A ​káoszittas doktor (Elveszett napok 3.) 5 csillagozás

Jól sikerült lezárása egy kissé döcögősen indult trilógiának. Adott egy város, ahol mindenféle okkult erők nyüzsögnek: mágusok, boszorkányok és alkimisták, akik egyszerre urai és rabjai is a várost (fizikailag is) borító Sötétségnek. Itt az erők középpontja, a hatalom legnagyobb koncentrációja, ugyanakkor itt a legveszélyesebb és a lelket leginkább megrontó hatású is. Nem csoda hát, ha ellentmondásos érzelmek vezérlik azokat, akik a Sötét feletti uralomra, vagy éppen annak elpusztítására törnek.

A történet „hősei” szinte kivétel nélkül közveszélyes figurák, nem egy közülük gyakorló vagy visszavonult sorozatgyilkos. Intrikáikba bonyolódva nem nézik, kinek ártanak, miközben saját személyes mániájukat követik. Ez nem sokat változott az első rész óta. Most azonban végre részletesen kirajzolódik, mi hajtja őket, ahogy az is, mi gátolja őket abban, hogy teljesen eladják magukat az ördögnek (néha szó szerint, elvégre a démonidézés a mágia egyik fő formája). Egyszóval mind sokkal emberibbé váltak a trilógia kezdete óta. Nem állítom, hogy jellemfejlődésük mindig, minden ponton tökéletesen érthető, de alapvetően mégis sokkal meggyőzőbbé váltak. Afféle fausti tragikus hősökről van szó, akik vélt vagy valós veszteségek arra késztetnek, hogy mindent leromboljanak maguk körül, de valami vagy valaki még éppen csak megtartja őket az emberség peremén.

Maga a sztori egy átkozottul bonyolult szövevény (n.b.: ez tőlem dicséret), amelyben mindenki mindenkit félrevezet, de el kell ismerni, hogy a szerző kézben tartja a szálakat. Még az utolsó száz oldalra is jócskán jutnak izgalmas meglepetések. Az viszont nem ártott volna, ha a háttér egy árnyalattal kevésbé szappanoperás, mert sok energiát vesz el, hogy fejben kell tartani, ki kinek a kicsodája. (Vagy legalább egy családfát illett volna leközölni.) Hiányérzetet okozott még mindig, hogy a helyszín gyakorlatilag bármely létező vagy kitalált város lehetett volna, annyira nem voltak egyedi vonásai – pontosabban voltak, de ezek kivétel nélkül okkult motívumok, amelyeket bármely városra rá lehetett volna húzni. Mindezzel együtt parádés lezárást sikerült összehozni ennek az egyszerre urbánus és epikus fantasy trilógiának, ami hibái ellenére is érdekes olvasmány volt.

Először is, k***ára elfogult öt csillagot kapott tőlem, mert:
– alig bírtam letenni; ha nem fizikai képtelenség, együltő helyemben olvastam volna végig az egész trilógiát,
– imádnivalóan nem fekete-fehér egyik karakter sem spoiler,
– Peter Huntington off,
– hihetetlen jól van felépítve az egész,
– egyszerűen csak egy újabb zsenialitás a Főnix fantasyjai közül.

Imádtam, hogy emlékeztetnem kellett magamat, hogy egyik főbb szereplőnk se szent, sőt, imádtam, hogy emberiek, hogy mindenkinek megvan a(z általában) jogos indoka, legalábbis a saját szempontjából, saját világrendszerében logikus és elfogadható oka arra, hogy belegabalyodott az egész összeesküvésbe; imádtam, hogy végre egy olyan sokszemszöges regényt olvasok, ami a karakterek személyiségét konzekvensen tálalja, és ugyan a különböző szemszögekből van némi eltérés azalapján, ahogy az adott nézőpontkarakter látja őket, mégsem szöges ellentétben vannak az ábrázolások egymással.

A karakterekről a végtelenségig tudnék áradozni, ahogy a kezdeti benyomásokból kialakult a valós kép róluk, ahogy újabb és újabb oldalukat ismertük meg (ismerték meg ők maguk). Aligha tudnék kedvencet mondani, hiszen sokan a szívemhez nőttek: Lenore és Ambrose spoiler, Hieronymus spoiler és Raoul spoiler, Lucy és Jason, Isabeau és Emma, Vera spoiler, Claudia, még Leo is spoiler; de tény, hogy az utolsó kötet meglepetése Peter volt, aki végre jobban előtérbe került, mint az előző kettőben, és nálam el is rabolta a showt, egyszerűen zseniális az a bolond. Philipet a végére úgy-ahogy megkedveltem, bár még mindig tartanám vele a két lépés távolságot; spoiler. Octaviával szintén bajban vagyok: értem őt, de valahogy ő és spoiler nekem nagyon kilóg a társaságból; nem szívesen futnék össze vele. Servilia sajnos keveset szerepelt, de a száraz, tényszerű viselkedésén jókat derültem.

Kivételesen a pacinggel se volt bajom; bármikor felmerült bennem, hogy valami még hiányzik, valami nem oké spoiler, spoiler már rég nem szerepeltek, valami készül, néhány oldalon belül tuti, hogy előkerült a téma.

Ha levonnék egy fél csillagot, az két apróság miatt lenne: egyrészt a szövegben maradt néhány hiba meg (nekem) hiányzó szó, másrészt, hogy – bármennyire is széles skáláját vonultatja fel a szexuális/romantikus orientációnak – vaskalaposan binárisan látja és láttatja a gendert (még akkor is lány vagy fiú szerepel a szövegben, amikor bőven elég lett volna a gyerek).