A ​gyémántkard 4 csillagozás

Iljasz Eszenberlin: A gyémántkard

Eszenberlin kulcsfontosságú történelmi regénye a kazah nép kialakulásáról ad sokoldalú, eseményekben gazdag leírást.
A cselekmény az 1400-as években indul. A kegyetlen Abul-Hair kán tébolyult hatalmi mámorában ekkor már a világ urának képzeli magát. Az elégedetlenkedőket vagy mind kiirtatta, vagy kíméletlenül leigázta. A lázadókat és ellenlábasait így is csak ideig-óráig sikerül féken tartania. – A „trónkövetelők” kirobbantják a mindent elsöprő, kegyetlen, véres testvérharcot, hogy megdöntsék a kán hatalmát, és a saját elgondolásaiknak megfelelően szabdalják szét az országot, s osszák meg a kazah törzseket.
A szerző sodró lendületű, vérbő regénye kitűnően példázza azt a tételt is, miszerint a hatalomvágy és a széthúzás a leghatalmasabb birodalmakat, a legerősebb népeket is felmorzsolja, és menthetetlenül pusztulásba sodorja.

Eredeti cím: Almas ķylyš

Eredeti megjelenés éve: 1973

>!
Európa, Budapest, 1989
352 oldal · ISBN: 9630748339 · Fordította: Baski Imre

Enciklopédia 4


Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

>!
Timár_Krisztina ISP
Iljasz Eszenberlin: A gyémántkard

Minden elismerésem az íróé, hogy regénnyé tudta formálni az egységes kazak* nép születésének történetét. De minden elismerésem mellett ez mégsem az én könyvem volt. Adatok és összefüggések halmaza, amely ritkán kelt életre. Meg voltam győződve arról, hogy egy történész írását tartom a kezemben, amíg utána nem néztem egy kicsit a dolgoknak, és ki nem derült, hogy Eszenberlin rendkívül lelkiismeretes kutatómunkát végzett ugyan, de nem volt történész. Ő volt gyakorlatilag az első kazak regényíró. A könyveinek semmi műfaji előzményük nem volt Eszenberlin anyanyelvén.

Még nagyobb elismerésem. De ez továbbra sem az én könyvem. A jelentősége és a megírás minősége öt csillag, az élmény három, ezeket átlagoltam. Azt egy idő után megszoktam, hogy minden oldalon jórészt teljesen ismeretlen tulajdonnevek özöne zúdul rám – azért véges volt a számuk, és el lehetett igazodni közöttük. Azt se bántam, hogy olyan magyar tájszavakat használ a fordítás, amelyeket sose hallottam – legalább bővült a szókincsem.** Az már sokkal inkább zavart, hogy nincs térkép, és a részletes atlaszom se segít, amikor a XV. századi népmozgásokat kellene követnem a mai, felerészt orosz eredetű települések és országrészek között. Elkelt volna egy térképvázlat a könyv elejébe, hogy lehessen követni, melyik hadsereg merre megy és minek.

De mindez semmiség. Amit nem szerettem, az az volt, amit föntebb is írtam: számomra mindez nem kelt életre. A néhány vonással megrajzolt szereplők leginkább arra emlékeztettek, amiből Eszenberlin dolgozott: történelemkönyvek meg népballadák alakjaira. Annyira a hadjáratok pontos leírására és értékelésére, annyira az előzmények és „utózmányok” feltárására koncentrált a regény, nem utolsósorban pedig annyira, de annyira didaktikus az egész, hogy ezek mellett minden más szinte elsikkadt. Valahol a felénél kezdtem igazán érezni, amit egyébként ritkán érzek: ezt a könyvet kétszer ekkorára kellett volna megírni. Háttérnek megtenni azt, ami itt előtérben van: a társadalmi mozgásokat és háborúkat – előtérbe hozni és részletezni mindazt, ami az egyénekkel történik. Úgy egyénekből (és tankönyvi példákból) egyéniségekké, hús-vér alakokká váltak volna. Úgy a cselekmény is jóval izgalmasabbá vált volna.

Jól leszólom itt a regényt, pedig igazából lehet, hogy olyasmit kérek rajta számon, amit nem lenne szabad. Kívülről ítélem meg, nem saját szempontjai szerint. Amit kitűz maga elé célnak, azt megvalósítja: bemutatja a mongol eredetű kánság hanyatlását és a kazak nép felemelkedését, miközben kiderül, hogy a zsarnok által uralt és széthúzó birodalmak sorsa a pusztulás, aki pedig odafigyel az egyszerű népre és annak spontán mozgalmaira, az kivételes arányú történelmi személyiséggé emelkedik.*** Hogy könnyű egy középszerű embernek elvakulni a hatalomtól és elhinni azt, hogy kizárólag az erőszak vezethet célhoz – de a nagy egyéniség, aki valóban vezetésre termett, nem fél beengedni az életébe a jóságot, nagylelkűséget, szeretetet. És ha néhány vonással is, de olyan alakokat tud teremteni a regény, mint a szegények bajnoka, Félszemű-batir vagy a tébolyult zsarnok, Abul-Hair. Kazak népballadák és népi eposzok alakjai, akiket évszázadokon keresztül fenntartott az emlékezet, és Eszenberlin még hallgatta a róluk szóló énekeket. A háttérben meg felsejlik időnként egy-két bekezdésre a kazak puszta, amelyben pár nap alatt szó szerint el lehet veszni, és a lakói számára a szabadságot jelenti, egyébként meg minden, csak nem egyhangú. (Úgy szerettem volna többet olvasni még az ott élők életmódjáról!!!)

Mindez nagyszerű, elismerésre méltó, nem bántam meg, hogy elolvastam, sem azt, hogy megvettem. De A gyémántkard továbbra sem az én könyvem.

* Ez az írás- és ejtésmód a sajátjuk, a kazah oroszosított alak. Most már ezt is tudom.
** A fordító amúgy is abszolúte kitett magáért, óriási munkát végzett. Szó szerint minden olyan tájszót előásott, amelyeknek a legcsekélyebb közük lehetett a közép-ázsiai nyelvekhez.
*** Megjelent 1973-ban a Szovjetunióban. Ezt nem kommentálnám.


Népszerű idézetek

>!
Timár_Krisztina ISP

Akármit is mondasz, a pusztában szabadabban lélegzel. És ha már nagyon szorít valamelyik szultán, nagy a puszta, és nem vagy agyagházhoz és szántóföldhöz kötve. Este felraksz mindent a tevére, s reggel már bottal üthetik a nyomodat.

161. oldal

>!
Timár_Krisztina ISP

Fia halála úgy letörte, mint egy fűszálat a jégeső. Alig hallható öreges hangon énekelt valami kifejezhetetlenül szomorút, miközben játszott magának hozzá a kobzon. Úgy tűnt, mintha mindnyájan meghaltak volna körülötte, és egyedül az öreg énekes maradt volna a sivár földön…

112. oldal

>!
Timár_Krisztina ISP

Miként a tüdővész emészti a beteg mellét, úgy emésztette századokon át a dzsingiszidák lelkét a hódítás szenvedélye. Ez uralkodott felettük, ez vezette minden tettüket és gondolatukat, ez vezérelte őket családi ügyeik megoldásában. Akiket e rettenetes és könyörtelen betegség megfertőz, azok a világot sem látják már igazi színében. Vakká lesznek, és csak a maguk szent küldetésében hisznek. Úgy tűnik nekik, hogy ők irányítják a történelmet.
Ugyanakkor azonban ők leggyakrabban csak közepes tehetségű igen szürke emberek. A korlátlan hatalom megbomlasztja elméjüket, megakadályozza őket abban, hogy józanul ítéljék meg a helyzetet, és hogy az események lényegéig hatoljanak. Persze mi sem könnyebb, mint ragaszkodni a régi jó tanácshoz: ne legyenek melletted okos emberek! Egy szép napon aztán már csak az aranyozott máz marad mindebből, és egy egész nép lába alatt nyílik meg a szakadék…
Igen, mindenekelőtt az a nép szenved és fizet meg mindenét, amelynek ilyen uralkodója van. (…) [Abul-Hair] nem értette, hogy itt nem Dzsánibekről vagy Kerejről van szó, hanem arról a mély, titkos mozgalomról, amely függetlenül mindenféle uralkodótól, egyre erősödött a pusztán.

15. oldal

2 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP

Koblandi-batirnak a puszta megjelenésére rettenet szorította össze az emberek szívét. Elképesztő termetű, óriási fejű és lapátfülű ember volt. Számos népdal említi, hogy csontjai vastagabbak voltak a teve csontjainál, ujjai keményebbek a vadjuh szarvánál.

28. oldal

>!
Timár_Krisztina ISP

A fehér jurták között, a legelőkelőbb helyen, mint hattyúk közé betört fekete sas, ott magasodott egy kékesfekete, különleges fajta gyapjúból készített, tizenhat szárnyból álló gyászjurta. Szomorúság töltötte el az embert a puszta látásától is, ráadásul a kupolája fölött ott lobogott egy vészjósló, emberi szemet ábrázoló fekete zászló, az argin törzs jelképe.

110. oldal

>!
Timár_Krisztina ISP

Smaragdzöld és ezüstös hullámok ringatják itt a füvet a szél nyomában egészen a horizontig, és a lovon ülő mellig merül ebbe az illatos, élő tengerbe. Csak a távolban emelkednek föléje az Ulu-tau és a Kisi-tau hegységek szürkéskék csúcsai, ahol a hírneves Edige-batir és Toktamis kán földi maradványai nyugszanak. Lépten-nyomon előpiroslanak a fűből a mezei földieper és a vadmálna tűzvörös gömböcskéi, a levelek között érett, fekete ribiszkefürtök rejteznek. Bódítóan illatoznak és ezernyi színben tündökölnek a napfényben az óriási bazsarózsák, harangvirágok, tavi liliomok, rózsák és tulipánok. Ennek a felülmúlhatatlan szépségű, határtalan eleven szőnyegnek a kellős közepén úgy csillogott az Ak-köl, mint egy színezüst csésze…

47. oldal

Kapcsolódó szócikkek: bazsarózsa · harangvirág · tulipán
>!
Timár_Krisztina ISP

A tavasz vége felé járt, a káni szállás az Ulu-tau déli vidékére költözött, s úgy tűnt, hogy virágba borult az egész világ. Olyan volt a puszta, mint egy mosómedvebunda, amelyet elővettek a fülledt ládából, és kitettek szellőzni…

248. oldal

Kapcsolódó szócikkek: tavasz
>!
Timár_Krisztina ISP

Egyetlen, tövissel és száraz náddal benőtt út vezetett ehhez a területhez. Mellette mindkét oldalon kőkemény, szikes síkság terült el. Itt minden valahogy komornak és titokzatosnak tűnt. Fehér rongydarabokkal teleaggatott fekete oszlop, több évszázados napsütéstől fehérre szítt emberi koponyák emlékeztettek arra, hogy egykor szentnek számítottak ezek a helyek, és itt mutattak be áldozatokat a félelmetes pusztai isteneknek.

223. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Sipos János: Kazakh folksongs
Katona Erzsébet (szerk.): A díjnyertes ló
Berik Barysbekov: Қазақстан аспаннан / Kazakhstan from the Sky
Gabit Muszrepov: Ketten a tűzvonalban
Kovács Zoltán (szerk.): A fakó lovacska
Simonits Mária (szerk.): A láthatatlan tolvaj
Szabadi László: Tengizig süllyedtem
Roman Kim: Elolvasás után elégetendő
Mona Behan – Jeannine Davis-Kimball: Harcos nők
Momisuli Baurdzsán: A nagy család / Mögöttünk Moszkva