A ​szórakozó egyed 83% 11 csillagozás

Nagyon jól esett most így, Houellebecq után, és két klinkertéglányi egyéb olvasmány (Johnson és Atkinson) között. Ilf és Petrov nagyon szellemes pacákok (vagy csak Ilf a szellemes, esetleg csak Petrov, ezt már aligha fogjuk megtudni), talán elbeszélőként még szórakoztatóbbak is, mint regényíróként – szerintem amúgy is jobban fekszik a humoros írásokhoz a rövidebb terjedelem. Külön extrém bájt ad ennek a kötetnek, hogy tudjuk, miközben ők ketten csillogtatják szatírikus erényeiket, addig a sztálini kommunizmus meg csak épül és épül, és ahogy épül, egyre kevésbé toleráns… De Ilf és Petrov az egyre szűkülő mozgástéren belül is mókás tud maradni. Talán ott lehet tetten érni szatírájuk határát, hogy azért mindig elég alacsonyra céloznak – vállalatvezetőket, kiadói szerkesztőket, alacsony rangú párttagokat pécéznek ki maguknak, de hogy nem a fejétől bűzlik-e az a hal… azt azért nem kapargatják. Kicsit a történetek végét is mintha elkennék itt-ott, de mivel a humoros regények vége amúgy is gyakran el szokott kenődni Rejtőtől Wodehouse-ig, ezért ezt nem is rovom fel. Meg egyáltalán: nem rovok fel semmit. Nagyon jó kis kötet.

Ui.: Ilf ’37-ben halt meg, tuberkolózisban. Petrov ’42-ben halt hősi halált. Ezzel ők ketten a korszak azon minőségi szovjet íróinak szűk táborába tartoznak, akikkel nem Sztálin végzett. Tökéletesen felesleges azon elmélkedni, hogy ha nem halnak meg idejekorán, akkor célkeresztbe kerülnek-e.
Ui.2.: A történelmi háttér ismerete elég meredek gondolatokat is elindított bennem. Például A dereglyegrádi szellem c. történet főhőse Filjurin, aki egy csodaszappantól láthatatlanná válik, mire a városka lakói varázsütésre elkezdenek emberien és hatékonyan viselkedni. Attól rettegnek ugyanis, hogy Filjurin észrevétlenül meglesi őket, miközben valami suskust művelnek, és jelenti a megfelelő helyen. El is kezdett dolgozni az agyam, hogy értelmezhető-e ez úgy, mint egy allegória a Cseka működéséről – merthogy ugye a szovjet besúgói rendszer erre az elképzelésre épült. Ott lenni mindenhol, láthatatlanul. És ha értelmezhető így, akkor mégis mit jelent. De ez az elmélkedés olyan labirintusba vezetne be, hogy inkább visszarettentem a végiggondolásától.

Az odesszai születésű Ilja Ilf (eredeti nevén Ilja Arnoldovics Fajnzilberg) és Jevgenyij Petrov (eredetileg Jevgenyij Petrovics Katajev) szerzőpáros tizenöt szatirikus írását tartalmazza a kötet: egy regényt, egy kisregényt és tizenhárom elbeszélést, illetve novellát.
Noha a művek keletkezése óta 70-80 év telt el, ma is aktuálisnak hat a bennük lévő társadalombírálat és üdének a játékos humor. A szovjethatalom visszásságait kipellengérező alkotások rendkívül szórakoztatóak, a könnyed stílus mögött mégis világosan felsejlik az elgondolkodtató mondanivaló.
Csodálkoztam, hogy Ilf és Petrov művei átmentek a korabeli cenzúrán.

Valamikor 12-15 éves koromban javasolta anyu, hogy olvassam el a Tizenkét széket, mert szerinte tetszene nekem, és nem is tévedett. Nagyon szerettem, nagyokat nevettem rajta, még egy szófordulatot is átvettem belőle, amit később többször is alkalmaztam, ha valaki nagyon durván beleszólt a dolgaimba ("Ne tanítson engem élni!"). Megjegyeztem Ilf-Petrov nevét, aztán jól meglepődtem, amikor pár éve rájöttem, hogy ő két ember, aki szinte mindig együtt alkotott. Egyszer egy antikváriumban figyeltem fel A szórakozó egyedre, és amint megláttam a szerzőt, már vittem is haza a könyvet. A jól megszokott 2-5 év várakozási idő után sorra is került, végre elolvastam.

Azt hittem, regényt vettem, ezért meglepődtem, amikor kiderült számomra, hogy ez tulajdonképpen két kisregény meg egy csomó novella. Nem mintha baj lenne, persze. A címmel nem vagyok különösebben elégedett, mert szerintem nem A szórakozó egyed a kötet csúcspontja. Én biztos A derelyegrádi szellemről neveztem volna el az egész gyűjteményt, bár lehet, hogy úgy kevésbé lett volna kelendő, szóval talán mégis indokolt a jelenlegi cím.

Annyira groteszk az egész, hogy azt szavakba sem lehet önteni. Nehezemre esik elképzelni, hogy már a 20-as, 30-as években ennyire fárasztó volt az élet az oroszoknál, pedig teljesen logikus. Ha meg hozzáveszem, hogy az élet mindig groteszk, csak nem mindig egyformán, akkor különösen nyomasztó a dolog. Végül is az összes történet játszódhatna ma is, csak ezt-azt át kellene írni bennük.

Nem könnyű kedvencet választanom, de azért megpróbálom: A derelyegrádi szellemet és a Bugyiért című novellát bármikor lenne kedvem újraolvasni. A legutolsó, A rézgálic frontján örök érvényű darab, kemény, hogy már akkor (1935-ben) is így volt, és ma is így van. Azt bizonyítja, hogy a hülyeség rendszerfüggetlen. Hogy ez jó-e, az más kérdés. Az viszont egészen biztos, hogy az élethez kell egy jó adag humorérzék, különben a kelleténél sokkal hamarabb bele lehetne pusztulni.

Ha lenne időgépem, mindenképpen elkanyarodnék megnézni, amint Ilf-Petrov alkot. Úgy képzelem, ülnek egy íróasztalnál, gondolkodnak, gondolkodnak, aztán az egyik felkiált: „Megvan, most írjuk azt, hogy…!”, mire a másik hevesen bólogat, leírják, és aztán sírva röhögnek. De az is tetszene, ha azt találnám, hogy „összeolvasásra” ülnek csak össze – elolvassák egymás novelláit, aztán változtatásokat javasolnak, így végül közös szerzői lesznek minden egyes darabnak. A lényeg, hogy sokat nevessenek, legalább annyit, mint én olvasás közben.

Gyenge rekeszizmú egyéneknek nem ajánlott.