában egy igazán jó könyvnél szoktam. Az sorozat első részét két évvel ezelőtt olvastam, így abban is újra elmerültem. Bevallom, másodjára sokkal jobban tetszett. De a folytatása… Megérte rá várni! Ennél a könyvnél teljes mértékben átéltem a fentebb említett érzést.
A könyvnek nagy erőssége, hogy a világa és a szereplői is precízen kidolgozottak. Az első részhez képest itt már sokkal jobban kibontakoznak az egyes karakterek. Ebben a kötetben folyamatosan éreztem a feszültséget, hogy vajon mi fog történni a következő fejezetben, illetve a történet végén. Kedvenc szereplőm Ambrose, Lenore és Octavia lett. A több napon át tartó olvasásnak meglett az az előnye, hogy elméleteket gyártottam a könyv végével kapcsolatban. Hatalmas meglepetés ért, egyáltalán nem azt kaptam, amire számítottam és kellően felcsigázott a folytatással kapcsolatban (remélem, nem kell rá nagyon sokat várni, de hát jó munkához idő kell). :)


Népszerű idézetek

>!
lilla_csanyi

A gondot csak az jelentette, hogy Lenore-nak arra a tulajdonságára kellett volna támaszkodnia, amiről úgy tudta, nem létezik: a csáberejére.

57. oldal

>!
lilla_csanyi

– Örülök, hogy ilyen önállóan kényelembe helyezte magát, doktor úr – jegyezte meg, és becsukta az ajtót. – Legközelebb végig is nyúlik az ágyamon, vagy ennyire azért nem vagyunk jóban?
– Sajnos nem vagyok elég ápolatlan az ízlésének, Lenore – csóválta a fejét Leo.

387. oldal

>!
lilla_csanyi

– Szeretné, hogy megint gyomorszájon vágjam, doktor úr?
– „Megint”? – Isabelle lelkesnek tűnt. – Ó, már emlékszem…
– Amikor épp nem cselszövéssel tölti az idejét, Lady Orkney szívesen alkalmaz erőszakot – tájékoztatta Leo nem kevés éllel a hangjában.

255. oldal

>!
lilla_csanyi

Résnyire feltolta az ablakot, hogy beengedje a macskát, az pedig nem is kérette magát, hanem egyetlen kecses ugrással a könyvtárszoba szőnyegén termett, és nekidörgölőzött Lenore szoknyájának. Fekete mancsnyomokat hagyott maga után.
– Remek – jegyezte meg Dr. Spencer a legkisebb lelkesedés nélkül. – Még egy koszhadt szörnyteg. A ruháival vonzza őket, vagy a savanyú humorával?

248. oldal

>!
lilla_csanyi

Ambrose ritkán állt szóba az apja kísértetével.

304. oldal

>!
lilla_csanyi

– Csak nem megismerkedtél valakivel? – kíváncsiskodott George.
– Semmi közöd hozzá.
Még csak az hiányzott, hogy az apja kísértete elkezdjen párkapcsolati tanácsokat adni neki.

306. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Böszörményi Gyula: Gergő és a bűbájketrec
M. G. Brown: Vérvörös Rózsaszirmok
Deborah Harkness: Az éjszaka árnyai
Kendare Blake: A rémálmok lánya
Szergej Lukjanyenko: Egyesült őrség
Richelle Mead: Véreskü
J. Goldenlane: Éjfél
Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz
Charlie N. Holmberg: Az üvegmágus
J. R. Ward: A király