Mézesmadzag 38 csillagozás

Ian McEwan: Mézesmadzag

A szép Serena, zsebében friss cambridge-i matematika diplomával, szívében egy felfoghatatlanul kegyetlen szakítás fájdalmával, majdnem véletlenül kerül a brit titkosszolgálathoz. A hetvenes évek elején járunk, az ír zavargások, a hidegháború, az energiaválság idején. Serena imád olvasni, és ennek a szenvedélyének köszönheti, hogy különleges küldetéssel bízzák meg: ajánljon föl egy kulturális fedőszervezet nevében csinos ösztöndíjat egy tehetséges, a szó szabadsága mellett elkötelezettnek látszó, fiatal írónak. Kémtörténet? Korrajz? Valóság és fikció, szerelem és árulás összefonódása? Ez mind – mesterien, ahogy McEwantól megszokhattuk.

Eredeti mű: Ian McEwan: Sweet Tooth

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Scolar, Budapest, 2015
336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632445854 · Fordította: Lukács Laura

Enciklopédia 1


Kedvencelte 2

Most olvassa 7

Várólistára tette 40

Kívánságlistára tette 30


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Ian McEwan: Mézesmadzag

Elöljáróban annyit, hogy nincs ezzel a könyvvel semmi gond. Középtempójú half-romantikus kémtörténet a fiatal hírszerzőnőről, akinek egy írót kéne vezetgetnie az igaz út felé, de hát ha a szív szava szólít, az ész kussba' van. A ’70 évek Nagy-Britanniájának ábrázolása igazán példamutató: a nők jogilag már felmehetnek a pályára, de a gyarmati mentalitású fejesek még semmibe veszik őket. Papíron már nem büntetik a homoszexualitást, de azért… hát, állásinterjún nem éri meg szóba hozni. (Mondjuk idáig nem csak a ’70-es évek Angliája ugrik be erről a leírásról…) Tombol a hisztéria, mert 1.) nőnek az olajárak és gyűrűzik befelé a gazdasági válság 2.) dúl a hidegháború 3.) meg azok az ír legények is Belfastban. (Mondjuk a hisztéria ebből is stimmel.) Szóval mindezt McEwan vérbeli profiként úgy teszi papírra, hogy szinte lélegzik. Le a kalappal.

És itt jön a mégis. Az van, hogy amikor este el kellett döntenem, hogy ezzel a könyvvel heveredjek le a kanapén, vagy Koestler Alvajárók-jával, hát egyértelműen utóbbihoz volt ingerem. És itt nem a témaválasztásról van szó (senki nem állíthatja, hogy a csillagászat jobban vonz, mint egy szaftos kémsztori), hanem a lelkesedésről, amiben óriási differenciát éreztem e két írás között Koestler javára. Valahogy a konkrét cselekményt illetően a Mézesmadzag nekem egy végtelenül rutinszerű alkotásnak tűnik – (majdnem) hibátlan szakmai teljesítmény, kiváló iparosmunka, de… Pedig hát szeretem a profizmust, mégis most az a benyomásom támadt, hogy egy plazmatévét látok fellógatva a Velazquezek között. Ezért nem nagyon ültem tűkön, hogy na, most mi lesz a következő oldalon, és végig visszafogottan viszonyultam a szereplők gondjához-bajához. Ha valaki kikapta volna a könyvet a felénél a markomból, és elrohan vele, talán utána sem járok, mi lett velük. De nem kapta ki, úgyhogy tudom a végét: van ott egy meglepő csavar (még ha szükségtelenül részletezett és kissé modoros is). De mutassatok nekem egy kémregényt, aminek a végén nincsen meglepetés – úgyhogy ez a meglepetés se meglepetés. Mondjuk ha nem meglepetés, az viszont meglepetés. De akkor meg meglepetés, tehát nem meglepetés… Viszont… (és így tovább)

10 hozzászólás
>!
giggs85 P
Ian McEwan: Mézesmadzag

Az Ian McEwannel való viszonyom hullámvasútszerűen alakult. Első olvasásom tőle, a Booker-díjas kötete, az Amszterdam volt, ami nem tetszett túlzottan; ezután sokáig nem is vágtam bele a magyarul érthetetlen, és számomra visszataszító módon Vágy és vezeklésre keresztelt sikerkönyvébe – ami viszont a legszűkebben vett kedvenceim listáján van azóta is. Majd jött a szintén remek Idegenben, és most a legújabb magyarul is elérhető könyve, a Mézesmadzag. Így, négy könyv olvasása után rájöttem, hogy az Amszterdamnál leginkább a fordító személye zavart (Tandori hiába nagy nyelvművész, szerintem nem igazán sikerült átadnia az angol író stílusát), jelen kötetet viszont Lukács Laura magyarította (a Vágy és vezekléshez hasonlóan), mégpedig a tőle már megszokott igen magas színvonalon.

A Mézesmadzag igazán lassan és ráérősen indul. Néhány odavetett szóból tudjuk meg, hogy az idős Serena Frome emlékszik vissza huszonéves önmagára és a kora ’70-es évek Egyesült Királyságára. Röviden elmeséli gyermek- és ifjúkorát (viszonylagos jólét és nyugalom egy szép, vidéki kúriában, egy nem túl odafigyelő püspök apa nem túl gondos felügyelete alatt), majd jönnek az egyetemi tanulmányok, sok-sok elolvasott regény, az első komolyabb szerelem és az önálló élet. Ez alatt a hosszúra nyúlt bevezető alatt tökéletesen megismerjük azt a személyt, aki a történetet meséli, kisebb-nagyobb gyarlóságait, hibáit és erényeit egyaránt. McEwan egy élő, lélegző, mindennapi és szerethető karaktert alkot meg, akinek gond nélkül elfogadjuk minden szavát.

Innen kezdődik maga a (kém)történet. Serena ugyanis az MI-5-nál, a brit titkosszolgálatnál kezd el dolgozni, ahol rengeteg unalmas munka elvégzése után egy titkos feladattal bízzák meg: egy fiatal angol író, Thomas Haley közelébe kell férkőznie, akit meg kell győznie arról, hogy fogadja el a kormány fedőszervezetének pénzügyi támogatását, és lehetőleg írjon anti-kommunista műveket – persze úgy, hogy ő ezt még csak ne is sejtse. Hősnőnk először az ifjú író novelláit kezdi el olvasni, hogy kialakíthasson a szerzőről egy képet magának; következtet politikai szimpátiájára, álmaira, vágyaira, életmódjára, szexuális szokásaira és még sok minden másra. Ezek az elmesélt novellák (ugyanaz a módszer, mint Roberto Bolanónál a Vad nyomozókban: nem magát az elbeszélés szövegét olvassuk, hanem kvázi „meghallgatjuk” azt, ahogy elmesélik azok tartalmát) igazi gyöngyszemek, zseniálisak, többször újraolvashatóak.

Majd rövidesen többszörösen titkos szerelem szövődik a kémnő és az író között – hisz Serena nem vallhatja be, miért kereste fel Thomast, és persze erről a viszonyról nem értesülhetnek felettesei sem. A most 69 éves szerző számtalan morális kérdést vet fel, és mondat el hősnőjével: mi lenne a helyes és mi a helytelen, mit kellene elmondania és mit eltitkolnia; végig lehet-e hazudni egy kapcsolatot a szerelem, vagy a gyávaság nevében; mi a fontosabb, a személyes, vagy az államérdek?

A Mézesmadzag újabb erőssége a jól felépített karaktereken, a szinte tökéletes novellákon és az érdekes kérdésfelvetéseken túl, hogy hihetetlenül képes közel hozni olvasóihoz a ’70-es évek Londonját: a folyamatos szénhiányt, az energiaéhség miatti három munkanapos heteket, a sztrájkokat, zavargásokat, terrorcselekményeket úgy képes bemutatni, hogy úgy érezzük, végig ott vagyunk mi is a Brit Birodalom romjai között a düledező bérházakban, az egyre reményvesztettebb emberek között, egy szép szerelmi történetet szemlélve.

A regény korántsem olyan komoly és komor, mint az átlagos kémtörténetek, végig van benne egyfajta humor és játékosság. És itt jön az, ami számomra a legtökéletesebb a regényben: semmi sem az, aminek látszik, és a könyv befejezése után dobhatjuk a kukába az összes addigi gondolatunkat és meglátásunkat, majd nekiállhatunk újra- és átértelmezni az egész cselekményt és szöveget. Hisz rájöhetünk, mennyire hasonlítunk Serena Frome-ra, aki hiába gyakorlott és lelkes olvasó, hiába vannak jó és épkézláb gondolatai, képtelen megérteni, hogy működik egy zseni agya; ahogy minket is biztos kézzel téveszt meg az angol szerző, és húzza el előttünk a mézesmadzagot, mi pedig anélkül, hogy ezt észrevennénk, nyáladzva követjük, és még közben élvezzük is.

Nem szaporítanám tovább a szót, Ian McEwan ezúttal is nagyot alkotott. A Mézesmadzag nem csak egy olvasóbarát, történetközpontú regény; mind részleteiben, mind egészében újraolvasásért kiált, így természetesen jócskán örömüket lelhetik benne a fajsúlyosabb irodalmat kedvelők is. Várom a következőt!

15 hozzászólás
>!
Csabi P
Ian McEwan: Mézesmadzag

Jó két éve hevert a polcon ez a könyv, hogy miért, nem tudom, talán az ocsmány borítója taszította a kezemet (miért ez a libafos szín, és igen, igen feleim, még egy női lábat is el lehet baltázni egy borítón). Pedig szórakoztató olvasmánynak bizonyult, minőség és olvashatóság egyben, meg némi rossz érzés, hogy az utóbbi felé billen a mérleg az előbbi rovására.

A történet a ’70-es évek Angliájában játszódik, talán az angol történelem mélypontján vagyunk (három napos munkahét, emberek, áram és TV korlátozás, és még mi voltunk oda a hétfői TV szünet miatt), az angolok még azt is elhiszik, hogy az NDK megelőzte őket életszínvonalban (hát mekkorákat röhöghettek az elvtársak a Stazinál), itt tartott az ország. IM informatív képet fest a korról, egy kis történelem leckének is elmegy a könyv.
Közben persze dühöng a hidegháború, mindenki mindent bevet, a kultúra sem maradhat ki. A történet arról a tervről szól, ami értelmiségiek titkos támogatásán alapult, mintegy észrevétlenül támogatva a nyugati kultúrát. Az MI5 – a belső elhárítás – foglalkozik a projekttel, adott egy jó kis kémtörténet, de IM ezért több mint egy lektűr író, mert jóval több van a regényben, mint a zsigeri kaland.*
A főszereplő egy éppen diplomás lány, egy igazi könyvfaló, aki bekerül a hivatalba. Őt hozzák össze egy fiatal íróval, és máris összeállt a páros, ami remek alkalmat nyújt az írónak, hogy az irodalmat mindkét oldalról megvizsgálja, és súlyos megállapításokat tegyen annak feladatáról, és betekintést nyújtson az irodalom konyhájába, hogyan is születik a mű. Mindezt megfejeli komplett novellák leírásával, amik, hosszúságukat tekintve talán túllőnek a célon, bár elég érdekes, hogy most ezeket a leírásokat tekinthetjük-e magának a novellának, hisz szinopszisnak túlságosan is részletezőek.
Harmadrészt van itt egy szerelmi történet, megterhelve a nő egyoldalú tudásával a kettejük kapcsolatáról, ami végig feszültséggel telíti a történetet; egy szerelmes beépített ügynök bukásra van ítélve, alapszabály (ez nem spoiler, már a könyv első bekezdése elárulja).

Kimondottam élvezetes mű, de azért akadtak vele problémáim, az egyik, hogy túl sok benne a betű. IM néhol feleslegesen nyújtja a sztorit, feszesebbre is lehetett volna rántani az egészet. A másik a befejezés, a kötelező blikkfang egy kémsztori végén, ami ölég lektűrösre fogja a végkifejletet, főleg a sok túlmagyarázással, még Poirot sem varrja el ilyen gondosan a szálakat.

* Felteszem, hogy a mai napig is működik a kém- és állami szervezeteknek ez a kultúrát befolyásoló tevékenysége, persze többnyire észrevétlenül. Mondjuk vannak országok, ahol az észrevétlenség nem annyira számít. Hogy egy érzékletes példával éljek: hogy ha azt szeretnénk elérni, hogy az emberek szájon át befogadják az általunk kínált excrementumot, akkor a legkézenfekvőbb megoldásnak az kínálkozik, ha azt kis adagokban az ételbe rejtve kínáljuk, hogy a befogadó legfeljebb némi furcsa bukét érzékeljen, és esetleg a folyamatos bevitel hatására egy idő után megszokja, sőt igényelje is ezt az íz világot. Ezzel szemben van, ahol inkább az asztal közepére tolják az említett excrementumot, porcelánon, besamel mártással kínálják, oszt csodálkoznak, hogy nem megy a fogyasztás.

>!
pat
Ian McEwan: Mézesmadzag

Jó, én azt hiszem, nem vagyok az a kifejezett cselekmény-fan.
És igazán tudom élvezni, ahogy a ráérősen indázó mondatok szép fokozatosan felrajzolják a helyet és a kort, ahol és amikor a történet játszódik.
Ahogy irtózatosan bensőségessé formálódik a viszonyunk a karakterekhez.
Ahogy a történet szépen fokozatosan ráfeszül egy korábbi és egy várható tragédia vázára.
Ahogy húsz oldal belső monológra esik vagy három sornyi dialóg.
Ahogy lélegzetünket visszafojtva olvasunk oldalakon át egy… könyvjelzőről.
És igen, még azt is imádom, hogy képes voltam végigolvasni egy titkosszolgálatról, politikáról és egy (néhány) szerelemről szóló, vagyis nekem alapvetően teljesen érdektelen történetet csak azért, mert baromi jól van megírva.
És legfőképpen a regény végét imádtam. Mert az igazán érdekes. És ravasz.

4 hozzászólás
>!
Peónia
Ian McEwan: Mézesmadzag

Nem szoktam krimiket, kémtörténeteket és rokonaikat olvasni, így szűz hóként tapostam magam mögé a 330 oldalas regény lapjait. Nem ment könnyen. Kívül maradtam, pedig a regény főszólama, a személyes életeket és a világ egészét behálózó manipulációs spirálok működése kapcsolati szinten is izgalmas dinamika, hát még hálózati szinteken! Mégis a partvonalon kívülről figyeltem a néhány nagyobb fordulattal megcsavart történet kibontakozását, a karakterépítést, a szerkezet rajzolatát, az idősíkok nem túl bonyodalmas tologatását. Szakmailag ez is, az is rendben van benne, csak a cselekmény előrehaladása lett volna kicsit pörgősebb! Próbáltam azzal érvelni magamban, hogy a regény totalitása kívánta meg ezt a tempót, de végül nem a saját érveim srófolták fel 4,5*-ra, hanem a szakmai korrektség elismerése és befejezés ötlete. Nem a szerelmi szál fortélyos csavargatására gondolok, hanem annak a gondolatnak a felvetésére, mely szerint ha megértjük a másik ember működésének okait és motivációit, akkor akár az is megtörténhet, hogy az árulások megszelidülnek vagy elvesztik árulás jellegüket.

>!
korkata 
Ian McEwan: Mézesmadzag

Kémtörténet, mely nem nélkülözi a szerelmi szálat sem. A brit titkosszolgálat munkájába tekinthetünk bele. A regényt végig átszövi a titkolózás. A munkában, az emberi kapcsolatokban.
A karakterek jól kidolgozottak.
Még fogok olvasni a szerzőtől.

>!
Black_Venus
Ian McEwan: Mézesmadzag

Annyit hallottam már McEwan könyveiről, hogy muszáj volt elolvasni egyet közülük. Nem értem, miért ilyen népszerű, mert csak mérsékelten romantikus, kémregénynek sem nevezhető, mert az izgalmakat és a politikát is nélkülözi. Jobbféle rendes iparosmunka. Nehezen rágtam át magamat rajta, és csakis azért, mert rendes moly vagyok.
A 4 pontot a vége miatt kapta meg, de ezt is lehetett volna egy kicsit kevesebb szövegeléssel is tálalni.

1 hozzászólás
>!
fezer
Ian McEwan: Mézesmadzag

Az van, hogy én nagyon szeretem Ian McEwant. Nekem ő is az a fajta író, akinek a nevét rányomják egy könyvre, akkor azonnal olvasni akarom. És miközben olvastam a Mézesmadzagot, folyamatosan ez járt a fejemben, hogy hát igen, én őt még mindig eléggé szeretem, hisz kellemesen csordogál a szöveg, érdekes a hetvenes évek Londonja, ráadásul kifejezetten üdítő volt maga Serena, aki közel sem egy könnyen szerethető főhős, viszont annyira valós és életszerű, amit tudok értékelni, de mindezek mellett is úgy éreztem, hogy azért volt már jobb is (olyan lanyha 4).
spoiler
A lényeg a lényeg, hogy nagyon is ajánlom jelen regényt olvasásra, és nem csak hardcore McEwan-rajongóknak. (Erős 4,5)

Muszáj megemlítenem még, hogy rögtön a Stoner után olvasva az eleje is külön élmény volt, hisz itt is, csak úgy, mint a Stonerben az első bekezdés rögtön elmeséli az egész regény történetét. Tuti a hatása alatt volt a Stonernek, mikor ezt írta. Meg még épp én is. :) (Ugye az első bekezdés elspoilerezését nem szükséges külön jelölni?)

>!
ervinke73
Ian McEwan: Mézesmadzag

Úgy érzem, ennek a regénynek van valami furfangos háttér története. Mert nem tudom, a regényben lévő regény a valóság, vagy maga a regény, amiben szerepel egy fiktív sztori. Olyan, mint egy titkosszolgálati jelentés.

>!
Krumplicsku
Ian McEwan: Mézesmadzag

Nagyon nem szerettem a könyvet, szinte az elejétől kezdve.
Kicsit olyan minden, miközben valójában semmi sem (vagy annyira nem az, hogy értelme legyen)
Simán eszembe juthat róla egy Le Carré regény (akit nagyon szeretek), hiszen pont annyira festi le érdekfeszítőnek a kémszakmát, mint ő (magyarán, cseppet sem heroikus, izgalmas dolog, hanem leginkább kulimunka, amit sok kolléga tehetségtelenségből, kicsinyességből még akadályoz is), de akkor hirtelen inkább romantikus ponyva lesz (ami ellen önmagában megint csak nem lenne kifogásom ) Ennek a romantikus, kicsit mindenre humorral is tekintett nézőpontról jutott az eszembe, -már ha egyáltalán van értelme ilyet mondani- hogy „jé, ez nem is pasis, mintha egy nő írta volna*), de akkor a romantikus szálat is felváltja más, mert akkor megpróbáljuk a "magas” irodalmat (a novellákkal és egy irodalmi hivatkozásokkal, amiről meg a Gondolatok a könyvtárban jutott eszembe -"Ment-e a könyvek által a világ elébb?", csak a másik két szál fényében valahogy ennek mégsem volt értelme, vagy ha volt is, inkább irónikus felhanggal tudtam feltenni a kérdést és nem igazán akartam ennek alapján a válaszon gondolkodni…)
És persze a végén a hatalmas meglepi, de ezzel meg egy olyan vígjátékra hajaz az egész, mint amelyikben egyetlen poén van, ami miatt visszafelé is nevetnünk kellene az egész filmen. Ehhez az egyetlen csattanóhoz képest viszont nagyon hosszú a felvezetés, én személy szerint belefáradtam, ahogy abba is, hogy többnek, másnak akar látszani, mint ami majd a csattanó fényében lesz. Ez lehet persze játék, aminek a segítségével fontos tanulságokat is megpróbálhatok belemagyarázni az olvastakba…. de sajnos, mire minderre rájövök, már nem annyira érdekelt…

*spoiler
**spoiler
És igen, a borító baromi ronda, közhelyes kép, randa szín és még a nő lába sem túl jó… ;-)


Népszerű idézetek

>!
Csabi P

Úgy véltem, az írónak tiszteletben kell tartania egy íratlan szerződést, melyet az olvasóval kötött. Ez pedig úgy rendelkezik, hogy a képzelt világ egyetlen elemét vagy szereplőjét sem foszlathatja semmivé holmi szeszélyes szerzői önkény. A kitalált világ legyen éppoly szilárd és következetes, mint a létező. Ennek a szerződésnek ugyanis a kölcsönös bizalom az alapja.

201. oldal

>!
Csabi P

– Talán hallott a külügyminisztérium információs osztályáról.
Nem hallottam, de bólintottam.
– Akkor tudnia kell, milyen hosszú múltja van mindannak, amiről beszélek. Az információs osztály velünk és a hírszerzéssel együttműködve éveken át támogatott írókat, lapokat, kiadókat. George Orwell a halálos ágyán harmincnyolc kommunista szimpatizáns nevét bocsátotta az információs osztály rendelkezésére. Az Állatfarm az osztály segítségével jelenhetett meg tizennyolc nyelven, és az 1984 is sokat köszönhet neki. Néhány igazán remek kiadói vállalkozás el sem indulhatott volna az információs osztály nélkül. Hallott a Background Books sorozat-ról? Az osztály csapata adta ki, titkosszolgálati költségvetésből. Elsőrendű dolgokat, Bertrand Russell, Guy Wint, Vic Feather írásait.

99. oldal

Kapcsolódó szócikkek: George Orwell
>!
Black_Venus

Ahogy elmentünk a gabonatőzsde mellett a nyirkos tavaszi délután alkonyi félhomályában, szeretőm karja rókaprémként feküdt a vállamon, és a boldogságomat egy-egy nyilalláson kívül csak Jeremy vágyainak titka árnyékolta be, de az sem annyira.

20. oldal

>!
Velvet_Teddy

Az írók törődéssel és könyörülettel tartoznak az olvasóknak.

113. oldal

>!
Velvet_Teddy

Nem volt nálam aljasabb olvasó. Csak saját magam és saját világom érdekelt, ezt akartam művészi formában és megragadható módon visszakapni.

112. oldal

>!
Velvet_Teddy

Nehéz pillanatokban néha hasznos föltenni magunknak azt a kérdést, hogy most éppen mit csinálnánk a legszívesebben, és hogyan lehet elérni, hogy tényleg azt csináljuk. Ha nem kivitelezhető, akkor térjünk át a második legkívánatosabb dologra.

244. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Nelson DeMille: Kémjátszma
Ian Fleming: James Bond – Csak kétszer élsz
Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának
Ritoók Emma: A szellem kalandorai
Evelin Senarclens de Grancy: Mezítláb a parázson
Horányi Katalin: Vakfolt
John le Carré: Csapda
Colleen McCullough: Túl sok a gyilkosság
Mike Dunn: Végzet hídja
James B. Donovan: Idegenek egy hídon