Ebéd ​a kastélyban 16 csillagozás

Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban

Az ​Ebéd a kastélyban műfaji megjelölése értelmében ugyan regény, de nem a képzelet terméke. Inkább azt mondhatnánk, hogy történelmi non fiction, amelyben szűkebb hazája egykori földbirtokos grófjával és családjával való találkozását beszéli el a Puszták népe írója. A találkozás időpontja is történelmi dátum: nem sokkal az ország felszabadulása után jött létre az a találkozás, amikor a földjét-rangját vesztett gróf ebédmeghívását elfogadva, egy szigorúan őszinte, de felszabadult és fesztelen hangulatú, egész napos beszélgetés keretében, az egykori pusztai kovács fia és az egykori, több tízezer holdas hitbizomány arisztokrata kegyelmes ura – ki-ki a maga nézőpontjából – áttekintette a magyar arisztokrácia történelmi múltját és történelmi mulasztásait. A beszélgetés azonban nem korlátozódik a történelmi múltra, hanem résztvevői – ismét ki-ki a maga nézőpontjából – a társadalomban élő ember örök és mindig aktuális kérdéseiről, például a hatalom és szolgaság, társadalmi igazság és… (tovább)

>!
Szépirodalmi, Budapest, 1985
184 oldal · ISBN: 9631528030
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1966
186 oldal
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1962
338 oldal

Enciklopédia 2


Várólistára tette 3

Kívánságlistára tette 1


Kiemelt értékelések

>!
Ákos_Tóth IP
Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban

Nehéz eset ez a könyv – nehéz, mert az eddig róla írt öt- és egycsillagos értékeléseknek is bőven van igazságtartalma és létjogosultsága, és nehéz, mert magam is úgy vélem, alig néhány, a szövegtől majdhogynem független tényezőnek kellene megváltoznia, hogy jelentős művészeti alkotás szülessen belőle.

Védelmére szóljon: a probléma, amiről Illyés ír, valós. Valóban szembe kell néznünk azzal, hogy az ország elitjét adó nemesség a kiegyezés utáni évtizedekben – de lehet, hogy jóval régebb óta – impotens és rövidlátó hozzáállásával megágyazott a trianoni katasztrófának. Ők hozták létre azt a társadalmilag szétszabdalt államegységet, ami a háborúból már szükségszerűen csak vesztesként, méghozzá súlyosan elvérzett vesztesként kerülhetett ki, és ők indítottak minket el a Trianonhoz, majd a Horthy-korszakhoz és a II. világháborúhoz vezető kényszerpályán. Erről főleg manapság fontos újra többet beszélni, hiszen a történelemszemlélet megint alakulni látszik, azonban a századforduló szellemi, politikai és társadalmi kérdéseihez egyelőre senki sem akar hozzányúlni – talán csak Hatos Pál, aki elkezdte kibontani ezeket a bizonyos előzményeket a Károlyi-köztársaságról szóló könyvében.

És vessük szemére: ennyire pamflet- és programszerűen nem lehet vitát indítani. Illyés vére forr, és mintha élvezné, hogy a körülötte lévő világ fogékony a mondandójára. Bele is veti magát a mélybe, igazi szocreál tempóval próbálja szembeállítani a teszetosza magyar urakat az osztályharccal és az igaz magyarság kérdésével. Módszerei azonban finoman szólva is aljasak: amikor egyfajta példatárat készítenek a gróffal, és egymás után citálják elő a lehetetlenebbnél lehetetlenebb anekdotákat az őrült és őrülten viselkedő előkelőségekről, az nem más, mint bemocskolás, sárdobálás, hamis mítoszok megteremtése, a történelmi kép meghamisítása – írom ezt annak ellenére, hogy ezek a részek talán a legizgalmasabbak a történetben. De kiemelhetném még az elbeszélő sorozatos kirohanásait, amikben szenvedélyesen próbálja magatehetetlen, már-már szellemileg korlátolt egyéneknek beállítani a nemeseket, akik orrot fújni, cipőt kötni, tisztességesen felöltözni sem tudnak, csak nyakkendőt kötni. A tomboló indulatok miatt a mondanivaló már rövidtávon visszafelé sül el, és általuk Illyés maga veszi ki a szelet művének vitorlájából: nem az csapódik le, mennyire semmirekellő népség vezette az országot több mint fél évszázadon át, hanem hogy a szerző mennyire magáévá tette a szocreál irodalom által elvárt nézeteket és módszereket – ami ráadásul éppen Illyés esetében hibás sugallatnak is tűnik.

Mindezzel együtt, ha a szöveg nem 1962-ben, hanem valamikor a harmincas években látja meg a napvilágot, ez az üzenet tarolt volna – a maga korában még nem, de ma alighanem úgy emlékeznénk rá, mint a két világháború közötti magyar irodalom egyik legmerészebb írására. Ebben az esetben nyilván nem hivatkozhatott volna a magyar nemesség II. világháború alatti/utáni hanyatlására, kritizálhatta volna helyette a harmincas évek elitjét – izgalmasabb is lett volna mindez, mint utolsókat rúgni a haldoklóba, főleg tizenöt év távlatából.
Egy plusz csillag jár viszont A kamaszizmok tündérszárnyán című csodaszép novelláért, illetve úgy általában véve Illyés stílusáért: szép, kerek mondataiért, hangulatfestéseiért, a vidék atmoszférájának eleven megfestéséért.

>!
Szépirodalmi, Budapest, 1966
186 oldal
>!
SteelCurtain
Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban

Illyés műve műfajilag meghatározhatatlan. Lehetne regény, gyilkos szatíra, riport is kerekedhetne belőle, vagy vitairat, netán vita nélkül rögtön vádirat. Ez a műfaji határtalanság határozottan jót tesz a műnek. Egy lélegzetre olvasható, sőt nem is javaslom máshogyan olvasni, mert egy elnyújtott olvasásnál könnyen megtörhet a varázs, mely szinte az író és a gróf néma társává avatja a könyv lapjai közé merészkedőt. S bár a két szereplő nem puszta udvariasságból üt meg egymással barátságos hangnemet, ez a könyv mégis csak egy leszámolás. Nem egy személlyel, hanem egy társadalmi osztállyal, a magyar arisztokráciával való leszámolás. Egy elkerülhetetlen és jogos leszámolás egy funkcióját veszített élősdi osztállyal szemben. Igazság azonban nem tétetik, mert mint minden leszámolás, ez is túlzásokba esik. Illyést érthetően elragadja az indulat, s olykor, ha beszélgetőpartnerét nem is, de az arisztokrácia egészét igaztalanul vádolja. Ennek ellenére elejétől a végéig határozottan élveztem, még ha a problémát ma már igazán nem is tekinthetjük aktuálisnak.

>!
kolika
Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban

Illyés Gyula neve elsősorban az általa összegyűjtött mesék által ismert, s ezért is vettem kíváncsian a kezembe e kisméretű, kisebb lélegzetű művét.
A cím maga egy könnyed társalgással társított ebédet jelenthetne, de nagyot téved az, aki a ilyesfajta csevejre számít. Beszélgetés ez, sőt inkább számonkérés.
Sok igazság rejlik abban, amit a szerző elmond művében, mégis én végig úgy éreztem, hogy elbeszélnek egymás mellett. Nem éreztem a megértés, az egymás mondanivalója iránti megértés szikráját. Sőt, úgy éreztem, mintha a mű vádirat lenne, s gróf és környezete, csak azért statisztál, hogy ne valódi vádirat váljon a műből. A gróf kis közbeszólásai, kérdései nem akasztják meg Illyést, hogy kifejtse nézeteit. A kifejtés bőségéből, gördülékenységéből, alátámasztott érveléseiből látszik, hogy ezek a gondolatok nem az ebéd ideje alatt születtek meg a szerző fejében. S kicsit sajnáltam a grófot – még akkor is,ha Illyés mondataival fején találta szöget -.

4 hozzászólás
>!
hoffmann
Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban

Illyés Gyula nem írt műfajmegjelölést e művéhez, (vagy csak az olcsó könyvtári kiadásban nincs ilyen). Azért nem nehéz kitalálni, lényege szerint micsoda. Vádirat a magyar arisztokrácia ellen.
A címe érdekes: lehetne egy kifejezetten szórakoztató célú, könnyed hangú műé is. De ez a könyv minden, csak nem könnyű szórakozás. A cím ugyan utal a sokszor ironikus tartalomra (az ebéd igazi kastély helyett egy istálló mellett lévő és legyekkel bőven ellátott konyhában zajlik), de Swift Gulliverje is halálosan komoly mű, és kegyetlen szatíra is.

Magyarország sorsával, a nemzeti tragédiák okaival sokan foglalkoztak és foglalkoznak ma is. Ezen okokat mindenki máshol keresi, de közös, hogy különböző kisebb-nagyobb társadalmi csoportokat tesznek felelőssé, mégpedig kizárólagosan. A másik közös, hogy minden szóban forgó csoport teljes „tagadásban van”, azaz semmit sem ismer el a felelősségből, legyen szó – mint itt –, az arisztokráciáról, vagy máshol a magyarokról magukról, a zsidókról, a cigányokról, a kommunista diktatúrák pártvezetőiről: mind teljesen ártatlannak vallják magukat.
Így aztán e vélemények sehol sem találkoznak, a totális felelősség-tagadás miatt a párbeszéd lehetetlen.
(Akárcsak manapság, mintha e tekintetben évszázadok hagyományát követnénk: ha ezt a tévét nézed, akkor mindenért azok felelősök, ha azt, akkor meg emezek. Senki soha a legapróbb hibát be nem ismeri. Mintha mindenki Istennek, tévedhetetlennek vélné magát, nem merül föl benne, milyen nevetségessé teszi ezzel magát.)

Illyés Gyula is a történelmi felelősséget keresi. (Illyés egy cikke körül robbant ki a szerveződő „népi” mozgalom és az urbánus irodalom egyik első vitája is.)
A mű voltaképpen egy (részben nyilván költött) párbeszéd az író és a gróf között, amelyben érvei csak az írónak vannak, az ellenfél semmit sem hoz fel mentségére, legfeljebb kérdezni merészel. A feltételek nem lévén korrektek, az eredmény is megkérdőjelezhető, felemás. De hogy mennyiben és miben, azt az én tudásommal nem lehet eldönteni. Problematikus az is, szerintem, hogy éppen egy általa is demokratikusabbnak, kultúráltabbnak lefestett embernek olvas be – jobb híján. Nem az egyes emberre haragszik, hanem a társadalmi osztályra, mondja.

„Családom és a grófi család tehát nemzedékek óta szoros összeköttetésben állt, egy ég alatt élt, ugyanazt a tájat járta, ha egyrészt négylovas hintóban is mint főrend, másrészt pedig, mint juhász szamárháton.”
1945-ben történik, hogy a hajdanvolt gróf meghívja ebédre Illyést, aki ekkor már neves ember volt, a kastélyba, azaz az abból neki meghagyott helyiségbe, a csak az istállók fertályán és mocskán át megközelíthető konyhába. Miközben kanalazgatják a levest, megpróbálva kiszűrni belőle az istállóból származó legyeket, itt kapja meg a korábbi „kegyelmes úr” saját osztályáról, az arisztokráciáról, szemére olvasva, a döbbenetesen kegyetlen vádiratot, nagyon kemény fogalmazásban.

– Elfoglaltak, betöltöttek erőszakkal egy országos helyet, de nem funkciót! Kezdettől fogva idegennek nézték a népet, állatnak: kizsákmányolandónak. Ahogy a gyarmatokon dívik. Mint aztán a polgárok is. Közhelyek ezek, írja. Az arisztokrácia voltaképpen „nem volt”, vagy ha volt is, máshol volt.

– A magyar arisztokráciát egy feladatra alkalmazta a nemzet, de ezt nem látta el. (Illyés sajátosan, idealisztikusan fogja fel azokat a történelmi eseményeket, amikor a királynak tett szolgálataiért, vagy csak hűségért és talpnyalásért az uralkodó címeket adományozott). A címek, rangok és vagyonok jogtalanságok, már megszerzésük mások elől az volt, ezeket örökölni sem lehet jogosan. (Kommunista, vagy anarchista gondolatok: a magántulajdon bűn, mert lopás.)

– „Nincs magyar nemzet?” – kérdezi a gróf. „Még; hiszen említettem.” „A mi hibánkból persze” – mondja a gróf. „Mindenesetre abból veszett el.”

– A magyar arisztokrácia évszázadok óta hisztériás félelemmel rettegett attól a rétegtől, amelynek jólétét és mesébe illő kiváltságait köszönhette: amelyet birtokán dolgoztatott. A félelem indokolt volt. Ezt a társadalmi réteget már-már csak mesékben olvasható kíméletlenséggel szipolyozta ki, nyomta el és vetette meg. Különbül, mint hajdan a jobbágyait. Nem büntetlenül. A gróf szó Ady Endre föllépte óta értelemmel ellátott magyar testben két ingert keltett: kiköpni és csóvát dobni.

– Ha egyén követ el bűnt őrült állapotban, az más megítélést kíván. A kollektív téboly bűnösei, a hatalom eszelősei számára nincs kímélet. Az államnak joga, hogy átnevelje őket. S miért voltak kollektíven, s nem személy szerint őrültek a hatalom birtokosai? Mert az érdemtelen kiváltság szükségszerűen elmebajjal kísért. Egész rétegek alakulnak át szabályszerű elmegyógyintézetté.
(Átnevelőtábor: ez ismerősen hangzik nekem. Recsket és a hasonlókat, meg a Gulágot is így nevezték, sőt, Kínában is ez dívott Mao alatt.)

– Az őrült hatalmaskodási hajlam csak a szolgalelkűség tengerén él meg, úszik dióhéjként. Magyarországon egyedülálló módon hagyta a nép, hogy tapossák, rágják. Ez szinte súlyosabb betegség, mint a hatalommal való visszaélés, amely így szükségszerűen bekövetkezik.

– A legtöbb birtokosnak semmi köze nem volt birtokához – csak abból élt. Vagy csak azt hitte, hogy abból. Valójában a parasztból, kizsákmányolásból (Marx). A szóban forgó gróf és családja azzal sincs tisztában, ki a paraszt – akinek a nyomorán élősködött századok óta. A vendég író megkérdezi őket erről. Eszerint paraszt az, „- Aki vidéken él. – Aki csizmát visel. – Meglátszik az. – A juhász is paraszt”. A népről, az országról, amiben éltek, sem volt fogalmuk ezeknek a nagyuraknak.

– A grófok és társaik semmit sem műveltek. Nemhogy a földet, magukat sem. „Lélegzetelállítóan műveletlenek” voltak. Idegen nyelvek? csak amennyi a párizsi mulatóban kellett, mondja szemükbe az író. Ha akadt művelt, az is csak haszontalan szobatudós. A kivétel, a hasznos, önfeláldozó ember számított őrültnek körükben. Esetünkben azonban a gróf, akinek ősei talán Árpáddal jöttek be, a magyart beszéli idegen nyelvként, gyengén, ezért folyik a beszélgetés németül, majd franciául, némi angol szavakkal, nevekkel megtűzdelve ha kell.
(Ebből is úgy tűnik nekem, a magyar arisztokrácia többsége inkább kötődött a nemzetközi, vele szerteágazó rokonságban lévő arisztokráciához, mint saját országához. Ezért amikor választani kellett az ellentétes érdekek között, a magyar érdekek szenvedtek csorbát. Internacionalizmus volt ez is, akár a proletárinternacionalizmus, vagy a mai tőke-internacionalizmus, vagy az EU-Bizottság. Milyen érdekes: mindig az egyeduralkodó hatalom a nemzetközi, és sohasem a kizsákmányoltak. )

– A magyar nagybirtokosság oly idejét múlt volt, oly történelmietlen, hogy a hitlerizmus sem tartott rá igényt. Ürügye is volt. Az, hogy ez a nagybirtokosság angolbarát, és a zsidó eredetű pénzarisztokráciával sűrűn összeházasodván, nem tiszta árja. De még ez a vele szövetséges pénzarisztokrácia is elárulta, meglopta, mihelyt lehetett.

– A szovjet hadsereg tisztjeinek első dolguk volt, hogy bekvártélyozták magukat a grófi stb. kastélyokba, s így volt elkerülhető, hogy a magyar feudalizmus szembejusson, ha csak egy percre is, a hajdan rettegett Fegyelmezetlen Néppel.

A történet 1945-ben játszódik, de megírására csak 1961-ben került sor. Ez az idő sem volt elég ahhoz, hogy tompítsa az író keserű gyűlöletét azokkal szemben, akik szerinte tudatlanságból, vagy merő hatalmi őrületből, érdemtelenül bitorolt vezető pozícióban vakon vezették az országot egyik legnagyobb katasztrófájába – a 2. világháborúba (meg a többibe, azt megelőzően).

>!
pelika_Bp
Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban

Illyés Gyulától ez volt az első könyv, amit olvastam. Azt hiszem többet nem is fogok :(

>!
zsorzsika
Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban

"Nem is tudom, érdemes-e még utánalőni ennek a rég elszaladt darabnak.
Mind a hivatalosok, mind a kiválasztottak alighanem tudják, miről beszélek. Vizsgáljuk meg magát a szituációt, a helyzetet. A meglett ember udvariassági látogatást tesz a már éppen kilakoltatott, cselédkonyhába telepített, „deklasszált” grófnál. Illyés negyvenöt éves, a Nemzeti Parasztpárt hangadója, mellesleg író és akadémikus, a Nyugat, majd a Magyar Csillag szerkesztője. A gróf: a hajdani puszta birtokosa, Illyés felmenőinek parancsolója. Az irodalmi potentát éppen a pusztára, a a nagy vidéki magányba vonul vissza Moliére-t fordítani. Nincs ebben már valami beteges, kivagyi? Töretlenségét a legyeken kívül csak az ebédmeghívás zavarja meg.
Ha ebédre hívnak, akkor vagy nem fogadom el, elodázom valami kibúvóval a meghívást, vagy ha már elfogadom, nem borítom a házigazdára az étkezőasztalt.
Illyés éppen ezt teszi. Vagy inkább: nyakon önti valami savanyú illatú szósszal. Elszántan bebizonyítja az őt (negyvenhétben!) nagy szervezéssel vendégül látó grófnak, hogy volt társadalmi osztálya, a dicső arisztokrácia nemcsak hogy semmi történelmi szerepet nem játszott soha, hanem még műveletlen is, nyelveket nem beszél, egyáltalán: mint osztály pszichopata kollektíve (ezt ő tudja a felesége pszichológia szakkönyveiből), egy nyálas pondró, alulnézetből, éppen ilyen.
Mit akarhatott Illyés ezzel a pamflettel, hatvanegyben? A dolog pikantériája ugyanis: ekkor közli a történetet…! Egyszerűen nyalni akart egy jót az akkori szocialista arisztokrácia… mondjuk… talpán – négy Baumgarten, két Kossuth után, amikor már, mondhatni, a kenyér mindkét fele vajas…! –, vagy tiporni még egyet a letűnt „osztály” emlékén is? Félreértés ne essék, még csak nem is értékelem ettől kevésbé Illyést, mondjuk a Nehéz föld és a Sarjúrendek szerzőjét, vagy a stílusművészt. De akkor hadd kérjem számon: most a stílus döccent, vagy az igazság?!" – írja Prágai Tamás „Lúzermártás” c. kritikájában. Úgy örültem, hogy ilyen jól összefoglalta. Az utószóban Nagy Lajos Tanítványához hasonlítgatják Illyés „pamfletjét”. Hát, pedig, nagy a különbség. Mondjuk az, hogy az jó, ez meg nem. Hihetetlen, hogy Illyés vállalta, hogy ezt a lelki szennyet ráborítsa az olvasókra, akármi is motiválta ebben. Bár ezért akár becsülhetnénk is Őt. Súlyosbító körülmény, hogy sok-sok évet várt, míg mindent meggondolt mindent megfontolt és csak azután borította… Enyhítő körülmény, hogy az erdélyi arisztokráciát kimondottan nem vette egy kalap alá a magyarországival. Érdekes olvasmány volt, kár, hogy néha magát az írót kifejezetten gusztustalanabbnak éreztem, mint az általa emlegetett legyeket.


Népszerű idézetek

>!
SteelCurtain

Az anatóliai török nyelvben a karót így mondják: lofat. Nyelvünkbe a XVI. században került, az ozmán katonaság szótárából s népkezelő gyakorlatából, már pusztán a nyársbahúzó karó jelentésében. Nyelvészek és pszichológusok méltán gondolkodtak el azon, hogy nyelvünk egyik leggyakoribb, de a képzeletre legiszonyatosabban ható átokmondása mért van összefüggésben épp a lóval. Volt tanulmány – mélylélektani –, amely az őslénykori szodomizmus szerencsésen fönnmaradt nyomait, sőt egy ősvallás elemeit vélte fölfedezni benne – egy ősien lovas népnél! Az etimológia ezt megdönti. Az átok nem mond egyebet, mint hogy: végezd török karón!

>!
SteelCurtain

– Jogtalanságot, azt hiszem, nem lehet jogosan örökölni.
A grófnő figyelő szemmel nézett rám.
– Ön semmit sem örökölt?
– Rengeteget. De csupa tárgyat.
– Régit is?
– Ostornyelekben, kampós botokban. De egy gyönyörű tajtékpipát is, ezüst kupakkal, rávésett oroszlánnal, alatta ezzel az évszámmal 1700.
– S ha egy tanyát örökölt volna?
– Munkaeszközt örökölni, magunknakvalót, az más. Kizsákmányoló eszközt örökölni, jogtalan; aminek már a megszerzése, más elől való elszerzése is jogtalan volt.
A gróf hosszan bámult maga elé.
– Követi a gondolatomat?
– Nem – mondta őszintén. – Én erre rá se tudok harapni.

>!
Francesco

Minden civilizáció azon ismerszik, azon mérődik, hogyan becsüli öregjei emlékét! Miért vitte oly sokra Kína? Mert ott a vallás sem egyéb, mint az ősök tisztelete!

>!
Francesco

– Nagyon szívesen járok így is egy ilyen szép parasztutcán.
– Sose hallottam még utcára azt mondani, hogy paraszt.
– Hát hogy mondják, ha egyszer parasztok lakják?
– Sehogy.

>!
SteelCurtain

Azt hiszem, az ürgedi gróf két jó kiállású fia csak egy lehetőséget használt ki. Kamaszok voltak a divat kezdetén. Melyik kamasz nem szeret huszonkét társa között rohangálni, főleg ha – akármilyen okból – még vezérkedhet is? Aki futballozott valaha, nem tagadhatja, hogy még aggastyán bokákkal is leszállna a zöld gyepre, ha egy tündéri akarat percenként remek gólhelyzetben a lába elé gurítaná a labdát. A fiúk két csapatot szerveztek, maguk is játszottak, jobban belepistultak ebbe a szenvedélybe, s nyilván több emberi jótulajdonságra nevelődtek általa, mint külföldi sorstársaik a rókászás által, amely, ha jól megnézzük, az agár szenvedélyére alapul. Az ürgedi kastély, mint mondtam, nem istállók, cselédházak közé, hanem szabad faluban épült. Ez ég és föld. A fiúk úgy-ahogy független parasztsihederekből toborozták a csapatot, ami azt jelentette, hogy csaknem mindenkit ismertek, mert kíván némi utánjárást megtalálni egy faluban azt a huszonkét paraszt fiatalembert, akiben az Isten labdarúgó képességet rejtett el. Volt hét, amikor a két csapat háromszor is összemérte erejét, az edzéseket s próbákat nem számítva. Vasárnap? Csaknem az egész falu a vásártéren volt. Járási, majd megyei bajnokság kísértett. Az izguló szülők közt a match-eken ott szorongott a teljes grófi család is.

>!
SteelCurtain

– Aki közrendit a fönséges úr szeme elért, annak fölmondanak, az repült az állásából; azt mintha golyó érte volna – sokáig ez volt a hiedelem.
– S nem így volt?
– Így. De az alap-magatartás az volt, hogy a fönséges úr azt vélte elviselhetetlennek, hogy őt magát bárki – arra érdemtelen! – nézhette. Én ilyesfajta lelkületet csak színészben láttam, nagy néha. Pénzért lehetett látni őket, hát villamosra szállva is azt érezték, hogy kincset osztanak, ingyen; a zsugoriság miatt hát inkább föl se szálltak.
– A herceg viselkedésének az oka az volt, hogy ő aranygyapjas lovag volt. Emiatt nem fogadta el a román király meghívását sem. Először a román királynak kellett volna tisztelegnie őnála. Mert annak még nem volt aranygyapja. Ezért nem léphetett a saját veje sem a kastélyba a főbejáraton, hanem csak a melléklépcsőn, mert hogy csak báró volt. Magát Horthyt is csak úgy fogadta volna. Ő, aki a monacói fejedelemmel, az angol királlyal volt rokonságban, aki Ferenc Józsefet tartotta a világrend központjának! Őrült volt?
– Nem volt őrült. Illetve nem magán-képződményű őrült volt, épp erről beszélek. Épp ő volt a következetes. Társadalmi formációjú bolond volt, s az más.

>!
SteelCurtain

Áh! Áh! Mathilde hirtelenében nem tudta, hova tegyen. De roppant ismerős voltam neki. Csak nem külföldről? Áh! Most? Ide? Áh!
– Ismerhetted te is a családját – mondta házigazdánk, nem első alkalommal adva jelét humorérzékének.
– Igen.
– Az x.-i bognár fia.
Ritkán láttam ilyen viselkedés-cserét. Mathilde ajkára az áh is csak árnyként, némán jött ki. Mondják, a villám azon nyomban lángba borítja a fát, amit ér. El kell képzelnünk egy jégvillámot, amely éppily gyorsan dermeszt. Nem állhattam meg, hogy ne helyesbítsem a gróf bemutatását.
– Nem a bognáré. A gépészé.
– Áh.
– A bognár, az a nagyapám volt.
A gróf sose volt ily szertartásos:
– Nem juhász volt kedves nagyatyja?
– Az apai. Az anyai bognár. Két nagyatyám volt.

>!
SteelCurtain

Tedi vagy Tödi, néha Tadi, nem jól értettem a kiejtést, illetve majdnem mindenki másként ejtette a (gondolom, angolos Teddy) nevet, azonos volt a kányádiak egykori képviselőjével és mostani utca-vándorával. De biztonság okáért mégis megkérdeztem.
– Az, az!
– Aki a választóit „tisztelt parasztok”-nak nevezte?
A gróf nem érzékelte a mondat humorát. Most hallotta először.
– Gaffe volt?
– Semmiképp. Hisz föltehetően akkor is megválasztják, ha azt mondja nekik „Büdös disznók!”
– Hát akkor? Udvariatlan volt?
A társalgás eddig három nyelven botladozott. Magyarul kezdtük; a gróf a bonyolultabb mondatoknál németre váltott át. Mikor a német katonaságot említette, hirtelen – egyszerű volna kideríteni, milyen belső sugallatra – franciára cserélte a szót. De a „tisztelt parasztok” nevetségességét ezen a nyelven sem volt képes fölfogni.

>!
SteelCurtain

Gyorsan kint voltunk a faluban. Az emberek épp jöttek a templomból, s mentek a párthelyiségekbe. Akkor még öt párt működött (még Polgári Demokrata Párt is – Ürgödön!).

>!
pelika_Bp

Gyorsan kint voltunk a faluban. Az emberek épp jöttek a templomból, s mentek a párthelyiségekbe.

54. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Gulácsy Irén: Förgeteg
Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc
Milos V. Kratochvíl: Három cseh királyné
Mary Renault: Égi tűz
Lev Tolsztoj: Háború és béke
Miloš Crnjanski: Egy csepp spanyol vér
Józef Ignacy Kraszewski: Varsó ura
Mary Nichols: Az ékszer
Chantal Thomas: Búcsú a királynétól
Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény