Amszterdam 36 csillagozás

Ian McEwan: Amszterdam Ian McEwan: Amszterdam

Egy ​hideg februári napon két régi barát találkozik a krematórium előtt a Molly Lane búcsúztatására összegyűlt tömegben. Clive Linley és Vernon Halliday egyaránt Molly szeretői voltak még azelőtt, hogy mostani szakmai sikereiket elérték volna – Clive Nagy-Britannia egyik legsikeresebb zeneszerzőjeként, Vernon pedig a nagy presztízsű napilap, a The Judge szerkesztőjeként. A kikapós Mollynak további szeretői is voltak, többek között Julian Garmony, a külügyminiszter, a hírhedt jobboldali, akiről azt rebesgetik, ő a miniszterelnöki poszt legesélyesebb várományosa.
Molly temetése után Clive és Vernon alkut kötnek, melynek következményeit egyikük sem látja előre. Mindketten végzetes döntésre szánják el magukat, félő, hogy barátságuknak is vége, miközben Julian Garmony politikai pályafutását érzi veszélyben.
E morális kérdéseket felvető elbeszélés Ian McEwan legélvezetesebb munkája.
S hogy miért Amszterdam?
Ami ott történeik a főszereplőkkel – a könyv többi… (tovább)

Eredeti mű: Ian McEwan: Amsterdam

Eredeti megjelenés éve: 1998

>!
Scolar, Budapest, 2018
176 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632448480 · Fordította: Lukács Laura
>!
Scolar, Budapest, 1999
184 oldal · ISBN: 9639193100 · Fordította: Tandori Dezső

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 49

Kívánságlistára tette 33


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 P
Ian McEwan: Amszterdam

Jó egy évtizede a Booker-díjas Amszterdam elolvasása révén történt meg az első találkozásom a kortárs brit próza egyik legkiemelkedőbb alakjával, Ian McEwannel, és ez bizony sokáig rá is nyomta a bélyegét kettőnk kapcsolatára. Ugyanis évekig nem akartam semmit sem kézbe venni tőle, mert nemcsak idegesített ennek a könyvnek a nyelvezete, de még a történetet sem tartottam a legjobbnak.

Aztán szép sorjában elolvastam a szerző szinte minden kötetét: az ezredforduló világirodalmi szinten is egyik legjobb művét, a Vágy és vezeklést, a bő harminc éve lefordított Idegenbent, a Mézesmadzagot, A gyermektörvényt és végül a Dióhéjba zárvát is. Ennyi mű alapján pedig azt gondolom, hogy jelenleg a skót származású szerző az egyik legjelentősebb kortárs szerző, illetve azt, hogy az elsőnek olvasott Amszterdamból egyszerűen nem az ő hangja szólt, hanem a fordítóé, Tandori Dezsőé (megjegyzem, ez minden általam ismert és általa fordított könyv esetében többé-kevésbé fennáll, de ilyen zavaró mértékben talán sehol). Ahogy olvasgattam a kritikákat, olvasói véleményeket, hozzászólásokat, világossá vált, hogy ez nemcsak nekem tűnt fel. Így külön megörültem annak, hogy a Scolar McEwan szokásos „magyar hangjával”, Lukács Laurával fordíttatta újra ezt a művet. És hogy milyen lett így az élmény? Sokkal, de sokkal jobb.

A könyv elején két középkorú barát, az újságíró Vernon és a zeneszerző Clive közös barátnőjük temetésén fut össze, aki korántsem halt szép halált – ugyanis pár hónapnyi leépülés után elvesztett minden szót, amit valaha ismert és minden emléket, amit magáénak tudhatott, mielőtt a szervezete végképp felmondta volna a szolgálatot –, és ez az esemény elindítja a két férfit azon az úton, hogy elgondolkodjanak saját életükön és elkerülhetetlen elmúlásukon is. Vernon a maga rideg racionalitásával képviseli az egyik pólust, Clive a maga művészi lelkületével pedig a másikat, hogy az olvasó a kedvére dönthessen közülük saját vérmérséklete és világlátása szerint. És ennek révén rövidesen kötnek egy igen furcsa egyezséget, miszerint nem hagyják a másikat szenvedni, leépülni és ilyen keserves halált halni, ha úgy alakul…

Azonban ne várja senki, hogy McEwan egy szürke egzisztencialista történetet írt meg, ugyanis az Amszterdam a Thatcher-korszak regénye is, melynek révén beleláthatunk a pár évtizeddel ezelőtti brit belpolitikai játszmákba, Vernon révén a tényfeltáró újságírásba (amely a szigetországban sem sokkal szebb, tisztább vagy részrehajlástól mentesebb, mint idehaza), vagy Clive révén a művészetekbe. Ezalatt a szűk kétszáz oldal alatt mindkét barát válaszút elé kerül, és mindketten elbuknak valamilyen formában, ám ezt (saját esetükben) egyikük sem veszi észre. És ahogy egyre távolabb kerül a saját magukról alkotott pozitív kép a másikról alkotott negatívtól, úgy ez egyre inkább eltávolítja egymástól és egy visszafordíthatatlan lépésre sarkallja őket…

Bár így második olvasásra sem gondolom azt, hogy – Booker-díj ide vagy oda – az Amszterdam lenne Ian McEwan legjobb regénye, de hogy most már egyértelműen az ő hangján szól, az kétségtelen. És így persze nyomatékosan megkérek mindenkit, hogy ezentúl inkább Lukács Laura fordításában olvassa el ezt a pár óra alatt letudható kisregényt, hogy ezáltal betekintést nyerhessen a brit zseni világába, és esetleg kedvet csináljon a többi művéhez is.

16 hozzászólás
>!
sophie P
Ian McEwan: Amszterdam

Ezzel a szöveggel valóban meg kell barátkozni először is. Van, aki összeegyeztethetetlen stílust emleget, az ÉS egyenesen megbocsáthatatlan melléfogásokról beszél*. Én egyszerűen csak nehezen boldogultam a kuszasággal, pedig annyira nem volt meglepő, az általam a szerzőtől korábban olvasott Idegenben hasonlóképpen különös történet volt, még a témaválasztásában is fel lehet fedezni párhuzamokat.

Két pasasról van különben szó. Megjelennek egy közös barátnőjük temetésén. Hosszan tartó, leépítő betegségben halt meg az illető hölgy, ami arra késztette hőseinket – és az olvasót –, hogy gondolkozzanak el a létezés és elmúlás dolgain, fizikai és szellemi értelemben is. Egyikük művész ember, a másikuk egy újság főszerkesztője, két teljesen külön világ látszólag, közben pedig egyáltalán nem az. Különös egyezséget kötnek, innentől minden cselekedetük és gondolatuk ennek szűrőjén látszik és értelmeződik. Mintha a lehetőség elrendeltség is lenne. És végül nem lehetünk teljesen bizonyosak benne, hogy ami történik az valóságos, vagy a kudarcokból következő erőtlenség és lázálom.

*http://www.es.hu/old/0002/kritika.htm

>!
Scolar, Budapest, 1999
184 oldal · ISBN: 9639193100 · Fordította: Tandori Dezső
>!
entropic P
Ian McEwan: Amszterdam

Bizarr, fordulatos, nagyon intellektuális regény, s egyben nagyon szomorú is. Ez volt az első regény, amit McEwantól olvastam, s eleinte nem tudtam, mire számíthatok tőle.
Ami számomra a legérdekesebb volt benne, az a tehetség és a művészet kérdése: honnan tudja a művész, hogy amit alkot, az valóban értékes, új dolog, nem pedig csupán elcsépelt másolat.
Nem a szerző legjobb műve szerintem, de egy olvasást mindenképpen megér.

Újraolvasás után (2011)

A mostani újraolvasás során végre rájöttem, mi bajom ezzel a könyvvel. Az, hogy Tandori fordította. Az, hogy eddig nem tűnt fel, hogy ez a könyv így mennyire nem McEwan, valószínűleg csak annak köszönhető, hogy amikor ezt utoljára olvastam úgy négy évvel ezelőtt, még nem olvastam más McEwant, se angolul, se magyarul. Azóta viszont igen, és most már tudom, hogy McEwan viszonylag bonyolultan és sokszor művészkedve ír, elég sok különleges szót használ és nagyon oda kell rá figyelni, hogy megértsem – de akkor sem így ír. Ez az erőltetetten művészkedős, nyelvkitekerős izé, ez nem McEwan, hanem Tandori. Akinek az érdemei biztos felülmúlhatatlanok, és ha őrá leszek kíváncsi, akkor majd az ő könyvét fogom olvasni.
Ezt viszont szerintem soha többet nem olvasom el magyarul, mert szenvedés az elejétől a végéig.

8 hozzászólás
>!
Peónia
Ian McEwan: Amszterdam

A felszínen futott a történet, se lefele (ösztönök, mélylélektan) se felfele (helyén kezelt morális sík) nem mozdult el az író. Ennek megfelelően unatkoztam, pedig ki lehetett volna hozni többet is, jobbat is az érdek-tiszesség-érzelmek hálójában formálódó döntési mechanizmusok műkōdéséről.

6 hozzászólás
>!
Georginanéven P
Ian McEwan: Amszterdam

Biztosan bennem volt a hiba, de nem kötött le ez a történet. Végig valami kifigurázást éreztem, pikirt köntösben. Jobban örültem volna valódi, önmagában megálló, önmagát mutató irománynak, mesélésnek. Ez egy célért való írás. Minden sorában ott a várakozás, a fityiszt mutatás után. Ez a 'Ha kitolok veled, akkor mi lesz?' dolog ez nálam nem volt nyerő.

>!
Csabi P
Ian McEwan: Amszterdam

Ez volt az első McEwan, és kissé csalódás. Egy Booker-díjas könyvtől mindig sokat vár az ember. Tegyük hozzá, hogy Tandori fordította, ami itt nem volt jó húzás, mert nagyon nem passzol össze a két stílus. Kábé mint egy kiskocsma és a Gundel.
Amúgy meg kissé vékony az anyag, egy jó novella kijöhetett volna ebből a gegből, de fel lett vizezve regénynek, főleg zene átültetésével szöveggé (de most tényleg komolyan, hányan értik ezt a zenei hablatyot, hol viszi ez előre a történetet, vagy a lelki állapot elfajulását?).
Szóval kissé csodálom ezt a Bookert, főleg, hogy abban az évben short list-es volt Barnestól az Anglia, Anglia. Azon kicsit csodálkoztam, hogy az öttagú zsűri tagja volt abban az évben Nigella Lawson. Végül is könyvei vannak neki is.

2 hozzászólás
>!
moni79
Ian McEwan: Amszterdam

A nyelvezetéhez hozzá kell szokni, és nem tudom, ez Tandori fordítói leleményének köszönhető, vagy eredeti szöveg is ilyen. Ezzel együtt is tetszett a regény, érdekes erkölcsi dilemmákat mutat be, eredeti és a viszonylag kevés történés ellenére sem unalmas. Egyik szereplő se különösen szimpatikus, és bár meg lehet érteni a motivációikat, átérezni és elfogadni nem tudnám.

>!
langimari
Ian McEwan: Amszterdam

Amennyire jó ötletnek látszott kezdetnek ez a temetői dolog, és amilyen alaposan körüljártnak látszott a volt pasik mindennapjaiba való betekintés, egymáshoz való viszonyulásuk, és Molly, mint összekötő kapocs, annyira nem tetszett az összecsapott befejezés. Kezdettől kíváncsi voltam, hogy jön ide Amszterdam, erre legalább választ kaptam. A könyvet egyébként nem a sokat bírált Tandori fordításban olvastam, így nekem a szöveggel, stílussal semmi bajom nem volt. Lehet, hogy próbálok még valamit olvasni McEwantől.

>!
nandras
Ian McEwan: Amszterdam

Ez volt az első könyvem McEwan-tól és nagyon tetszett. Élveztem, hogy más mint amiket korábban olvastam és nagyban befolyásolta, hogy miket választottam utána.

>!
Sarka
Ian McEwan: Amszterdam

…. ha jó egy könyv, tőlem mehet rádió, tévé, hangos beszélgetés nem zavar, itt, a csöndes szobában oldalakat úgy „olvastam”, hogy minden felé elkalandoztak a gondolataim :( Hosszú unalmas leírások a semmiről. Viszont a mai magyar közhangulathoz, politikához, médiához nagyon hasonlít :(


Népszerű idézetek

>!
Georginanéven P

Ugyanúgy érezte magát, ahogy szerette mindig a gyermekkórházi bonyolult nap előtt: nyugalom, éberség, türelmetlen vágy, hogy kezdhesse a munkáját.

100. oldal

Kapcsolódó szócikkek: orvos
>!
Lovely

…képességünk a ritmusok, dallamok és kellemes harmóniák „olvasására”, akár a nyelvtanulás páratlan emberi adománya, genetikailag belénk van kódolva. Ezt a három elemet pedig az antropológusok fellelték már minden zenei kultúrában. Fülünk a harmóniára van húrozva, téphetetlen.

29. oldal

>!
Enola87

Megérteni egy dallamot: ez összetett agyi folyamat, ám mégis olyan, hogy már az újszülött képes rá; beleszületünk egy örökségbe, mi volnánk a Homo Musicus; ha tehát a zenében szépséget határozunk meg, az emberi természet szépségének meghatározása az…

>!
Georginanéven P

Rose férjének csak a fejét látta a párnák közt, a feje tetejét – tessék, ötvenkét éves, a haja mégis koromfekete még. Gyengéden beletúrt kicsit. Olykor, ahogy vizitelt, az ápolónő ébresztett neki így egy-egy gyereket, és Rose mindig meghatottságot érzett, ahogy az első pillanatok nyomán, e zűrzavar láttán egy kisfiú rájött, nincs otthon, aki megérinti, az nem az anyja.

101. oldal

Kapcsolódó szócikkek: orvos
>!
Velvet_Teddy

Olyan keveset tudunk egymásról. Túlnyomó részünk a tenger színe alatt van, mint az úszó jéghegyeké, látható társadalmi énünk csak ennyit és ennyit mutat, s csak józan fehérséget.

77. oldal

>!
Velvet_Teddy

Valami nagy baj lehet a világgal, amelyért sem Isten, sem a hiánya nem okolható.

12. oldal

>!
Lovely

Soha még egy ilyen racionálisan rendezett várost!

160. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Jessie Burton: A babaház úrnője
Multatuli: Jáva gazdag és éhezik
Multatuli: Max Havelaar
Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma
Monica Hesse: A kék kabátos lány
Irvine Welsh: Mocsok
Donna Tartt: Az Aranypinty
Irvin D. Yalom: A Spinoza-probléma
Thomas Rosenboom: Közmunkák I-II.
Marguerite Yourcenar: Mint a futó víz