Szálkák 82% 22 csillagozás

Az első Karpowicz-olvasásom, úgyhogy fogalmam sincs, hogy az előzőekhez viszonyítva milyen, azt viszont tudom, hogy én ezt nagyon élveztem.
A legjobb persze a nyelv, a stílus – elképesztően szórakoztató, megdöbbentően zseniális, váratlanul abszurd, szellemes, intelligens és nem mellesleg vicces (kifogytam a jelzőkből). Karpowicz borzasztóan élt benne, nagyon kitűnik a világlátása és gondolkodásmódja; Körner Gábornak minden tiszteletem.
Ezen túl pedig ezt a történetnek és szereplőgárdának nevezett káoszt is bírtam; talán nem volt mindig annyira hatásos, mint szerettem volna, néha erősen túlbeszélt dolgokat, bizonyosakat meg nem, de összességében élveztem, ahogy ezek a csetlő-botló, rém intelligens és rém fura, ismerős-ismeretlen figurák élnek, kapcsolatba lépnek egymással és az életnek nevezett bonyodalommal. Talán rövidebben kicsit jobb lett volna, de akkor meg a stílust nem lehet ilyen sokáig élvezni.
Szóval még fogok mást is olvasni Karpowicz-tól.

A Szálkákban az emberi kapcsolatok állnak a középpontban, Karpowicz sok szokatlan helyzetet ábrázol, teszi hétköznapivá. Izgalmas kirándulás ez az emberi kapcsolatok viszonyrendszerének megismerésére.

https://gaboolvas.blogspot.hu/2017/08/szalkak.html

Szerencsére van egy Karpowicz nevű kortárs lengyel szerző, és van nekünk egy Typotex nevű kiadónk, nekik meg egy Körner Gábor nevű, igen tehetséges fordítójuk. Rettentő hálás vagyok azért, hogy ilyen könyveket adnak ki (a Typotex), mert amúgy soha nem találkoznék pl. Karpowicz szövegeivel.

A Szálkák voltaképpen nem szól másról, mint hogy néhány, homo- és heteroszexuális lengyel értelmiségi sorsa és érzelmei összekeverednek egymás és a szüleik irányában, és akik jellegzetesen lengyel, egyszerre nagyon katolikus és konzervatív beágyazottságuk kereteit feszegetve furcsa élethelyzeketben furcsa párbeszédeket és gondolatmeneteket bonyolítanak le. Nem hangzik valami izgalmasan, ugye? Olvastatja magát.

A fülszöveg alapján a szerelembe esés a központi téma, mégis úgy érzem, a szöveg sokkal inkább szól a jellemrajz lehetőségeiről, de ez nem feltétlenül baj. Cinikusan bár, de korántsem keserű szájízzel azért meg kell jegyezzem, hogy ez a modern, liberális és értelmiségi regény csak a saját közegében mozog mind nyelvi értelemben, mind a szereplőválasztást és -formálást illetően, ami okos, nyelvi és intellektuális játékban és intertextualitásban gazdag szöveget és stílust, ugyanakkor érzelmi mélységet is eredményez, de érzésem szerint nemigen tart sehova, nem hagy mély nyomot.

Szellemi játék volt ez az olvasás, elképzeltem, milyen lehet ez a közeg, amelyben bizonyára maga a szerző is él, de nem találtam konklúziót. Ennek ellenére bárkinek bátran ajánlanám, mert jó könyv ez.

Nagyon szerettem ezt a könyvet, az érzékenyen megrajzolt, ízig-vérig emberi, élő karaktereit, a köztük lévő emberi viszonyok ábrázolását, a finom vagy épp olykor groteszk, ironikus, netán morbid humorát.

Erről sajnos elfelejtettem értékelést írni, pedig mennyire élveztem!
Karpowicz személyében megtaláltam azt a szerzőt, akinél nem zavar, ha 470 oldalon keresztül csiripel, mivel jó olvasni. Karpowicz mesél, és élvezi, izzadságszag nélkül. Ez az, ami engem hihetetlenül megfogott. Na meg a szereplők! Bár az ő hétköznapjaik első ránézésre másnak tűnnek, mégis ugyan azokat az érzelmeket élik meg, mint a könyvön kívül élők.
spoiler

Érdekes regény ez – annak ellenére élveztem, hogy most, mikor értékelnem kéne, csak negatívumok jönnek a nyelvemre (ujjbegyemre)
Mindjárt a stílus: Ha az indokolatlan idegenszó-használat olimpiai sportág lenne, Karpowicz az első 20 oldallal kvótát szerezne, és akkor hol van még a vége. Egyszerűen nem jöttem rá a miértre, a szöveghez hozzá nem ad, ettől nem lesz érdekes, vagy különleges, inkább zavaró.
Aztán a jellemek. Az összes szereplőnk annyira szuper frankón PC, hogy már-már elveszítik ember mivoltukat. Mintha egy vicces programozó által kreált kezdetleges MI-k világába csöppennénk, látszólag minden a helyén, de mégis érzed, hogy itt valami nem frankó, egy hús-vér ember nem így él, gondolkodik, reagál. Az egyetlen karakter, akinek vannak érzelmei (Norbert), aki képes (lenne) dühöt, félelemet, féltékenységet érezni, az elfojtás világbajnoka. Paff neki.
A „dinamikus” cselekmény két fő részre tagolódik: szex a meglehetősen random módon kialakuló kapcsolati háló mentén, illetve takarítás. Mindez akár pozitívumként is említhető, tekintve a regény hosszát (450++ oldal). A fennmaradó teret Karpowicz hol vicces, hol filozófikus gondolatokkal, diskurzussal, valamint könyvtárnyi idézettel tölti fel.
S ha már szóba jött, én is egy idézettel zárok:
„Nem rossz, tényleg nem rossz, de…” – Bérczesi Robi (csak az kiabál, aki fél) ;)

Érdekes stílusú könyv, csak kár, hogy nem jó.
Ahogy azt már írták, a rengeteg idegen szó elég zavaró. A nagyobb baj viszont az, hogy alig csordogál a cselekmény, így a 471 oldalas terjedelem leginkább csak indokolatlan szócséplés. Az elején még enyhe mosolyra fakasztó stílus egyre inkább fárasztóvá, majd lassan-lassan kibírhatatlanná válik. A hihetetlen számú asszociációról a Reykjavík 101 jutott eszembe, amelyet ugyanezen okokból hagytam félbe, mint ezt.