Ian Whates (szerk.)

Legendák 17 csillagozás

Történetek David Gemmell emlékére
Ian Whates (szerk.): Legendák

Joe ​Abercrombie ∙ James Barclay ∙ Storm Constantine ∙ Jonathan Green ∙ Tanith Lee ∙ Juliet E McKenna ∙ Anne Nicholls ∙ Stan Nicholls ∙ Gaie Sebold ∙ Jan Siegel ∙ Adrien Tchaikovksy ∙ Sandra Unerman ∙ Ian Whates

Ez az antológia elsőként közreadott, és Nagy-Britannia egyik legkiválóbb fantasy szerzőjének emlékére írt novellák füzére. Elszánt harcosok, szörnyűséges lények, gonosz varázslatok, ravasz gonosztevők és okos szerelmesek sorjáznak a lapjain, ahogy a képzeletszülte teremtmények megtesznek minden tőlük telhető jót… és rosszat. James Barclay felfedi a Hollók eredetét, Adrian Tchai­kovsky lerántja a leplet Apt birodalmának újabb titkairól, Tanith Lee, Joe Abercrom­bie, Storm Constantine, Stan Nicholls, Juliet E. McKenna és a többiek pedig úgy szövik varázslatukat, ahogy arra csak ők képesek. A David Gemmell Awards együttműködésében készült Legendák részben azért is jött létre, hogy finanszírozza a Gemmell-díjakat. Acélozzák meg magukat, hányjanak fittyet az… (tovább)

Eredeti cím: Legends

Eredeti megjelenés éve: 2013

A művek szerzői: James Barclay, Ian Whates, Tanith Lee, Jonathan Green, Joe Abercrombie, Juliet E. McKenna, Adrian Tchaikovsky, Stan Nicholls, Gaie Sebold, Storm Constantine, Anne Nicholls, Jan Siegel, Sandra Unerman

Tartalomjegyzék

>!
Delta Vision, Budapest, 2016
392 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633951705 · Fordította: Sziklai István

Várólistára tette 21

Kívánságlistára tette 27


Kiemelt értékelések

>!
vicomte P
Ian Whates (szerk.): Legendák

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére

Többször írtam már, hogy szeretem a novellásköteteket, különösen az SFF zsánerben – ebben, azt hiszem, nagy szerepe lehetett annak, hogy jó 30 éve Roburok majd Galaktikák olvasásával szerettem meg igazán a műfajt – és szerencsére az elmúlt néhány évben több igazán igényes válogatás is a kezembe került, ami a közelmúlt terméséből válogatott.
Sajnos ez a kötet nem ezek közé tartozott, mivel az a Sturgeon törvény, miszerint bárminek a 90%-a szemét, igazát támasztotta alá. Szerencsére azért nem a 90% volt értékelhetetlenül pocsék, de azért voltak olyan mélypontok, amelyekkel nem igazán tudtam mit kezdeni. Őszintén szólva leginkább az lepett meg, hogy milyen sok olyan sztori volt a kötetben, ami a 30-40, sőt 80 évvel ezelőtti fantasyt idézte – és eléggé szomorú, hogy ezek még mindig jobbak lettek, mint a legtöbb írás a kötetben. Ezek után talán nem is meglepő, hogy Gemmell szellemiséget kevés történetben éreztem. Ahol meg igen, abból ritkán volt köszönet…

James Barclay: Így szól a legenda 1,5/5
Szokás mondani, hogy minden jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának… Pedig az összes novella közül ez az, amely legnyilvánvalóbban próbál meg Gemmell emléke előtt tisztelegni, de ez így inkább gyalázat. spoiler

Gaie Sebold: Penge a szívbe 3,5/5
Egy sárkánygyíkszerű nép kegyetlen hadurát egy lidércpenge döfése nem csak pusztulással, hanem a kísértetként való visszatéréssel is fenyegeti, de ekkor érkezik egy idegen gyógyító a várba… spoiler

Ian Whates: Visszatérés az ardeni zúgókhoz 3,0/5
Egy háborús veterán története, aki a megbízóját kísérve visszatér a legnagyobb csatájának helyszínére. Egész tűrhetően indult, hogy aztán teljes érdektelenségbe fulladjon, de legalább az E/1 narráció miatt könnyen olvasható. spoiler

Storm Constatine: Kyla sárkányurai 4,0/5
Régimódi, elveszett világ történet, némi XXI. századi felhanggal, mindenféle komoly cselekmény nélkül, de egészen kifinomult stílusban. spoiler

Tanith Lee: Arkrondul tornya 4,0/5
Ez szinten egy nagyon régimódi sötét boszorkánymesteres történet, amit igazából a kifutása, és az ilyesfajta kard és boszorkányság novellák kellemesen nosztalgikus hangulata emel ki a feledhető kategóriából. Legalábbis számomra. spoiler

Jonathan Green: Aki a Halállal jár 2.0/5
Szomorú vagyok, de ez volt a második novella, ami Gemmell szellemiségét szerette volna megidézni, de még a fakó mását sem sikerült neki. spoiler

Joe Abercrombie: Városkerülés 4,5/5
Abercrombie Leiber Ffhard és Szürke egerész sztorijainak hangulatát idéző novellája magasan kiemelkedik ebből a mezőnyből. No, nem az eredetiségével, hanem a stílusával. spoiler

Juliet E. McKenna: A Sas Földje 3,0/5
McKenna az időmilliomosok kedvence: egyike azon fantasy íróknak, akik eseményleírás vagy jellemábrázolás örve alatt oldalakon keresztül bíbelődnek a semmivel. Ez a novellája pedig annak a tipikus példája, hogyan lehet elbaltázott dramaturgiával unalmasan megírni egy alapvetően jó ötletet. spoiler

Anne Nichols: Éljen soká a Tölgy! 2,5/5
Mintha a Róma sorozat YA fantasy verziójának dramatizált forgatókönyvéből olvashattunk volna szemelvényeket. Túl sok konfliktus, túl kevés dráma, túl sok logikai bakugrás. spoiler

Adrian Tchaikovsky: Kard és kör 5,0/5
Az első és egyetlen olyan novella, ami tényleg minden szempontból méltó örököse Gemmellnek. A felvillantott világ érdekes és a szereplők közötti viszonyrendszer is pont megfelelően árnyalt egy novellányi terjedelmű íráshoz. Követelem, hogy adjanak ki Tchaikovsky-t magyarul! spoiler

Jan Siegel: Tündérföld 4,0/5
Egyetértek @Noro-val, ez tényleg olyan, mintha egy 80 évvel ezelőtti Weird Tales novellát olvastam volna, az igényesebb fajtából. spoiler

Sandra Unerman: A hegyi tea 3,5/5
Ez inkább egy gonoszkodó mese volt a hozományvadász férfiakról, nem pedig fantasy, de legalább jó stílusban és röviden. spoiler

Stan Nicholls: Elszántak Szövetsége 2,5/5
Gemmell szinte minden regényében megjelentek a harctéri gyógyítók és a konfliktusuk a harcosokkal. Nicholls ezt a motívumot szerette volna megidézni, de ehhez egy olyan semmitmondó és logikátlan történetet gányolt, hogy fájt olvasni. spoiler

Szóval összességében bármennyire is érezhető a jó szándék, de ezt a kötetet fölösleges volt kiadni. A hazánkban ismeretlen szerzők közül Tchaikovsky volt az, aki meggyőzött, hogy mást is érdemes tőle olvasni, míg a többi szerző meg nyugodtan visszamerülhet az ismeretlenség homályába, mert a mostani produktumuk alapján bőven feledhető az, amit képesek letenni az asztalra.

>!
Szilárd_Berke I
Ian Whates (szerk.): Legendák

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére

Kifejezetten kedvelem Gemmell műveit, kevés kivételtől eltekintve rendszeresen a hatásuk alá kerülök. Ismerve életműve jelentős részét, érdeklődve vártam, milyen elbeszélésekkel tisztelegtek emléke előtt szerzőtársai. Másfelől „szakmabeliként” van némi fogalmam arról, milyen munka megírni egy-egy novellát; hát még olyat, ami végül sokak tetszését maradéktalanul elnyeri! Amennyiben pedig az író kezét efféle magasztos cél vezeti, a kihívás még nagyobb… Egyszóval ilyen aspektusból is érdekelt a végeredmény. Összességében a benyomásom egyértelműen pozitív, és mindazoknak jó szívvel ajánlom a kötetet beszerzésre, akik általában véve kedvelik a zsánert. A „Legendák” antológia ugyanis nem egy Gemmell utánérzés-gyűjtemény, hanem önálló hangú, tehetséges szerzők novelláinak csokorba válogatása, akárcsak egy Zsiványok antológia, vagy egy Legendák I-II./Szukits/, vagy egy-egy Cherubion Fantasy Exkluzív. A novellákról:
*BARCLAY: érződik az elbeszélésen a megfelelés, a tisztelgés egyfajta nemes kényszere, mindezek ellenére (vagy pont ezért?) egy tisztességesen összekalapált anyag ütközettel, harcosokkal, a Hollók eredettörténetét papírra vetve. Nem kiemelkedő ugyan, de közepes/jó felütés.
*SEBOLD: történet egy keménykezű, démonszerű hatalmasságról, aki egy csatát követően saját halálára vár a kastélyában, miután különös sérülést szenved. Emlékezetes írás, mert bár rövid, átjön a főszereplő karaktere, és a cselekmény is tartogat fordulatot.
*WHATES: történet egy háborús veteránról, akit titokzatos megbízója egy régi ütközet helyszínére vezet vissza, ahol aztán az események természetesen felgyorsulnak, és két vonalon is meglepetéssel szolgálnak. A narráció kifejezetten kellemes, olvastatja magát, behúz, s bár a történet átlagos, emiatt talán mégis a kötet egyik legjobb darabjához volt szerencsém. Mást is szívesen olvasnék az írótól.
*CONSTANTINE: Számomra ez a leghangulatosabb elbeszélés. A cselekmény még csak nem is fordulatos, de a főhős – Marala úrnő, egy tehetős, kalandra vágyó történetíró, aki a Fekete-hegyeken túlra igyekszik, az ősi civilizáció /Kyla/ romjai közt kutakodni – elképesztő gyorsan átélhető, szerethető. A narráció tökéletes (számomra), rég olvastam ilyen gördülékeny, átszellemült „utazzunk-lássunk világot” szöveget. A lighurdok, ezek a kígyószerű, pikkelyes testű „félemberek” faja és maga Kyla is egzotikus hely, szívesen olvasnék még róla.
*LEE: a szöveg már-már nyers az előző elbeszéléshez mérten, ahogy azt a szerzőnőtől „megszokhattam”. A történet főhőse egy kegyetlenkedő varázslót akar végérvényesen likvidálni, s keresi fel ennek reményében Arkrondurl tornyát. Egyfajta „lightosabb” Witcher-sztorinak is mondanám, bár emberünk lelkivilágához itt nem kerülhetünk olyan közel, mint Geralt esetében. Ügyes húzás ez a novella ilyen rövidke terjedelemben, mert hangulatos, a stílus is élvezetes, és le van zárva az adott sztori. Itt jegyzem meg, hogy ez alapvetően valamennyi – a kötetben felvonultatott – elbeszélésre igaz.
*GREEN: tisztességesen megírt novellácska egy „üldözésről”, ahol a célpont vélhetően egy titokzatos, gyilkos fenevad. Komor hangulatú írás, de nem emelkedik ki a mezőnyből.
*ABERCROMBIE: a szerző hozza a tőle megszokott ritmust és stílust, amikor egy szökésben lévő „templomos” lovagnőt és társát mutatja be. Miként egyik interjúban nyilatkozta, először mindig a párbeszédeket írja meg, és ezeket tölti fel később a szükséges egyéb leírásokkal. Nos, itt is erőteljesek az interakciók, és persze nem maradhat el a véres csetepaté sem. Tény, hogy bár rövid terjedelmű, örömmel olvasnék még a harcos kedvű női párosról.
*MCKENNA: Kedvelem az írónőt, és most sem kellett csalódnom. Bár inkább a történet mondanivalóján van a hangsúly, és a csúcspont felépítése az, amit remekül elvégez, mégis felfelé viszi a kötet értékét.
*ANNE NICHOLLS: Nálam ez az antológia másik érmese, dacára, hogy a lezárás hangyányit talán elnagyolt. Pörgős, klassz a nézőpontkarakter /Kataljid, egy fiatal északföldi hercegnő, aki ért a gyógyításhoz és a közelharcban sem kell szégyenkeznie, s aki rangos fél-rabszolgaként tengődik egy hercegecske udvartartásának tagjaként/, kerek egész a cselekmény, és az írónő még arra is szánt energiát, hogy a mellékszereplőket árnyalja.
*TCHAIKOVSKY: stílusában, hangulatában, a komor háttérben, a „leharcolt” szereplőket és a harcok minőségét tekintve mind-mind ez áll a legközelebb ahhoz, amit Gemmell-től megszokhattam. Remek írás, nálam egyértelműen dobogós, ha nem a legjobb. A „Szitakötők”, „Darazsak”, „Sáskaszerzetek” világa hamar beszippantott, ez a novella akár egy regény felütése is lehetne. A főhős, a lezülött vénasszony, a néhai fegyvermester, aki egykor elit kardművészként szolgálta Közjót, de ma már csak a halált várja a megfelelő kihívó személyében, kiváló választás.
*SIEGEL: mesés novella, tündérvilággal, álmokkal, nekem kicsit amolyan Raoul Renier stílus. És… a lezárás, a mondanivaló nálam nagyot ütött, pozitív értelemben.
*UNERMAN: szintén „népmese” kategória nálam, a három leánykérő története. Aranyos sztori, frappáns, csattanós lezárással.
*STAN NICHOLLS: Ez is „Gemmell-es” hangulatú és felépítésű sztori „miniben”, ismerős panelekkel, két testvérről, küzdelmekről, csapdáról, elit íjász egységről, és főként bajtársiasságról, bátorságról.
Summázatként: bárki, aki kedveli a műfajt, támogathatja e kötet megvásárlásával a Gemmell-díjakat is, ez pedig szerintem jó érzés. :) Másfelől pedig van annyira jó ez a válogatás, hogy sokaknak szerezzen kellemes órákat /akár kedvelik Gemmell munkásságát, akár nem/, és akad több olyan emlékezetes novella, amit évek múltán is könnyű lesz felemlegetni. Számomra méltó tisztelgés ez a kötet a „mester” emléke előtt.

>!
Noro
Ian Whates (szerk.): Legendák

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére

Ez a novelláskötet a Gemmell Award népszerűsítésére jött létre, amellyel a hagyományos fantasy történetek íróit jutalmazzák 2010 óta. Így találhatunk benne high és low, heroikus és grimdark, retró és modern történeteket egyaránt. Személy szerint sajnálom, hogy két kedvencem, a mágia-központú és a militáris fantasy nem nagyon jelenik meg, hacsak egy csúfos kudarcot nem számítunk mindjárt a könyv legelején.
(Szintén sajnálom, hogy nem az impresszumhoz használt betűmérettel nyomtatták ki az egész könyvet – a negyedik oldal volt ugyanis az egyetlen, ahonnét a betűk nem ordítottak az arcomba, hogy úgy tuszkolják le magukat szerencsétlen látóidegeimen, mint elefánt az óriáskígyón. Én ezt sosem fogom megszokni.)

Ahogyan már céloztam rá, a kötetet megnyitó James Barclay-történet valami borzalom. Életszerűséget sutba dobó csatajelenetek, idióta szereplők, végtelenül banális dialógusok, kockacsörgős varázslatok, naiv fordulatok, és egy olyan irodalmi stílus jellemzik, amelyhez képest a faék Nobel-díjas találmány. Ha World of Warcraft-ban valaki így toboroz csapatot, az még rendben lenne, de nyomtatásba ne küldjük, jó?

Szerencsére innen már csak felfelé vezet az út.

A Penge a szívbe és az Arkrondurl tornya egyaránt karaktereik miatt lesznek emlékezetesek. Az elsőben egy magát emberfelettinek tartó nép hadvezére szorul egy alantas emberasszony segítségére, a másodikban pedig két varázsló meglehetősen szokatlan összecsapásának lehetünk tanúi.

Stílusból kifolyólag szintén kettőt emelnék ki. A Kyla sárkányurai a régi „elveszett világok” zsánert idézi fel hangulatos leírásaival, a Tündérföld prózája pedig a weird fantasy klasszikusait – megkockáztatom, hogy egyenesen C. A. Smith-t – juttatja eszembe. Történetéről egyik novella sem lesz emlékezetes, de átütő erejű előadásmódjuk irodalmi szintje messze túllépi a kötetben szereplő többi íróét.

Ismét csak ketten képviselik a humort. Abercrombie Városkerülése (a szerzőt csak akkor jelzem, ha a magyar olvasóknak is mond valamit, vagy hozzáfűzni valóm van) afféle „budspenceres”, pofozkodós novella, csak persze jóval több vérrel. Nem nagyon tudjuk meg, hogy ki, kit és miért ütlegel, de frappáns és egyáltalán nem erőltetett párbeszédei elviszik a hátukon az egész írás. A hegyi tea története egészen más: ebben mintha egy népmese szatirikus változatát olvashatnánk.

Végül kettő a kortárs grimdarkot megidéző novellák száma is. Adrian Tchaikovsky* Kard és kör c. története áll a legközelebb ahhoz, amit Gemmell maga művelt. A hősiesség és antiheroizmus határán remekül egyensúlyozó történet a mester „kallódó hőseit” idézi meg átütő erővel. Én ugyan hibájául rovom fel, hogy semmit sem lehet belőle megtudni a szerző zseniálisan felépített világáról (további információért katt ide: https://moly.hu/ertekelesek/2042846), de a történet értékét ez nem csökkenti. Az Elszántak szövetsége pedig a háború realista ábrázolására törekszik, egy felcsert téve meg főhősének. Bár ez utóbbi egy-két apró botlás elszenved, de én még a jók közé sorolom.

Lássuk a maradékot. Juliet E. McKenna talán többet is kihozhatott volna magából A Sas földjében, ha nem köti a terjedelem, ő ugyanis lassan hömpölygő high fantasy történeteiben nagyon erős tud lenni, de még sosem olvastam tőle semmit, ami a 100. oldal előtt beindulna. (Magyarul megjelent könyveire érdemes ránézni, szerintem több figyelmet érdemelnének.)
Az Éljen soká a Tölgy! c., kissé hosszúra nyúló írás egyértelműen YA stílusú, egy tizenéves barbár hercegnő kalandja a fővárosban. De sajna nem egyszer bicsaklik meg a története.
Utolsósorban a Visszatérés az ardeni zúgókhoz ill. az Aki a Halállal Jár c. novellákhoz nem igazán tudok mit hozzáfűzni. Olvasható, de alapvetően ötlettelen és érdektelen írások ezek.

* Nem tudok elmenni amellett, hogy a borítón kétszer is rosszul írták a szerző nevét. Nem Adrien, hanem Adrian! És ha már itt tartunk, nincs olyan, hogy „Apt Birodalma”. De még ha lenne, akkor is le kéne fordítani magyarra. Az apt és az inapt ugyanis ennek az eredeti és izgalmas világnak két alapfogalma: egyes népek – pl. a darazsak – képesek (apt) a tudományos gondolkodásra és modern eszközök használatára, míg mások – pl. a sáskák és szitakötők – erre képtelenek (inapt), így megmaradnak középkori misztikusoknak.

1 hozzászólás
>!
mcgregor
Ian Whates (szerk.): Legendák

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére

Összességében jóval magasabb és egyenletesebb színvonalra számítottam. Gyakorlatilag Abercrombie és Tchaikovsky írásait leszámítva a többi novella vagy egyszerűen felejthető, vagy annyira kidolgozatlan, esetleg ötlettelen, hogy kifejezetten meglepődtem rajtuk.
Így szól a legenda: biztatóan indult, de semmilyen szinten nem érződik Gemmell hatása, már ami a lényeget illeti. Keresetten próbál jópofa lenni, a befejezése kifejezetten gyenge.
Penge a szívbe: Gaie Sebold írása, nem olvastam még tőle; van egy saját hangja legalább, a sztori is érdekes a lidérccé változással küzdő nagyúrral, de nem ájultam el tőle.
Visszatérés az ardeni zúgókhoz: egy korábbi csata veteránját megkeresi egy idegen és megbízást ad neki, hogy térjenek vissza a harcok színhelyére, de persze csavar van a történetben. Közepes cselekmény, nem nyűgözött le.
Kyla sárkányurai: szerintem az egyik leginkább túlértékelt írás, engem javarészt idegesített. Elnyújtott történet, aminek alig akart vége szakadni. Gyík- vagy sárkányemberek, borongós, titokzatos múlt, nyögvenyelős utazás, rengeteg fölösleges részlet, amiknek aztán nem lesz különösebben jelentősége. Engem nem tudott magával ragadni ez a kissé látomásos, lírainak szánt, és sokat sejtető, mégis valahogy öncélú és súlytalan novella.
Arkrondurl tornya: végre egy ügyes írás, egy jól felépített cselekmény által felvezetett váratlan fordulattal a végén. A mágus-színész karaktere rendhagyó, a múltjának és feladatának kicsomagolása pedig megfelelő ritmusú és egyedi; Tanith Lee érdemes arra, hogy megjegyezzük a nevét.
Aki a Halállal jár: ez a novella tipikus példája annak, amikor a szerzőnek fogalma sincs hova szeretné kifuttatni a történetet, ezért egy összecsapott és sablonos véget illeszt rá zárásként. Csoda, hogy Jonathan Green szövegét nem dobták vissza azonnal azzal, hogy „először talán érdemes lenne átgondolni, hogy mit szeretnél mondani!”. Így aztán a kultistákkal történő összecsapás megmarad egy történetbe kellőképpen nem ágyazott epizódnak. Közhelyes.
Városkerülés: elfogult vagyok, de Abercrombie-ban legalább nem lehet csalódni, messze kimagaslik az írása a mezőnyből, pedig ez csak Javre és Shev kettősének egy újabb története, így aztán nem tud teljesen kibontakozni az Abercrombie féltéglányi regényeiben megmutatkozó elképesztő potenciál, de az írásmód, hangvétel, humor igen. Ilyen, amikor egy viszonylag szimpla és rövid történeten is átüt az író eredetisége.
A Sas Földje: McKenna novellája már képes hangulatában Gemmell írásainak analógiája lenni, de annak ereje és átütő érzelmi azonosulásai nélkül. A felszínes hasonlóságok kiválóan felfedezhetők, a kíváncsiságot fenntartja, de ez is inkább csak egy közepes alkotás.
Éljen soká a Tölgy!: ismét egy baromi unalmas írás. Hosszú és érdektelen. Láthatóan jobban illett volna hozzá egy regényformátum, bár azt se lett volna kedvem elolvasni… A legrosszabb értelemben vett YA hangulat lengi be, és amellett, hogy rengeteg energiát mozgósít annak érdekében, hogy a világát eredetivé és részletgazdaggá tegye, egyáltalán nem kötött le és nem érdekelt a világa. Márpedig egy fantasy-nál azért ez eléggé alapelvárás. A túszként az intrikákkal teli udvarban boldogulni kénytelen hercegnő története egy Disney-mese kifinomultságát idézte.
Kard és kör: jellegzetes Tchaikovsky-s világ, és eredetisége mellett érdekes módon még Gemmell-t is képes megidézni. A kiégett kardmester és hűséges tanítványa, egy elveszett szerelem és egy önálló akarattal bíró kard története egyesül egy Darazsak, Sáskaszerzetek és Szitakötők benépesítette önálló univerzum miliőjében.
Tündérföld: a sokadik mélypont a kötetben. Érezhetően próbálja Lovecraftot vagy Clark Asthon Smith-t utánozni, de a kanyarban sincsen. Egyszerűen nincs súlya és átélhető mélysége Jan Siegel írásának. Még a csattanó sem menti meg.
A hegyi tea: atyaég. Okoskodó mese, de nagyon gyenge. Nem is értem a koncepciót, hogy kerülhetett be egy ilyen emlékkötetbe. Erőltetett párbeszédek, közhelyes befejezés, ami semmilyen meglepetést nem okoz.
Elszántak Szövetsége: na, ez nagyon ígéretesen indult, a végéig kiválóan álcázta magát, bár helyenként már volt olyan érzésem, hogy van benne néhány logikátlanság, de a végső (melodramatikusnak szánt) összecsapás már kifejezetten gagyi volt. Érdekes módon – és ez jóformán az egyetlen erénye – valamilyen hangulati szinten mégis legalább képes volt rezonálni Gemmell írásaira, még ha el is maradt tőlük. A többi szerző jelentős hányadának még ez sem sikerült…

Az egész köteteben az volt a leginkább fájó, hogy (néhány kivételtől eltekintve) tényleg inkább egy fanzin színvonalát hozta az írások zöme, ahelyett, hogy egy Gemmell-t bármilyen szinten hivatkozni, vagy megidézni méltó csapat gondos munkájának benyomását keltette volna.

>!
Dominik_Blasir 
Ian Whates (szerk.): Legendák

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére

Általánosan: az erősebb tematikai koncepció kétesélyes dolog. Elsülhet egészen jól, és kifejezetten gyengén is – ahol a minőségi értékelés leginkább a tematika kedvelt/nemkedvelt voltára utal. A Legendák nálam meglehetősen vegyes fogadtatásra talált, de talán pont a hard fantasy okán: erős hendikeppel indulnak ugyanis a szerzők, ha engem ilyen novellával akarnak lenyűgözni. Azért volt, akinek sikerült.

Összefüggően: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-11-07+…

És egyenként.
James Barclay: Így szól a legenda – 2,5/5
Hú, hát ezt nagyon vázlatosnak éreztem – pedig egy zsoldoscsapat eredettörténetében ennél több ötlet vagy erő is rejtőzhetett volna. Értem én a gemmelli szellemiséget, csak azért nem árt köré valami épkézláb történetet, netalán cselekményt kitalálni.

Gaie Sebold: Penge a szívbe – 3,5/5
Hadúr és lélekorzó, avagy néha a kemény páncél mögött is dobog valami. Mintha itt sem stimmeltek volna az illesztések, de legalább a karakteri rész rendben volt: kiszámíthatóságában hatásos és szép. Gemmell örülne, bár azért erősebben is meg lehetett volna ezt írni.

Ian Whates: Visszatérés az ardeni zúgókhoz – 2,5/5
Nahát, nem csak nálunk szokás, hogy a szerkesztő is szerepel az antológiában? Kifejezetten jó stílusban, ügyesen megírt történet, egészen tetszett volna a régi harc színhelyére visszatérés drámája – kár, hogy a cselekmény ennyire blődnek és unalmasnak tűnt (ah, és a fordulatok!). Így összességében közepes alá, pedig egy sokkal-sokkal jobb írás lehetőségét is látom benne.

Storm Constantine: Kyla sárkányurai – 4/5
Abszolút kellemes, lírai hangulatú történet gyíkemberekről és egy utazásról. Tetszett a hangulata; örültem, hogy nem bonyolította túl a dolgokat. Kicsit furcsálltam a narráció technikáját – főként a kezdeti többes szám első személyt –, de végül simán megbarátkoztam vele. Ügyes stílus, szerethető: soha rosszabbat.

Tanith Lee: Arkrondurl tornya – 3/5
Némi sword&sorcery, mágusszellemmel, lassan már klasszikussá érő szerzőtől. Nem túl lenyűgöző, valahogy nem sikerült igazán felkelteni az érdeklődésem, ugyanakkor nem is különösebben gyenge – amit a történet megkívánt, az a helyén volt. Az ízlésemnél dagályosabb stílus, de legalább a fő ötlet jópofa.

Jonathan Green: Aki a Halállal jár – 2/5
Pogány kannibál törzs, egy Fenevad no meg egy nagy adagnyi harc – nem épp az általam leginkább kedvelt s&s hagyományok. Meglehetősen gyengének éreztem a stílust, igazi ötlet vagy eredetiség nélkül, eléggé unalmasan megírva, szóval még a két csillagot is kezdem sokallni.

Joe Abercrombie: Városkerülés – 4,5/5
Én bírom Abercrombie-t. Persze mostani története nem épp a lenyűgöző cselekmény miatt lesz emlékezetes, viszont borzasztóan jó a hangulata és ügyesen festi meg a szereplőit, simán elkap ez a stílus. Ennél több pedig néha nem is kell – a látszólag nem túl izgalmas „küldetés után vissza a megbízóhoz – vajon átver-e” alaphelyzet a kis csavarral nekem bejött, plusz még a humorát is értékeltem.

Juliet E. McKenna: A Sas Földje – 3/5
Nem rossz, de semmi extra. Szépen viszi magával az embert, ügyesen adagol információt és feszültséget, ugyanakkor ez novellához képest mintha kicsit túlméretezte volna a cselekményt – egy hasonló lázadás máshol önálló trilógia vagy legalábbis könyvet érne. Volt pár érdekes pillanata, de nekem nem lesz emlékezetes.

Anne Nicholls: Éljen soká a Tölgy! – 2,5/5
Nem egészen tudom, hogy miért akarja valaki gyakorlatilag egy regény cselekményét novellában megírni, de az biztos, hogy én ezt annyira nem díjazom. Barbár, túsz hercegnő és kalandjai: könnyed YA, semmi izgalmas vagy eredeti, sőt, inkább elnagyolva minden. Ennyi történés mellett jó lett volna, ha komolyabb figyelmet fordít másra is…

Adrian Tchaikovsky: Kard és kör – 4,5/5
Igazi gemmelli hangulat és alapfelütés (idősödő, nem éppen hősies főszereplővel és a billogával), magával ragadó stílus és egy nem túlságosan kifejtett, de egészen érdekesnek tűnő világ (ahogy látom, ehhez inkább a regényeit kellene olvasni… hátha majd egyszer valaki kiadja). Kiszámíthatósága ellenére is nagyon tetszett, valahogy minden passzolt egy jó hard fantasy novellához.

Jan Siegel: Tündérföld – 4/5
Igazán szerethető, már-már mesés novella. Elragadó, andalító, egészen lírai stílus, csak úgy szállnak a mondatok, és velük mi is. Némileg probléma, hogy a verbális tűzijátékkal együtt a cselekmény is csak úgy elszáll, és igazából egy kedvesen mosolygós csattanón kívül sok értelme nincs – de talán nem is baj, ez így volt szép.

Sandra Unerman: A hegyi tea – 3/5
Népmesei kérőkről szóló, egycsattanós történet. Nem nyűgözött le, vártuk is a csattanót, de legalább szépen volt megírva: tetszett a hangulata, élveztem a feszültséget, még a párbeszédek is kifejezetten ügyesnek tűntek.

Stan Nicholls: Elszántak Szövetsége – 2,5/5
Szerintem pont nem az érdekes részét fogta meg Nicholls az alapkonfliktusának. Adott ugyan egy elvesztett háború, de alig tudunk meg valamit róla, és az utána következők közel sem lenyűgözőek. Adott ugyan egy kitaszított népcsoport, és bár jó a két ellentétes nézőpont (kard vs. kegyelem) szembeállítása, nincs érzelmi ereje. Adott ugyan a világból eltűnő mágia, de erről pont nem szól a novella. Ráadásul mindez eléggé kiszámíthatóan, nem túl emlékezetes figurákkal és nem is épp megragadó stílusban.

>!
Hanaiwa
Ian Whates (szerk.): Legendák

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére

Gemmell végül nem idéződött meg, de alighanem nem is ez volt a cél.
Mert a szelleme viszont jelen volt, és az emlékére íródott novellák egészen hangulatosak attól függetlenül hogy más stílusban íródtak mint a mester művei.
Tisztelgésnek, főhajtásnak mindenképp elfogadható.
Remélhetőleg a második válogatás szintén hasonló színvonalon mozog majd…

>!
Nuwiel SP
Ian Whates (szerk.): Legendák

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére

Habár eddig mindössze négy könyvet olvastam Gemmelltől, melyek közül kettő egy-egy sorozat első része, rögtön zsákmányul ejtettem a boltba még a megjelenés előtt küldött példányok egyikét. Madarat tolláról, könyvet borítójáról: külsőre nagyon szép kötet, plusz pont a kiadónak, hogy a borítóterve nagy felbontásban letölthető[1] tőlük, a vízjel pedig alig zavaró rajta, spoiler.

A kötet felhozatala kiegyensúlyozott, 7:6 arányban kicsit a női írók felé billentve a mérleg nyelvét. Az ő írásaik jobban megragadtak bennem, hangulatuk és karakterábrázolásuk, és nem utolsósorban történeteik miatt, de azért férfi társaiknak sem kell szégyenkezniük. Nem rosszabbak az írásaik, csak más érzéseket keltettek, másféle hangulatot teremtettek. James Barclay például egy zsoldoscsapat megalakulásáról szőtt meséje címében igencsak kendőzetlenül utal a mester első regényére, a Legendára, névtelen főhőse pedig, aki a csapat magját megszervezi, csak Ismeretlen Harcos néven írja alá alapító okiratukat. Ian Whates és Stan Nicholls írásai is emlékezetesek, Abercrombie azonban a Zsiványok után itt sem tudott meggyőzni, nem igazán tűnt ide illőnek.

A Legendák méltó tisztelgés David Gemmell emléke előtt, kíváncsian várom, mit hoztak össze a második kötetbe beválogatott szerzők.

[1] http://www.deltavision.hu/media/upload/extra-legendak-w…

5 hozzászólás
>!
elge76 P
Ian Whates (szerk.): Legendák

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére

Nem tudom, hogy a cél Gemmell emlékének a megidézése lett volna, vagy csak az iránta való tiszteletből kiadni egy könyvet. Ha az előbbi, akkor a végeredmény eléggé kétes kimenetelű lett, ha az utóbbi… nos, arra meg bármelyik kiadó képes lett volna.
Nézzük meg közelebbről.

1. James Barclay – Így szól a legenda.
Egy kialakuló zsoldoscsapat története, akik a csata után megpróbálnak csapatta alakulni. Hogy ez sikerül-e nekik arra nem derül fény. Az első bevetésük győzedelmes lesz, de itt véget is ér a történet. Semmi különös amúgy, hirtelen ér véget, és a könyv utolsó 2/3-a végig egy kocsmai beszélgetés.

Ebben a novellában viszont olyan megfogalmazásokba botlottam, amitől egy magyartanár a saját hajába kapaszkodva, sikítva rohanna ki a világból.
Pl.:
„A parancsok ismét végighullámoztak a vonalon.” – Mármint a katonák alkotta sorokról lenne szó, csak hát ilyen egészen elképesztő magyartalan szörnyszülött megfogalmazás lett belőle. ;)
„A balszerencsés alak oldalra dőlt, neki Pontois egy másik katonájának, és a bele a sárba ömlött.” – Bele a sárba, érted, ja nem, várjunk csak, mármint a belei a sárba ömlöttek, ahham, hát bizony nem mindegy. ;)

+1:
„Kecse-gtetett”
Igen, pontosan így van elválasztva. ;)

2. Gaie Sebold – Penge a szívbe.
Egy nem ember hadvezér hazatérése egy összecsapás után, akiről semmi nem derül ki, csak hogy vannak karmai meg agyarai. Súlyos sebeket szerzett, amiket egy öregasszony gyógyít meg. Ez sem volt maradandó élmény, mert ez is végig csak egy beszélgetés 2 ember között, ezen kívül pedig semmi nem történik benne.

3. Ian Whates – Visszatérés az ardeni zúgókhoz.
Ez már egy egész jó kis történet, van benne két harcjelenet is, némi varázslat, meg egy érdekes csavar. Ez volt az első, amire azt mondtam, hogy tetszett.

4. Storm Constantine – Kyla sárkányurai.
Egy újabb furcsa történet, amit nem nagyon értek hogyan került bele az antológiába. Egy sima zarándokút története, amiben az egyik fél egy nem ember faj képviselője. Az egész írás csak gyaloglásból, beszélgetésből és némi múlt idézésből áll. Ennyi. Dögunalmas volt.

5. Tanith Lee – Arkrondurl tornya.
Egy szemfényvesztő vitája, csalása és átverése egy szellemmel szemben, aki életében ősi varázslóként létezett. Hősünk célja pedig, hogy megszabaduljon tőle örökre. Érdekes módon nem derült ki a miért. A koncepció egyedi volt ugyan, de amúgy semmi kiemelkedőt nem nyújtott.

6. Jonathan Green – Aki a halállal jár.
Ebben is van egy érdekes és megmutatásra érdemes mondat: „Minden leélt éve és tapasztalata dacára is, ami most rezzenetlen tekintete elé tárult, attól felkavarodott a belseje.”
A belseje, érted. ;)
Ez egy viking sztori amúgy, de mielőtt valaki, aki kedveli ezt a világot, rávetné magát, egyetlen összecsapás van benne, meg a végén 2 főszereplő akik rájönnek a titokra.
A vége sajnos függővég, ami roppant fura egy novellánál, bár szerintem inkább az van, hogy a szerző nem tudta, hogy zárja le, így aztán egy ilyen bicegő és sánta történet lett belőle. Ez sem váltotta meg a világot.

7.
Joe Abercrombie – Városkerülés.
A sztori Javre és Shev menekülését meséli el, akik hitelezőik elől próbálnak eltűnni. Aki olvasott már az írótól bármit az Első törvény világából, az tudja mire számíthat.
Vagyis… számíthatna, ugyanis bejött sajnos amitől féltem.
Abercrombie novellája valahogy nem az igazi, nekem személy szerint roppant mód hiányzik belőle a Kamper Gergő féle varázs. Ezek után viszont epekedve várom, hogy a Gergő hogyan fogja majd ezt lefordítani a Sharp Ends kötethez, és hogy majd azzal összevetve kielemezhessem a különbségeket fordító és fordító között. ;)
Természetesen ha ugyanazt fogom érezni, mint itt, akkor sűrű bocsánatkérések közepette fogok majd hamut szórni a fejemre. Bár valahol azt érzem, hogy ettől nem kell tartanom.

8. Juliet E. McKenna – A Sas földje.
Egy puccsnak lehetünk tanúi, amelynek végkimenetele érdekes fordulattal zárul. Ez sem volt annyira kiemelkedő, maga a történet lapos és jellegtelen.

9. Anne Nicholls – Éljen soká a Tölgy!
Egy lányról szól, aki kivívja hazája, Tölgyföld felett az uralkodás jogát. Semmi extrára nem kell számítani itt sem, ez egy young adult történet, és akárhogy nézem, rettentő unalmas volt.

10. Adrian Tchaikovsky – Kard és kör.
Egy kivénhedt és iszákos női kardmester története, aki keresi a nemes halált, de az valahogy nem akar megérkezni. Végül olyan sokáig vágyik rá, hogy amikor eljön, akkor döntést kell hoznia. Furcsa volt, főleg a rovarok neveivel felvértezett népcsoportok miatt, de sajnos maga a történet, már nagyjából az első 1-2 oldal után kiszámítható, hogy mi lesz a vége.

11. Jan Siegel – Tündérföld.
Az eddigi legérdekesebb történet, egy igazi mese tündérekkel, faunokkal, álmokkal, ami a legvégére kicsit zavaros lesz, a legeslegvége meg számomra teljesen érthetetlen. Kár érte, pedig nagyon jól indult.

12. Sandra Unerman – A hegyi tea.
Na, ez tényleg egy nagyon jó kis mese, csak nem ebben az antológiában lenne a helye. Leginkább ugyanis egy népmesei gyűjteményben tudnám elképzelni.
Egy leánykérés történetét meséli el, egy tanulságos és vicces csattanóval a végén. Talán ez volt az első olyan írás, aminek van némi mondanivalója is.

13. Stan Nicholls – Elszántak Szövetsége.
Végezetül egy újabb remek történet, ami egy testvérpár történetét, és egy emberrablás végkimenetelét mondja el. Van benne harc is, és a végén még egy morális döntés tanúi is lehetünk. Ez is tetszett.

Nos, mint látható, egyáltalán nem vagyok elégedett ezzel a kötettel. Középszerű írások többsége, néhány kiemelkedőbb darabbal. Ennyiről szól, nem többről.
A 13 írásból 3 tetszett, és ebben a fordításban még Abercrombie írása sem volt mérvadó, pedig ő aztán nálam tényleg az egyik abszolút kedvenc íróm.

Gyakorlatilag semmit nem veszít az, aki nem olvassa el ezt az antológiát. Egyszer át lehet futni rajta, de ahogy végzett vele az ember, nagyjából ugyanolyan gyorsan fogja el is felejteni az egészet.

.

Helyesírási hibák is maradtak benne, legalább egy tucatnyi, illetve magyartalan mondatok és megfogalmazások, amikből fentebb már mutattam egy rövidke előzetest.

>!
Profundus_Librum
Ian Whates (szerk.): Legendák

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére

Novellás kötet, ami Gemmell tiszteletére íródott. Ehhez képest elég kevés olyan történet volt benne – tisztelet a kivételeknek –, amilyen könyveket Gemmelltől megszokhattunk és amik miatt megszerettük őt. Random sztoriknak nem voltak rosszak, de nem teljesen ezt vártam azért.

>!
Szabolcs_Holló
Ian Whates (szerk.): Legendák

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére

Gemmel egyik kedvenc fantasy íróm, nagyon fájt a halála, még ha lehetett sejteni, hogy szegény alulmarad a betegséggel szemben. Nyilván nem lehet hozzá felnőni, vagy csak megközelítőleg olyan színvonalon alkotni. NagyTchaikovskyon jóleső érzés, hogy a Gemmel-díj létezik, és a könyv megvásárlásával támogatni tudom a díjat kezelő alapítványt. Maga a novellagyűjtemény sajna messze nem olyan színvonalas, mint mondjuk a Pengeélen, vagy a Lázadás Hangjai, de akár a Zsiványok. Hullámzó színvonal, némelyik sztori gemmeli toposzokat, témákat és karaktereket használ fel, de sok nagyon más hangvételű, van amelyik mintha egyenesen a Weird Tales-ben jelent volna meg 80 éve. Nekem -és úgy vettem észre a többi molytársamnak is- egyértelműen Tchaikovsky novellája a kedvencem, mind stílusban, témájában és hangulatában megidézi Gemmelt, és most azonnal előrendelném a magyarul esetlegesen megjelenő sorozatának mindegyik könyvét. Nagyon tetszett Abercrombie, akinek történetét olvastam már a Pengeélen-ben, de ez az én hibám:) A stílus és a hangulat óriási, de a sztori egyszerű, de sebaj. Kiemelem még Juliet McKernna-t, nekem tetszenek az ilyen lassan hömpölygőm, klasszikus fantasy, és persze Whates-t, Lee-t és Constantine-t. Azt leszögezhetem, hogy elnézve a többi angol fantasy írót, még jobban tudom értékelni Gemmel munkásságát és életművét, kiemelkedett a sokaságból, mint Druss a nadírok hordái közül.


Népszerű idézetek

>!
Dominik_Blasir 

Őszintén szólva, a gondolat, hogy egy kis csoport nyilatkoztatja ki, mi érdemel díjat, és mi nem, már-már elitista a mi meglátásunk szerint, egyben ellenkezik a korszellemmel. Egy olyan korban, amikor az átlagemberek tömegei a technológia segítségével döntenek meg despotikus rezsimeket, és változtatnak a kormányzási politikán, bizonyosan rájuk lehet bízni egy könyvdíj odaítélését is.

10. oldal, A fantasy tisztelete - Stan Nicholls bevezetője

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére

2 hozzászólás
>!
elge76 P

– Bocsánatodat kell kérnem a kárért – mondta Javre. – De rosszabbnak tűnik, mint amilyen.
A távolabbi fal egy repedésekkel teli része ezt a pillanatot választotta, hogy kidőljön az utcára.

211. oldal

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére

>!
elge76 P

Mellesleg Castor annyira fellelkesült az egésztől, hogy abban sem vagyok biztos, észrevette-e volna, ha beledugom a fejemet a tóba, és megfulladok.

95. oldal

Ian Whates (szerk.): Legendák Történetek David Gemmell emlékére


Hasonló könyvek címkék alapján

Marion Zimmer Bradley (szerk.): Kardok és boszorkányság I.
George R. R. Martin – Gardner Dozois (szerk.): Zsiványok
Michaleczky Péter (szerk.): A hipertér vándorai
John Joseph Adams (szerk.): Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai
Izéhordák
Robert E. Howard: Hősök Kora
Robert E. Howard: Barbárok és varázslók
Czinkos Éva – Ripp Gábor (szerk.): Japán a szamurájkorban
Czinkos Éva – Ripp Gábor (szerk.): 100 mini történet
Raoul Renier: Setét álmok