Dióhéjba ​zárva 37 csillagozás

Ian McEwan: Dióhéjba zárva

Hogyan írjuk le a vér színét, ha még sosem láttunk pirosat? Milyen lehet egy borospohár alakja, amit megérinteni nem tudunk, csak a csendülését halljuk? Mintha egy vak ember beszélne a világról. Ian McEwan új regényének narrátora egy magzat a méhben. A szituáció pedig a leghíresebb Shakespeare-drámák világát idézi. A magzat felfedezi ugyanis, hogy anyja – apja testvérének segítségével – gyilkosságra készül. Mit tehet ilyen esetben egy kiszolgáltatott, még nem is egészen evilági lény? Az események feltartóztathatatlanok. Akárcsak a születés. A többi: néma csend. De már közelednek a szirénák…

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Scolar, Budapest, 2017
192 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632447582 · Fordította: Lukács Laura

Enciklopédia 1


Kedvencelte 4

Várólistára tette 41

Kívánságlistára tette 11

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Csabi P>!
Ian McEwan: Dióhéjba zárva

Habár sokan parafrázist kiáltanak a mű kapcsán, ez nem igazán az, hogy másik idegen szóval éljek, ez inkább egy prequel, előzménye a Hamletnek, a regény története közvetlenül a színdarab ideje előtt játszódik, és azt meséli el, hogyan ölték meg Hamlet atyját. Persze ez így nem teljesen igaz, hisz a történet át van helyezve a jelenbe, és nem egy uralkodó család a főszereplő, vagyis a tét – a hatalom átvétele – nem ugyanaz. A tét jóval kicsinyesebb, mint maga a kor, a jutalom némi pénz egy ember meggyilkolásáért. A végkifejletet nem birizgálnám, hisz az már szinte krimibe hajlik, mindenesetre nem kompatibilis teljesen Shakespeare művével, vagyis McEwan nem csak egy előzményt akart írni a műhöz.

A legkülönösebb a regényben persze maga Hamlet (aki név nélkül szerepel egyébként, tehát csak azért Hamlet, mert mindenki ezt gondolja róla, és még az is lehet, hogy nem is Hamlet, hát ki tudja), aki még meg sem született, és anyja, Trudy méhéből kommentálja az eseményeket. Na most itt álljunk meg egy kapavágásra: aki nem tudja túltenni magát azon, hogy egy magzat mindentudó narrátorként kommentálja végig az eseményeket, és egyetemi végzettségű szókinccsel és gondolatvilággal rendelkezik, az inkább neki se álljon az olvasásnak, mert súlyos frusztrációnak teszi ki magát. Mert azt én sem hiszem, hogy McEwan egy az egyben gondolta ezt a magzat-narrációt. Akkor mégis hogyan gondolta? Tudja a rosseb. Írói szabadság. Köpök a sírotokra, stb.
A regény egyik kisebb buktatója pont ez, hogy egy ilyen elbeszélői pozíciót nem lehet tökéletesen végig vinni, a magzat néha, úgy tűnik, csak úgy tud dolgokat (anyja sok ismterj podcastot hallgat), máskor elképzel, következtet, és mindez keveredik, tehát nem is a valóságot ismerjük meg a narrátortól, hanem egy teljesen szubjektív képet kapunk, ami Hamlet agyában születik meg. Nem olyan ez pont, mint az író agya alkotás közben, aki ismereteiből, képzeletéből hoz létre egy világot, ami majdnem olyan, mint az igazi? De.

Mindenesetre a mi magzat-Hamletünk nem az a megvesztegethetetlen és kérlelhetetlen drámai hős, mint az eredeti darabban (mit mondjak, még kardja sincs), a szerelmi szál meg érthető módon kimaradt, bár egy ikerterheséggel egészen perverz irányokba is el lehetett volna vinni a történetet, na szóval, a mi Hamletünk korunk gyermeke, kicsit szájhős, aztán meghunyászkodik, és megköti a maga kompromisszumait.
A történet magja tényleg egy krimi, egy gyilkosság kitervelése, végrehajtása és a következmények, eközben viszont három ember hatalmi harcát látjuk, akik közül az egyik persze csupán magában dünnyög. Emellett meg sok eszmefuttatást olvashatunk az emberi természetről, a kapcsolatokról, de McEwan szerencsére elég okos ahhoz, hogy mindezt élvezhetően tálalja.

Nem lehet elmenni szó nélkül a könyv jegyzetelése mellett. Szépirodalmi műtől szokatlanul nagyon bőséges lábjegyzet állományt kapunk (gyakorlatilag minden 3. oldalra jut). Én szeretem a lábjegyzeteket, főleg, ha olyasmire világítanak rá, ami amúgy elkerülné a figyelmemet, mert éppen nem tartok ott, hogy memóriában legyen az egész világirodalom. De ez itt egy kicsit sok. Egyrészt, sok idézet, vagy átírás felfejtésénél nem éreztem, hogy az bármiben előbbre vitt volna a történet megértésében. Valójában egy műnek önálló egészet kell alkotnia, és nem bazírozhat arra, hogy majd az olvasók megfejtenek minden titkos utalást, és ezzel eljutnak a megértés nirvánájába. Talán jobb lett volna ebben az esetben egy jó kis utószót írni a regényhez.
Másrészt meg olyan lábjegyzet is van bőven, amire semmi szükség, a szerkesztők átmennek wikipédiába, és szómagyarázatokba kezdenek, ez szépirodalmi műben teljesen felesleges.
Amúgy felfedeztem egy utalást („én, a baba”), amit nem lábjegyzeteltek, ez szerintem utal Mickey Spillane: Én, a bíró című krimijére, amiben egy öntörvényű, de igazságos és keményöklű zsaru osztja a törvényt.

giggs85 P>!
Ian McEwan: Dióhéjba zárva

Bár már idehaza is számos kötet jelent meg a William Shakespeare halálának 400. évfordulójára időzített Hogarth Shakespeare sorozatban (melyben kortárs alkotók gondolják újra a világtörténelem talán leghíresebb szerzőjének egy-egy művét), mindezidáig én egyet sem olvastam. Emiatt persze nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak a Dióhéjba zárva kapcsán, amely ugyan nem tartozik az említett sorozatba, mégis hasonló a koncepciója.

Ian McEwan ugyanis a Hamletet meséli újra, mégpedig a lehető legkülönösebb narrátor, egy meg nem született gyermek által. Hamar rá kell azonban jönnünk, hogy ez az újramesélés egyetlen fő célnak van alárendelve, mégpedig annak, hogy a lehető legszemléletesebben mutassa be magának a történetmesélésnek a menetét, az írói fantázia működését, illetve, hogy szemléltesse az olvasó passzív befogadói voltát. Bonyolult, posztmodern regénynek hangzik? Igen. Az? Nem. Posztmodernnek posztmodern, de az egyik legjátékosabb, legbefogadhatóbb, legszerethetőbb fajtából.

Ez a téma egyébként sosem állt távol az örökös Nobel-esélyes írótól, elég, ha a Vágy és vezeklés vagy a Mézesmadzag regényzáró narratív csavarára gondolunk, aminek kapcsán át kell minden addig olvasottat értékelnünk magunkban. Azonban a Dióhéjba zárva esetében nem csap be minket a skót szerző, nem játszik velünk. Hamar tudatosodik az olvasóban, hogy ő is csak egy „anyaméhbe” (értsd: éppen a kanapé ölébe, villamos ülésébe) zárt utazó, aki csak sodródik a történettel, és néma, tehetetlen szemlélőként figyelheti a regénybeli eseményeket. Ugyanakkor az író is csak egy senki által nem látott és megfoghatatlan, titokzatos lény, aki mindössze a fantáziáját és a szavait használhatja arra, hogy valami maradandót létrehozzon, és tapogatózva, tétova módon körülírja a valóságot.

Azért volt szükség ilyen hosszú bevezetőre, mert csak az írói szándék megértésével és figyelembe vételével lesz maradandóan élvezhető és befogadható ez a kisregény. Csak ebből a szempontból működik ezt a kinti világot tökéletesen ismerő, mindent leírni képes, ugyanakkor sokszor tévútra futó, saját fantáziájába gabalyodó narráció.

Eleinte úgy tűnik, hogy ez a kicsit idegesítő, meg nem született csecsemő mindent tud, ám, mint kiderül, ez nem igaz. Ő például nem olvasta a Hamletet velünk szemben, így eleinte fogalma sincs, hogy mire készül az „otthonául” szolgáló anyja és annak roppant antipatikus szeretője az apja ellen. Így kénytelen a fantáziájára hagyatkozni, következtetni, történeteket kitalálni, hogy közben persze elsikkadjon a lényeg, és az olvasó is elveszítse addigi előnyét. Most pontosan mit csinálnak? Mi a terv? Ki mit akar? Minden úgy történik, mint az eredetiben, vagy ezúttal másképp lesz? A feszültség és a kíváncsiság egy pillanatra sem lankad.

McEwan narrátora ezen kívül ebbe a szerelmi sokszögön, összeesküvésen és bosszúszomjon alapuló történetbe sokféle szálat sző. Egyrészt behoz roppant aktuális és mindenki számára égetően fontos témákat (a migráció és az arra adott eddigi válaszok, a túlnépesedés, a túlzott ipari fejlődés, fenyegető háborúk rémképe), de úgy, hogy egyetlen pillanatra sem akarja ezeket megoldani, nem akarja megmondani, mit gondoljunk, hanem csak töprengenivalót ad az olvasónak. Másrészt egészen komoly létkérdéseket feszeget a Booker-díjas alkotó, aki persze nem is választhatott volna autentikusabb narrátort egy „lenni vagy nem lenni” kérdéshez a meg nem született babánál.

És nem utolsó sorban tömve van a szöveg különböző (főleg Shakespeare-től származó) idézetekkel, vendégszövegekkel, irodalmi kikacsintásokkal, ám ezek sajnos többnyire nem illeszkednek bele a magyar fordításba, hanem folyton lábjegyzetelésre szorulnak (bár ez a lábjegyzetelés a lehető legkorrektebb módon és mértékben meg is történik). Megjegyzem ez nem Lukács Laura hibája, ő ezúttal is zökkenőmentesen és pontosan végezte a munkáját, egyszerűen van úgy, hogy lehetetlen egy-egy utalást lefordítani egy másik nyelvre.

Összességében újfent jelesre vizsgázott nálam McEwan, egy érdekes, különleges, szerethető és roppant elgondolkodtató történetet írt meg a Dióhéjba zárvában, amely a maga alig kétszáz oldalával tökéletes olvasmány lehet a posztmodern irodalmat kedvelő olvasók számára. Részemről erősen ajánlott.

2 hozzászólás
Baráth_Zsuzsanna P>!
Ian McEwan: Dióhéjba zárva

Ha már veszi magának a bátorságot egy író, hogy újraértelmezze a Hamletet, legalább tegye azt jól és stílusosan. Ian McEwan pontosan így járt el, szabadon engedte a fantáziáját, beleszőtte a közismert történetbe napjaink jellemző momentumait a migrációtól a youtube-ig. A feje tetejére állította a sztorit azzal, hogy egy még meg nem született magzat szempontjából meséli el az eseményeket, a felszínen könnyed stílusbravúrnak tűnik a végeredmény, azonban lényegében ugyanolyan sorsdrámáról van szó, mint az eredeti műben. A szerző rengeteg irodalmi utalást rejtett el a szövegben, amelyre lábjegyzetek sora hívja fel az olvasó figyelmét, ami egyrészt jó, mert megértjük, mire utal az író, másrészt viszont kizökkenünk a történetből, vagyis egy kicsit zavaró ez a megoldás, de ennél több hibát nem tudok felróni ennek a remek könyvnek, ha csak azt nem, hogy időnként túlságosan beleszeret McEwan a saját szellemes shakespeare-i utalásaiba, kevesebb talán több lett volna. Mivel ez az első könyv, amit olvastam a szerzőtől, nem tudom megállapítani, hogy a többi alkotásához képest mennyivel rosszabb vagy jobb, nekem tetszett. Mindenképpen kell hozzá egy bizonyos nyitottság, mert gátlások nélkül felrúgja a hamleti dramaturgiát, teljesen szabadon értelmezi a klasszikus drámát, kiforgatja és modernizálja, de a főszereplőnek ugyanolyan kőkeményen szembesülnie kell a „lenni vagy nem lenni” kérdéskörrel, mint a dán királyfinak. A főhős a magzatburokba zárva kénytelen végigasszisztálni a családi tragédiát, és ki kell találnia, hogyan állhat bosszút édesapja haláláért. Miközben kíváncsian várjuk, mi lesz a történet vége, nyilván nem happy end, de akkor mégis mit tehet egy magzat ebben az esetben? Meg fogunk lepődni, az biztos. Mindeközben ez a csekély 200 oldalas drámának rengeteg értelmezési szintje van, jól el lehet gondolkodni rajta, igazi szellemi kaland elolvasni.
A teljes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2018/01/24/konyvkritika_i…

pat P>!
Ian McEwan: Dióhéjba zárva

Dióhéjban: sose becsülj alá egy magzatot!

Szépséges, letisztult, és mindenek felett intelligens próza. Tökéletesen kihasznál minden lehetőséget, melyet a regényre kényszerített, kétfelől is szorító korlátok (a Hamlet parafrázisa és a meg nem született gyerek cselekvési lehetőségeinek behatárolt volta) megengednek.
McEwan szerintem a világ egyik legjobb írója, ez a regénye is annyira él, hogy a karakterek, a helyszínek, az érzelmek is szinte kiugranak a könyvből, nem is értem, hogy lehet ezt ilyen magas szinten űzni – a történet lehetett volna izgalmasabb, akár sokkal is, de ebben a mérsékelt terjedelemben épp működött.

korkata>!
Ian McEwan: Dióhéjba zárva

Érdekes az elbeszélőmód, ahogy egy magzat mondja el a történteket. Szokatlan ez a megközelítési mód.
Végig azt vártam, hogy mi lesz a szereplők sorsa. Nem tudtam megkedvelni sem az anyát, sem az apát, sem a szeretőt. Mindhármukat önző embernek éreztem.
Szívesen elolvasnám hogyan alakul a továbbiakban az életük.

Aurore>!
Ian McEwan: Dióhéjba zárva

Szerintem ez az a könyv, amit csak a megveszekedett bölcsészek értékelnek igazán. (Hopp, most elárultam magam: én nem vagyok az, de hogy pontosan mi is vagyok, azt inkább hagyjuk.)

Szóval ez egy ilyen Hamlet-parafrázis, ahol a magzat azon vekeng, hogy az anyja, Gertrúd Trudy megcsalja apját, Claudiusszal Claude-dal (aki nem Debussy), és meg akarják gyilkolni az apját. (A Hamlet ugye azzal indul, hogy már meg is van gyilkolva jól.) Volt lenni vagy nem lenni parafrázis, visszajött az apja szelleme is. Csak Rosencrantz és Guilderstern nem volt halott, merthogy őket már nem sikerült belepasszírozni ebbe a posztmodern agymenésbe.

Nem is ezzel van a bajom, hanem talán azzal, hogy én ehhez túl földhözragadt vagyok. Halálosan idegesített, hogy az elején leszögezi, hogy pl. nem lát, nem tudja, milyenek a színek, aztán mégis mindennek (az anyja szemének, hajának stb.) színe, az anyja által elfogyasztott ételeknek, italoknak íze van számára, vagy úgy írja le azt, ami történik, mintha látná. De még mindig ez a kisebbik gondom. A nagyobbik, hogy a nyelvhasználat és a fogalmi gondolkodás csak a születés után és évek alatt alakul ki az embernél. Ehhez képest ez a magzat mindent ért abból, ami körülötte elhangzik, sőt a világban zajló összetett társadalmi, politikai folyamatokról is átfogó képpel rendelkezik. Na, ez nekem már sok. Mi lenne, ha az embrió helyén gyakorlatilag egy kész felnőtt ember gondolkodna és reflektálna a világ jelenségeire, illetve a szűkebb értelemben vett családja viszonyaira és cselekedeteire? Na neee. Persze értem én, hogy ettől „érdekes”, mert egy könyv nem szólhat a méhen belül uralkodó állandó sötétségről és melegről, az anya szívének ritmusáról és hogy milyen érzés a magzatvízben lubickolni. Akkor meg minek az egész.

Mégsem tudom azt mondani, hogy ez rossz. De nyomasztó is volt meg egy kicsit fárasztó. Hát nem az a hejehuja, na.

>!
Scolar, Budapest, 2017
192 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632447582 · Fordította: Lukács Laura
modus_operandi>!
Ian McEwan: Dióhéjba zárva

Azt hiszem kellően öntudatra ébresztő könyvvel merítkeztem bele McEwan életművébe. Már régóta terveztem, hogy könyvmolyi minőségemben megismerkedem vele, mert eddig csak a „filmvásznon” találkoztunk. (Ld. Vágy és vezeklés c. film.) Ugyanakkor számos érdekesség bevonzott ehhez a könyvhöz: igazán figyelemreméltó fülszöveg és nem utolsó sorban egy átdolgozott shakespeare-i/hamleti dráma.
Nem vártam kevesebbet egy Man Booker-díjas szerzőtől, mint egy feje tetejére állított drámai műfajt, a legelképesztőbb nézőpontból elmesélve. Egy igazi gyilkos dráma, modern köntösben, a podcast-ek, a Youtube és a nyílt előítéletek világában.
Lenyűgözött. Pont.

cortinadampezzo P>!
Ian McEwan: Dióhéjba zárva

A Dióhéjba zárva azzal a bizarr felütéssel indul, hogy egy anyaméhben lévő magzat megtudja a szörnyű igazságot: édesanyja és nagybátyja szeretőkként kitervelték édesapja meggyilkolását. Emlékeztet valamire? Nos, ez nem véletlen, ugyanis a regény a Hamlet előtt tiszteleg William Shakespeare halálának 400. évfordulója alkalmából, telis tele a Hamletre és más Shakespeare-művekre való utalásokkal.

Ian McEwan a magzat személyében nagyon különös narrátort választott, aki bár szerves része a történetnek, mégis csak külső (belső) szemlélő, nem az események alakítója. Ezt jól mutatja, hogy a szereplők a legtöbbször tudomást sem vesznek a létezéséről, tetteiknek a legkevésbé sem mozgatórugója a gyermek megléte vagy nemléte ("lenni vagy nem lenni"), ez pedig a magzat számára különböző jövőképeket vetít előre. Ezen jövőképek talán a legizgalmasabb részei a regénynek, ugyanis McEwan nagyon jól megragadja azt a dilemmát, hogy hiába élünk a valaha volt legmodernebb és legemberségesebb korban, még mindig az az elsődleges az emberek sorsának alakulásában, hogy hová és milyen körülmények közé születnek. A magzat többször elmélkedik továbbá azon, hogy pontosan milyen is az a világ, amelybe ő igyekszik: erősődik a nacionalizmus, nőnek a társadalmi különbségek, szűkülnek a szabadságjogok, pusztul a természetes környezet; ugyanakkor eltűnőfélben van a kanyaró és a kolera, töredékére csökkent az analfabetizmus és a csecsemőhalandóság, egyre nagyobb tömegek törnek ki az éhhalál küszöbéről. Gyanítom, hogy a „jó világban élünk-e” kérdésen sokan elgondolkodunk a mindennapokban, és világnézettől/iskolázottságtól/hangulattól függően ítéletet is hozunk, a magzat azonban egy percre sem ítélkezik, ő csak a csendes megfigyelő, McEwan szavainak tökéletes hírvivője.

Narrátorunk már-már idegesítően mindentudó, tökéletesen képben van a politikai eseményekkel és a mindennapi hírekkel (igen, van benne menekültválság, terrorizmus, fake news és genderelméletek is) tájékozott az irodalmi és a filozófiai irányzatokban, sőt még finom borokat is bemutat nekünk elmélkedései során, azonban egy nagyon fontosról nincsen tudomása: ez pedig az emberi lélek. Nem látja előre a történet szereplőinek cselekedeit és a tetteik mögött megbúvó motivációkat, ezért vele együtt lepődhetünk meg a karakterek többdimenziójúságán, szinte mindegyikük okoz nekünk kisebb-nagyobb meglepetést, és a sztori alakulása sem egészen követi a Hamletét.

Az alig 200 oldalas, könnyen olvasható kisregény rendkívül összetett, a Hamlet-parafrázis alatt számos réteget találunk még: a bűnhöz vezető indíték és a bűntudat boncolgatása, minden meg nem születhetett gyermek tragédiája, a korunkra és kultúránkra jellemző dekadens életvágy, vagy éppen a nyugati világ elefántcsonttoronyból (anyaméhből) kritizálása.

>!
Scolar, Budapest, 2017
192 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632447582 · Fordította: Lukács Laura
Avilda>!
Ian McEwan: Dióhéjba zárva

A Vágy és vezeklés óta ez az első könyvem az írótól, és egy kicsit tartottam tőle, mivel a Szombat annak idején kifogott rajtam, a Hamletet is rég olvastam, és nem tudtam, hogyan lehet megírni egy meg nem született gyermek szemszögéből a gyilkosságra készülő gaztevők cselekedeteit.
Azonban hiába otthona főszereplőnknek az anyja méhe, és az anya hiába nem hagyja el a lakást, ebben a kisregényben benne van minden, amit a világról gondolunk, vagy hallunk, hogy gondolnak, vagy amit még gondolni se merünk.
A gaztett miatt olykor, főleg a vége felé, krimibe csap át a történet, de így is megtartja a maga filozofálgató, teljesen magába szippantó stílusát a narrátor, ami miatt – ahogy haladtam előre – letehetetlenné vált a könyv. A szexjelenetek kapcsán pedig csak egy nosztalgikus megjegyzés: főiskolás korom idején egy professzorunk megjegyezte, hogy minden jó (szépirodalmi) műben van szex. Akkor ezt teljesen röhejes, kiéhezett hozzászólásnak éreztem, azonban ennél a regénynél láttam meg, mit is akart ezzel mondani a tanárom. Hiszen szex nélkül nincs kis Hamletünk (ha valóban ez a neve), az élet része, még egy olyan életé is, ami igazán el sem kezdődött…

Izolda P>!
Ian McEwan: Dióhéjba zárva

Érdekes Shakespeare parafrázis, de messze nem a legjobb McEwan.


Népszerű idézetek

giggs85 P>!

Tudósok közt is akad, aki egész életét egy albán csiga vagy egy vírus tanulmányozásának szenteli. Darwin nyolc évet áldozott kacslábú rákokra. Bölcsen és idősebben pedig a földigilisztára. A Higgs-bozont, ezt a parányi részecskét, ami talán még részecskének is kicsi, ezrek keresték egy életen át. Dióhéjba zárva élni, kétujjnyi elefántcsontra ráfesteni vagy egy homokszembe belelátni a világot. Miért ne, hiszen minden, ami irodalom, művészet, emberi törekvés, csupán aprócska pötty a lehetséges dolgok univerzumában.

Kapcsolódó szócikkek: Charles Darwin
Szelén P>!

A szavak, kezdem érteni, képesek igazzá tenni a hamisat.

64. oldal

Szelén P>!

Van olyan nézet, mely szerint a fájdalom szülte a tudatot. Egyszerű élőlények csak úgy maradhatnak életben, ha kifejlesztik saját ösztönzőrendszerüket, mely mélyen átélt tapasztalatokon alapul. Nekünk sem elég, ha kigyullad a piros lámpa a fejünkben – amúgy is, ki látja? –, olyan kell, ami csíp, sajog, lüktet, fáj. Viszontagságaink kényszerítették ránk a tudatosságot, és ez azóta is így van: éget, ha túl közel megyünk a tűzhöz, ha túlságosan szeretünk. Ezekből az átélt érzetekből épült fel apránként az én. És ha így van, miért ne undorodnánk a szartól, miért ne félnénk a szikla szélétől vagy az idegenektől, miért ne emlékeznénk sértésekre és szívességekre, miért ne szeretnénk a szexet és az evést? Isten azt mondta: Legyen fájdalom. És lőn költészet. Végül.

53. oldal

Szelén P>!

Hiszek a születés utáni életben, bár tudom, nehéz elválasztani a reményt a ténytől.

157. oldal

giggs85 P>!

Legjobban nem az Éden vagy a Pokol vidámparkjától – égi menetektől, kénköves-füstös tolongástól – rettegek, és remekül meg lennék azzal a botrányos bizonyossággal is, hogy örökre megsemmisülök. Mi több, még azt sem bánom, ha rejtve marad előttem, miként lesz. Én attól félek igazán, hogy lemaradok az életről.

Nieve>!

Isten azt mondta: legyen fájdalom. És lőn költészet. Végül.

53. oldal

Szelén P>!

Meg akarom próbálni. Lenni akarok valakivé. Másképp fogalmazva, el akarom olvasni ezt a könyvet, amely még nem jelent meg, sőt meg sem írták, bár el van kezdve. Elejétől a végéig el akarom olvasni Az én huszonegyedik századom történetét. Ott akarok lenni az utolsó oldalon, nyolcvanas éveim elején, törékeny, de életvidám kis öregként, aki fürge táncot rop 2099 szilveszterén.

127-128. oldal

Csabi P>!

Itt vagyok hát, fejjel lefelé egy nőben.

(első mondat)

Szelén P>!

Kiváltságainknak, örömeinknek se szeri, se száma, de panaszaink ugyanilyen számosak, és aki még nem így van ezzel, hamarosan így lesz.

36-37. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Tom Rob Smith: A 44. gyermek
Alice Feeney: Időnként hazudok
John le Carré: Jó barátok
Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogás
Tasmina Perry: Ház medencével
Rosamund Lupton: Azután
Robert Harris: Führer-nap
Jodi Ellen Malpas: A védelmező
Minette Walters: A Testszobrász
Sophie Hannah: Bántó távolság