Aranyborjú (Osztap Bender 2.) 93% 40 csillagozás

Az igazság az, hogy alapvetően nem szeretem az ilyen típusú történeteket. Feszengek tőlük, keservesen megy az olvasás. Adott egy fineszes kisember, aki maga köré gyűjt egy rakás kétbalkezes, de feltétlenül nagyon szerethető figurát, s e kis csapat aztán mindenféle kalamajkába keveredik. A kalamajkák ezekben a történetekben az én számomra rendkívül hasonlóak, mint ahogyan a szereplők közötti dinamika is – ez valahogy e művek természetéből adódik. Lehúzott már erről az alaphelyzetről számtalan bőrt az irodalom és a filmművészet is, én meg kerülöm ezeket az alkotásokat, ha csak egy mód van rá.
Nem vitatom azonban, hogy lehet ebben a témában is olyat alkotni, ami még nekem is fogyasztható: az Aranyborjú kifejezetten kellemes meglepetés volt. Láttam az értékelésekben, hogy sok más művel állították párhuzamba az olvasói; nekem A Mester és Margarita illetve A tizedes meg a többiek jártak a fejemben olvasás közben. Mindig nagy bravúrnak tartom, amikor egy egyébként nagyon elkeserítő helyzetből tud valaki jó arány- (és humor-!) érzékkel tréfát űzni. Az Ilf – Petrov szerzőpárosnak sikerült komédiára fordítani az épülő szocializmus minden tragédiáját, és úgy bemutatni a rendszerben megbúvó hazugságot, képmutatást és dilettantizmust, hogy közben sírás helyett mégis inkább nevetni támad kedvünk.
A humor tényleg sok mindenen átsegít; nekem például segített, hogy kezdeti berzenkedésem ellenére hipp-hopp elolvassam a könyvet. Szerencsére Osztap Bender és társai fényévekkel hagyják le az ablakon kimászó százéves embereket, úgyhogy kifejezetten jó emlékeket őrzök majd a kalandjaikról.

Még a kórházban kezdtem el, bár ez kivételesen nem ottani beszerzés, hanem mindezidáig olvasatlan magánkönyvtári darab. Olyan könyvet kértem, amin nem kell sokat gondolkodni, de azért a színvonala lehetőleg meghaladja egy betegtájékoztatóét. Így utólag nem is egészen értem, hogy ez hogy állhatott otthon egész eddig olvasatlanul, mert saját könyveink közül az olvasatlanok vagy azért olvasatlanok, mert annyira magas irodalmat képviselnek, hogy létra kell hozzájuk, vagy pedig azért, mert irodalmi értékük azzal a bizonyos betegtájékoztatóval van azonos szinten… no, de a lényeg az, hogy így került a kezembe, ama ominózus arany középút reményében, ez a kötet.
Egy korábbi értékelő a szovjet Olsen-bandaként aposztrofálta Osztap Benderéket, amit én csak megerősíteni tudok. Az utószóban többek között Bulgakovval rokonítja a fordító a szerzőpárost; ez kevésbé fantasztikus – semennyire sem az –, de a humoruk, az valóban rokon. Azt hiszem, ezzel már el is árultam, hogy a betegtájékoztatót mint irodalmi kategóriát mindjárt az első oldalakon sikerült messzemenően túlszárnyalni. Olyan jó kis szovjet bája van ennek a szatírának, a maga jobbára hurráoptimista derűjével, ahol a keserédesből többnyire az utóbbi dominál (értsd: az édes), és csak néha az előbbi, a keser-.
Amikor igen, akkor mondjuk húztam a számat. Például amikor az egyik főszereplő spoiler a könyv fele után nem sokkal váratlanul fogja magát, és beadja a kulcsot. Érted? Végleg. A kisstílű csínyek sorozatát elkövető kis csapat derűs kalandjai után nem estek jól az ilyetén arcul csapások.
Igényes és szellemes olvasmány, bejött.

Osztap Bender visszatért! Szerencsére Ilf és Petrov is rájött arra, hogy túl jó karaktert alkottak ahhoz, hogy csak úgy félreállítsák. A nagy kombinátor most is a könnyű meggazdagodás lehetőségét keresi: egy ritka madár, a szovjet rendszer alatt nagy vagyont szerzett milliomos pénzéből szeretne egy részt magáévá tenni. Korejkóban azonban emberére talál, ő is legalább akkora kombinátor, mint Bender. Kettejük párharcát kísérhetjük végig, közben még az is kiderül, hogy a pénz boldogít-e.
Bender a harchoz segítőket is talál: kisstílű bűnözőket. Velük kelhetünk útra a milliók nyomában a nagy Szovjetunióban, közben a szerzők ismét fergetegesen parodizálják a szovjet rendszer intézményeit, az ott dolgozó bürökratákat és piti ügyeskedőket. Jó adag abszurd humor, nagyszerű figurák, némi nyomozás, csipetnyi szerelem – remek kombináció. Ilf és Petrov ezúttal a végét sem rontotta el, mint a Tizenkét szék esetében.

Antilopista lettem az az igazság :-) A nagy kombinátor valóban nagy kombinátor. Élvezettel olvasgattam a napról napra tartó kalandjaikat, ahogy Osztap Bender az utolsó pillanatig sem adta fel, hogy megvalósítsa, amiért eddig küzdöttek.
Úr tudott lenni a legnagyobb csóróság kellős közepén is. Hiába, az ész, a kiállás és az önmarketing nélkül ez nem sikerült volna.
Tetszett.

Nem egy rövid könyv. De minden mondatát élveztem. Osztap hozta az előző kötetből jól ismert formáját, és a pénz, akarom mondani a PÉNZ!!!!!! nyomába ered. Mert tőle várja boldogságot furfangos és kevésbé furfangos útitársaival egyetemben, hajmeresztő kalandok kíséretében. Amely kalandok nagyon mulatságosa, de egyben roppant szomorúak is. Mert ez egy igazi, vérbő szatíra a javából. És hogy mi lesz a PÉNZből ? A végén miden kiderül :)

Szatirikus-kalandos történet egy orosz szélhámosról a szovjethatalom első éveiből (éljen az ötéves terv!) Jó a humora, gyakran elgondolkodtató, néha tragikomikus.

Habár csak három éve olvastam az előző részt (Tizenkét szék), vissza kellett keresnem, azt hogyan értékeltem – sajna nem írtam hozzá véleményt, de 4 csillagot adtam rá. A hangulatán kívül nem sok maradt meg belőle, de letudva az Aranyborjút is, mintha utóbbit erősebbnek érezném: Osztap Bender figurája itt messze kimagaslik (a Tizenkét székben elvileg csak mellékszereplő volt – nem is nagyon emlékszem rá), de az epizodikus anekdotázó történetmesélés is nagyon szórakoztató. Hősünk gyalog, kocsival, majd vonattal rohan a semmibe, másokat, társait és magát is átverve próbál meggazdagodni – amikor pedig sikerül, egzisztenciális válságba esik. Néhol kifejezetten vicces könyv, néhol inkább fárasztó: egy-egy poén kedvéért van, hogy egy teljes fejezetre kisiklik, mint például amikor a szállodás fickó külön eredettörténetet kap csak hogy kiderüljön, hogyan verik agybafőbe – túl sok szerepe a későbbiekben viszont nem lesz. A maró gúnyból kap viszont a kapitalizmus, a szocializmus, az újságírók, a vidéki parasztok, szinte mindenki.
Aki szerette Rejtő könyveit, valószínűleg Ilfet és Petrovot is kedvelni fogja – én is így vagyok ezzel.

Nem rossz. De.
Rejtő Jenő szintjére nem ér fel. Véleményem szerint ez a regény túlságosan pörög. MInden helyzetet meg kell spékelni, óriási szereplőgárdát felvonultatni stb. Egy idő után ez kezd fárasztóvá válni, olyan sok apró fordulat jön szembe, hogy már a humor rovására megy. Legalábbis nálam. Mert például mikor Rejtő új helyzetet hoz be, hagy kifutást a dolgoknak. És sokkal kevesebb szereplővel dolgozik.

Nehezen kezdtem neki, a sok orosz név miatt is, de aztán belelendültem, de végig vegyes érzelmekkel olvastam. Vicces, de főleg tragikomikus, és nagy adag társadalomkritika is van benne.

Egy nappal az elolvasás után úgy gondolom érdemes volt kézbe venni. Van mondanivalója és tanulságos.