40 373 – Jaq Draco száz év elteltével kiszáll a sztázistartályból. Ahhoz, hogy megtudhassa, mi történt a birodalomba, míg ő kényszerű pihenőjét töltötte, találnia kell egy asztropatát, aki lehallgatja az űrben keringő pszi-üzeneteket. Zhordtól tudomást szerez a Harlekin-ember újabb mesterkedéséről, a megváltást hozó Numenről és arról, hogyan akarják megakadályozni az idegen eldák, hogy az Istencsászár halála után a Káosz istenei átvegyék a hatalmat a galaxisban. Draco csapatához az elpusztított Sztálindróm közelében csatlakozik az Űrgárdistából ismert Lexandro d'Arquebus kapitány is. Az inkvizítor, a zömik, Ey'Lindi és az űrgárdista hős együtt indul a legendás Fekete Könyvtár keresésére, amelyben talán megtalálják a galaxis jövőjére vonatkozó próféciák gyűjteményét…
Harlekin (Warhammer 40,000: Inkvizítor-trilógia 2.) 60 csillagozás
Enciklopédia 12
Szereplők népszerűség szerint
Zhord · Ey'Lindi · Jaq Draco · Lexandro d'Arquebus · Zephro Cornellan
Kedvencelte 5
Most olvassa 3
Várólistára tette 4
Kívánságlistára tette 13
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
A regény első felével nagyon megszenvedtem. Valamiért nem voltam képes ráhangolódni a történetre. Már ott tartottam, hogy félbehagyom. Szerencsére én abból a csökönyös fajtából vagyok, akik – 1-2 kivételtől eltekintve – minden könyvet végigszenvednek. Kár lett volna félbehagyni, mert a második fele lényegesen szórakoztatóbb.
A regény első fele Jaq Draco és kis csapatáról szól. Több világra is elutaznak, közben belekeverednek pár véres csetepatéba. A csaták közben főleg Ey Lindi villogott. Izgalmasan hangzik, de valójában nekem unalmas volt. Egészen az űrgárdisták és az eldák feltűnéséig unalmas is maradt, innentől kezdve lett izgalmas. Ugyan az elején elvétve akadt pár jó ötlet, de az igazán érdekes ötleteket, a regény második fele tartalmazza.
Hogyan volt képes megalkotni egy bevallottan pacifista író, ennyire eltorzult, rémálomba illő jövőt. Elképesztően szörnyű világ, ahol az emberi élet szinte semmit sem ér. Nem találtam a könyvben egyetlen normális embert sem. Mindenki valamilyen szinten őrült. Watson remekül ábrázolta ezeket a többé-kevésbé bomlott elméjű szereplőket.
Érdekes könyv.Minden hibája ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam.
A szerepjátékos irodalomban viszonylag ritkán találkozunk klasszikusokkal (talán a Dragonlance nyitósorozat kivételével), ám mégis mindenhol alapműként hallom emlegetni Ian Watson Inkvizítor-trilógiáját, így mindenképpen kíváncsi lettem rá.
Számításom valamelyest teljesült, hiszen Watsont olvasni valóban érdekes élmény. Minden fejezet olyan, mintha valamilyen gonosz látomást, rémálmot vagy borzalmas disztópiát olvasnék. Egymást érik a sötét események, brutális és perverz Káoszlények jelennek meg, a súlyos tragédiákat szenvedéssel teli halálesetek váltják. Mintha minden jó és tiszta eltűnt volna a világegyetemből, talán csak a hit maradt meg egyedüliként – az is csak kevesekben. Nem vehetünk semmit sem készpénznek, az egyébként ügyesen bemutatott és többé-kevésbé részletesen ábrázolt szereplők egyik oldalról a másikra valami teljesen döbbeneteset cselekedhetnek, váratlan helyzetben találhatják magukat, ettől minden izgalmasnak tűnik.
Nem csak szerepjátékosoknak vagy a szerepjátékos irodalom kedvelőinek merném ajánlani, a fantasztikum kedvelői minden bizonnyal kellemesen fognak szórakozni, a szokott kalandos-rejtélyes történeten felül is mutat pozitívumot.
Bővebben az ekultúrán.
Minden molekulám, aminek valaha is volt köze az esztétikához hevesen tiltakozik ez ellen a könyv ellen. Közhelyes nyelvezet, kiismerhető cselekmény, sablonos jellemek…
A bennem lakó 12 éves gyerek viszont megőrül érte. Nem tudom, hogy mivel szórakoztat annyira, hogy a könyvet befejezvén Warhammer 40k figurákat böngésztem a neten. (A feleségem persze közölte, hogy verjem ki a fejemből, így is éppen elég kacatot kell itthon kerülgetni. De meggyőztem, hogy 3 űrgárdista figura igazán jól mutatna a polcon, a könyvek előtt… meg amúgy is jön a karácsony…ez még kemény harc lesz:D)
Folytatásaként a Harlekin nem vall kudarcot.
Az eleje inkább arról szól, hogy a sztázisban eltöltött száz év után hőseink próbálják felvenni a fonalat.
Bevallom, az Inkvizíción belüli ellentéteket, harcot nem igazán értettem. Meg van ugyan magyarázva, de egy kicsit hangsúlyosabbnak gondoltam.
A második felétől azonban felgyorsulnak az események, főleg amint Lex és a Birodalmi Öklök színre lépnek. Az eldák nagyon el lettek találva, gőgösek és misztikusak, mint mindig.
Jaq és Ey'Lindi között szerelmi szálat próbált összehozni Watson, amit nem igazán értek, inkább testi kapcsolat volt köztük, mint érzelmi.
Az Inkvizítor után ez egy kicsit gyengébbre sikerült, sokszor elvesztettem a fonalat, hogy akkor mi merre hány méter, még jó hogy a Császár Astronomicánja oly fényesen ragyog! :)
Kifújt, leeresztett. Feltöltődött nehezen emészhető, sehonnan nem táplálkozó érvelésekkel. A korábban szimpatikus(nak) tűnő szereplők iritálóak lettek, és mégis minden olyan flottul történik, mintha ez lenne a dolgok normális menete. Az egyetlen szórakozató szereplő Lex, az Űrgársitából. A harmadik részt már csak a rend kedvéért olvasom el.
Népszerű idézetek
Boldogok és áldottak a mit sem sejtők, azok, akik nem tudnak a démonokról, a génorzó szörnyetegekről, a Császár tudatszilánkosodásáról és a többi borzalomról!
Az egyetlen jóság, amely létezik, az az Istencsászár!
Mert ebben az univerzumban a jóság azonos egy örökkön örökké haldokló skizoid Istennel.
Lexnek egyre jobban viszkettek a bal kezében azok a bizonyos csontok. A legszívesebben azonnal energiakesztyűbe dugta volna. A legszívesebben felkapott volna egy golyószórót, és tüzet nyitott volna. Az Istencsászár nevében végrehajtott mészárlás felér egy imával…
Lex már régóta nem gondolt saját faja nőnemű egyedeire. Az embernők idegenné váltak számára. Természetesen azután is látott nőket, hogy belépett a kolostorerődbe. Látta őket, találkozott velük, megölte őket.
Eggyel sem akadt más dolga.
– Minden színház – felelte Ro-fhessi – a háború színháza. A háború természete olyan, hogy teátrálisan szeret megnyilvánulni.
A Hiperháló kvázi organizmusának belsején keresztülhaladó testek talán egy bizonyos metaídőben bukkannak fel, amelyben a jelen abszolút értelemben nem létezik. A dolgot leginkább a fényhez lehet hasonlítani, amit egy bizonyos lencse különböző összetevőire bont…
Az inverz auróraként érkező éjszaka bársonyfüggöny gyanánt ereszkedett le a világra. A sötétség eltakarta a megdőlő tornyokat; az émelyítő égbolton pillogó napokat gyorsan felfalta egy fekete árny.
Ey'Lindi semmit sem szeretett jobban, mint más lenni, mint ami valójában volt.
A sorozat következő kötete
Warhammer 40,000: Inkvizítor-trilógia sorozat · Összehasonlítás |
Hasonló könyvek címkék alapján
- Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei 86% ·
Összehasonlítás - On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál 95% ·
Összehasonlítás - James Swallow: Az Eisenstein útja 93% ·
Összehasonlítás - Brandon Hackett: Xeno 91% ·
Összehasonlítás - Dan Abnett: A Hadúr 92% ·
Összehasonlítás - Christie Golden: Valerian és az ezer bolygó városa 82% ·
Összehasonlítás - Keith R. A. DeCandido: Alien: Isolation – Izoláció 69% ·
Összehasonlítás - J. Goldenlane: Holdnak árnyéka 95% ·
Összehasonlítás - Raana Raas: Kiszakadtak 95% ·
Összehasonlítás - Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga I-II. 92% ·
Összehasonlítás