Ki ​a magyar 5 csillagozás

Illyés Gyula: Ki a magyar

„E kis tanulmányban a magyarság származásának bonyolult, sok helyt ellentmondó kérdését próbáltam bemutatni röviden s közvetlenül, mintha falumbéli ismerőseimnek beszéltem volna. Vagyis szigorúan tárgyilagos voltam … komolyan népszerűsítettem” – emlékezik művére Illyés Gyula.

Eredeti megjelenés éve: 1939

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Gondolkodó magyarok

>!
Magvető, Budapest, 1982
64 oldal · ISBN: 9632716728

Várólistára tette 3


Kiemelt értékelések

>!
MortuusEst
Illyés Gyula: Ki a magyar

Na mit kezdjek ezzel a könyvvel? Alapvető problémáim vannak vele. Becsapva érzem magam. Kezdjük az elején! Már a cím elhibázott, több ok miatt is. Egyrészt a kijelentő mondatok megnyugtató magabiztosságát és luxusát csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak. Nagyon odakívánkozna egy kérdőjel. Másrészt csalóka ez azért is, mert az olvasó ettől a kijelentéstől azt várná, hogy a szerző majd választ(válaszokat) is fog adni. Tényeket. Nyilván egy ilyen kis füzettől nem várhatunk monografikus részletességet–totalitást. De akkor az olvasó jogosan érzi magát becsapva, hiszen akkor az író minek ígér ilyet? Harmadszor: most akkor tulajdonképpen ez mi? Tudományos érvényű fejtegetésnek édeskevés. Elmélkedés? Akkor meg egy kicsit zavaros.(Ez beleférne, hiszen jóval kötetlenebb is lenne az írás, csak akkor meg miért tetszeleg a válaszadó szerepében?) Szépirodalom? Ahhoz meg kevés az esztétikai élmény. Leginkább egy olyan közhelygyűjtemény jut eszembe róla, amiből az ötödikesek megfelelő „szupervilágmegváltóerkölcsilegnevelő” mottót írhatnak a nyelvtan füzetük első oldalára. Mondjak egy példát? Tessék:

„Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog.”
Lényegében ezzel minden pozitívumot elmondtam. Ezen kívül zagyva mese az egész.

„Származásunk leghitelesebb történetét is úgy kezdhetnénk, mint egy mesét: hol volt, hol nem volt”
Ez valóban így is van. Óriási hézagok vannak az ismereteinkben, főleg ami az őstörténetet illeti. Ehhez képest az elején az előszó nevezi mesének a hun-magyar rokonságot, amit a „Tudomány a mai napig nem igazolt”, később meg azt boncolgatja, hogy Attila milyen őse Árpádnak, meg hogy a harciasságunkat tőlük örököltük etc. Nekem nem is a rokonságkeresésével van bajom. Hanem azzal, hogy egy felelős értelmiségi miért vesz át kritika nélkül mendemondákat? Nincsenek hivatkozások, nincs forrásmegjelölés. Néha anekdotikus jelleggel idéz valami barátot, aki dallamokat játszik, és hogy ez mennyire magyar… Komolytalan. A kocsmai sztorizgató alkalmi történészkedés jut az ember eszébe, amikor pár rövid után mindenki megfejti az összes tudományos problémát.(És azt is persze, hogy a magyar válogatott miért nincs ott soha a vébén.) Azért is fájó ez, mert a nyelvész énje láthatóan kicsit hitelesebb. Ritkán mondok ilyet, de ez a könyv káros. Érveket ad az áltudományok műhelyeinek. Mert ha:
„egy Illyés Gyula azt mondja, akkor miről beszélünk?”
Nyilván a harmincas évek végén nagyon sok mindent máshogy gondoltak. Nagyon sok minden változott azóta a tudományban is. Nem csak az eszközök fejlettségére gondolok, hanem mondjuk a források mennyiségére is. Nem fogom elemezgetni a könyvet, mert annyit nem is ér. De Illyéstől, mint nyelvésztől minimum annyit elvárna az ember, hogy a nyelvi rokonság kérdését ne mossa össze egy nép eredetével, mert neki aztán tudnia kéne, hogy a kettő nem feltétlenül ugyanaz. Néhol ez a szemlélet látszik is. Kevés.


Népszerű idézetek

>!
MortuusEst

Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog

30. oldal

>!
cassiesdream

Származásunk leghitelesebb történetét is úgy kezdhetnénk, mint egy mesét: hol volt, hol nem volt…

Mit mond a vér

>!
Cicu

Tréfából a vendéglőben csak olyan ételt rendeltünk, amelynek neve mindkettőnk nyelvében megvolt, amelyet tehát még közös őseink is fogyaszthattak ázsiai lakomáikon. Halat rendeltünk, mert azt finnül kalanak hívják, aztán vajat, illetve a finnek szerint vojat. Kértünk még szarvast is, amit a finnek szarvinak neveznek. Sajnos, nem kaptunk. Mivel azt a finnek is vezinek ismerik, mindehhez csak vizet ittunk, mégpedig jégbe hűtve, tekintettel arra, hogy a jég finnül is jee. Így ültünk meg az áldomást, így vigadtunk, hogy alkalmunk akadt nem is annyira az ételeket, mint inkább a szavakat nyelni, azaz njele, mint ők mondják. Kamaszos jókedvünkben majdnem kézzel ettünk, csak azért, mert a kéz finnül is kézi. Aztán nagy sokára mégis nekikészülődtünk, elmenni, amit ők így fejeznek ki, hogy mene.


Hasonló könyvek címkék alapján

Hamvas Béla: A láthatatlan történet / Sziget
Boldizsár Ildikó: Mesepoétika
Hamvas Béla: Arkhai
Szerb Antal: A kétarcú hallgatás
Szerb Antal: Hétköznapok és csodák
Buji Ferenc: Az emberré vált ember
Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt
Szerb Antal: Mindig lesznek sárkányok
Ranschburg Jenő: Rögök az úton
Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák