Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ordashold (Luna 2.) 85 csillagozás
A Corta Hélio, a Holdat uraló öt családi vállalat egyike elbukott, vagyonát ellenségei osztották fel egymás között, túlélői szétszóródtak a világban.
Tizennyolc hónappal a tragédia után az életben maradt Corta gyerekek közül Lucasinho és Luna az Aszamóa család védelme alatt áll, míg Robson lényegében túsz a Mackenzie-k kezében. Az örökös, Lucas Corta pedig eltűnt a Hold színéről.
Lucas azonban nem halt meg, és nem hagyott fel a játszmával: még a halál sem akadályozhatja meg abban, hogy újra felépítse családi vállalatukat. A Corta Héliónak ugyanakkor szövetségesekre van szüksége, ezért Lucas mindent egy lapra tesz fel, és életveszélyes útra indul – a Földre, ahová holdi ember még soha nem tette be a
lábát.
Az ingatag holdi birodalomban pedig tetőpontjára ér a családok politikai ármánykodása, és kirobban a nyílt háború.
Eredeti megjelenés éve: 2017
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Gabo SFF könyvek GABO
Enciklopédia 21
Szereplők népszerűség szerint
Lucas Corta · Lucasinho Corta · Wagner Corta · Alexia Corta · Ariel Corta · Duncan Mackenzie · Seu Osvaldo
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 2
Most olvassa 1
Várólistára tette 45
Kívánságlistára tette 38
Kiemelt értékelések
Ian McDonald az Újholdban felépített egy komplett világot a Föld örök kísérőjén, a Holdon. Benépesítette holdlakókkal, akik emberek ugyan, de a környezeti sajátosságokból fakadó biológiai-fiziológiai törvényszerűségeknek engedve, egyre inkább valami spéci földönkívüli humán közösséggé válnak. Létrehozott számukra egy társadalmat, amelyet a politika csupán áttételesen, az oligarcha családok gazdasági érdekeltségein keresztül, közvetett módon irányít. Teledobálta ezt a szocio kisközösséget, ezt a néhány százezres emberi „nagycsaládot” a legkülönfélébb, Földről hozott, Holdon formálódott, keverék vagy teljesen újszerű kultúrával, vallással, nyelvvel és szokásokkal. Megmutatta, hogy a holdi (új) ember mégis csak ember marad, a maga évezredes gyarlóságaival, úgymint önzésével, nagyravágyásával, hatalomvágyával és kicsinyes bosszúszomjával. S mind között a legmérgezőbb, a genetikusan programozott, kiirthatatlan hübrisz. Nem véletlen, hogy a mindenható hélium-mágnás Corta család a kivilágított éjszakai Földre nézve, egyben pedig földi kapcsolataira célozva, csupán annyit tart fontosnak leszögezni, hogy „Mi gyújtjuk meg azokat a lámpákat.”
S akkor, az első kötet végén a szerzőnek mégis van szíve ezt a csodálatosan összetett, ámde pofátlanul egyszerű, idegen és mégis otthonos világot egy szimpla hollywoodi leszámolással elpusztítani, a csillogó, ezerszínű díszleteket látszólag a földdel (vagy inkább a holdkőzet regolitjával) egyenlővé tenni, hogy a túlélők újraírhassák a Hold jövőjét.
De az Ordashold nagy visszatérője végül kimondja az örök holdi igazságot, miszerint: ”Mi nem egy nemzetállam vagyunk, nem holmi demokrácia, amit megfosztottak a szabadság oxigénjétől. Ez egy üzleti egység. Ipari előőrs. Hasznot termelünk.”
Lehet, hogy nem durrant akkorát ez a kötet, mint az első, de a konzekvens történetszövés, a mindvégig stabilan fenntartott feszültségfaktor, a különböző szálak biztos kézben tartása mellett, igenis hozott újdonságot… Hiszen a már-már nosztalgikus maffiamódszerek – mint az amúgy jól bevált torok-, vagy hasfelmetszés, lábnál fogva felakasztott hullák kivéreztetése – mellett hirtelen megjelenik a Holdon eddig ismeretlen invázió, a robotizált rendfenntartás, a gépesített terror. A leszámolások sora és az újabb átrendeződés első üteme úgy kap lendületet, hogy nem lehet kétséges, ez már nem csak a Holdról szól, itt már bekacsint az anyabolygó is. S ha eddig kétségeink voltak afelől, hogy valami lehet-e még mocskosabb, bűzösebb, véresebb itt a Holdon, akkor a földi ember, a háttérhatalmak megjelenésével ez már nyilvánvalóvá vált. Igen, lehet, és kell is, hogy legyen… Szükségszerűen és törvényszerűen.
S itt nincs, és nem is lehet vége. Ebben a sagában bőven van még potenciál. Ahogy azt a Kicsi Farkas meg is jegyzi lakonikusan: ”Filozófiai és politikai rendszerek, családok és előjogok, hatalom és dinasztia, törvény és szabadság, múltak és jövők csapnak össze majd.”
Az Ordashold története ott folytatja, ahol a szál az első kötetben megszakadt. Mindvégig izgalmas, feszült, társadalmi-szociológiai mélységekkel terhelt kötet, amelyben ismét csak ki kell emelnem, hogy McDonald általában is szépirodalmi magaslatokba emeli a zsánert, így nem csak rendkívül szórakoztató regényt kapunk, hanem igazi, szemet és lelket gyönyörködtető írásmódot, emelkedett mondatszerkezeteket, harmonikus, gömbölyded irodalmi élményt.
Kicsit haragszom McDonaldra. Itt van ez a csodálatos regény, ami sokkal jobb, mint az első kötet, de a középső harmadán mégis nagyon-nagyon nehezen vergődtem csak át.
Pedig ugyanolyan kíméletlenséggel és feszes történetvezetéssel indul, ahogy az első kötetben abbahagyta, gyorsan eljutunk oda, hogy most már nemcsak a Corták szívnak, hanem a Mackenziek, vagy a Szunok is, és gyakorlatilag mindenki
Aztán pedig Lucas Corta a bosszúvágytól fűtve, de mégis hidegfejű döntés eredményeképp elhatározza, hogy elutazik a Földre. És ez a néhány tucat oldalnyi minitörténet már önmagában megérné a regény elolvasását. Ugyanis az, ahogy a holdi nehézkedéshez idomult Lucas felkészíti testét, izmait a Földre utazásra, ahogy megpróbálja elviselni, majd megszokni a nagyobb nehézkedést, majd az 1g-t, végül ahogy eljut a Földre, az szinte már költészet. Az igazi science fiction esszenciája. Csodálatos, lenyűgöző szépirodalmi, de mégis igazi science fiction szöveg, amelyről esszék tucatjait lehetne írni.
És emiatt vagyok kicsit mérges McDonaldra, mert ezt követően a könyv közepe szétesik, ismét elvesztem a részletekben, a lényegtelen karakterek ezrei között zajló, rengeteg információt az olvasó fejébe tuszkoló információáradattal. Hiába a kötetek végén a szójegyzék, névjegyzék, jó esetben minden harmadik kifejezést találni csak meg, emiatt szerintem nem lesz mindenki kedvence ez a trilógia, engem is nem egyszer taszított el magától a szöveg.
Viszont amikor aztán kedvesen visszahívogatott, akkor viszont a fotelbe szegezve követtem a holdi táj minden rezdülését, együtt számoltam Lunával a perceket a fogyó oxigéntartalékos ruhájában a Hold felszínén, vagy nyögtem a kegyetlen gravitáció roncsoló következményeit Lucasszal, mert a lezárás megintcsak fantasztikus.
Nagy kár, hogy ezt a trilógiát a nemzetközi piacon nem hájpolják annyira, mint kellene. Sokkal többet érdemelne díjak, hírverés és minden egyéb tekintetében.
(Lehet, hogy kicsit szigorú voltam a 4,5*-gal, hiszen az elsőre is ennyit adtam, pedig ez tényleg jobb, úgyhogy molyos pontozási logikám alapján elképzelhető, hogy mégis 5* lesz ez végül.)
Kicsit bővebben: http://sfmag.hu/2019/10/29/ian-mcdonald-luna-ordashold/
Nem adja magát könnyen a regény, igazi olvasót próbáló darab, de megér minden befektetett pillanatot és energiát: mert erősen közelíti a tökéletességet.
A tökéletességet a pontos, precíz világépítés, a kidolgozottság és a realisztikusság tekintetében például. McDonald megálmodta, kidolgozta és felépítette az ő holdi világát az utolsó eldobott guavaleves dobozig, a legkisebb elengedett tömítésig, a legszemérmesebben takargatott virtuális mellbimbóig. Részletes és realisztikus üzleti tárgyalások váltakoznak (leggyakrabban minden átmenet nélkül) részletes és realisztikus holdfelszíni csatákkal, részletes és realisztikus szexuális aktusokkal, illetve a süteménysütés fizikájának és kémiájának pontos, precíz elemzésével. (Néha nem is álltam megfelelően a megpróbáltatásokat, az az igazság. Az ember koncentrációja időnként sajnos véges.)
Nagyon szerettem McDonald karakterábrázolásait is. Mind a 4829 karakterét, aki a könyvben szerepelt, hátteret és jellemet kapott, akivel együtt éreztünk, akiért aggódtunk, akinek megértettük a motivációit. (Már amikor ugye meg tudtam jegyezni, ki kicsoda és milyen relációban van a másik 4828 valakicsodával.)
De a végső és legfőbb szerelmem, az a stílusé és a hangulaté. Nem mindig vagyok teljesen oda McDonald regényeiért, néha nagyon sok tud lenni nekem a fent részletezett szempontok szerinti, ménkű mennyiségű tökéletessége, de ahogy ír, az mindig elvarázsol. A brazil kifejezéseivel,az omahenével meg a kendzsi-okóval együtt. Hát kit érdekel, hogy nem értem? Csodálatosan hangzik, és kész.
És Ian McDonaldnek nagyon jól passzol Tamás Gábor. Olyan jó párosítás ők ketten a magyar fantasztikumban, mint mondjuk Valente és Kleinheincz Csilla, vagy Miéville és Juhász Viktor.
Mikor jön a harmadik kötet már végre? :)
Szappanopera ide szappanopera oda, jó ez a holdbéli történet. Az első részben a családok bemutatásán és az intrikán volt a hangsúly, míg ebben komoly csaták folynak. Újabb szereplőktől búcsúzhatunk el ilyen vagy olyan módon, és ott vannak a kedvenceink, akikért szurkolhatunk. Nálam Wagner és Robson voltak most a kedvencek. Az idősebb Lucas szerintem túl messzire ment, és alig várom, hogy a vén Szun banyát is vslaki végre leleplezze.
Imádlak Ian, 5 csillag a négyzeten! Há' micsináltál ember?
Ha az első részt imádtam akkor erre nem tudok mit mondani. Az ehhez képest lassú volt, folydogált, és a végén odabacott, nem kicsit. Ez? Ha már az elsőt is a vízhez hasonlítottam, akkor ezt a részt azokhoz a folyókhoz tudom amiken nagy nyugisan evezel, és egyszer csak az egyik kanyarulat után raftingra váltasz, és nem tudhatod, hogy utána egy nyugis szakasz jön, vagy a zuhatag spoiler és véged. Annyi fondorlat, fordulat. Mindenki mindenki ellen, mindenki valakivel, valaki valakivel, senki senkivel. Sokszor nagyon kellett figyelnem, hogy most mi is van. Kinek mit kíván az érdeke. Csak kapkodtad a fejedet. Nem tudom, a drága író mit hoz ki ebből a végére, de ha így tartja a színvonalat, akkor az utolsó résznél valakinek le kell fognia olvasás közben!
Lucasinhot az elején nagyon rühelltem, de szép jellemfejlődést mutatott be, Ariel még mindig egy szipirtyó, Marinara is kíváncsi vagyok, hogy lesz-e valami a befejező kötetben, és hát szép jó napot kérem szépen, de beköszön egy új Corta, méghozzá elég komolyan, valamint Robson is nagyon felkeltette az érdeklődésem. Tetszik, hogy a Mackenzie-k vegyesek, de változatlanul a Corták a szívem csücskei.
Nem tudom, mi lesz a vége,de egy biztos, ahogy a könyvben is mondják: „Akármi is lesz ebből, az már soha többé nem lesz a régi Hold”
Amikor nincs információ, virágzik a szóbeszéd.
Wagner nem kedveli a rejtélyeket: a rejtélyek gyilkolnak.
Az áruló Hold egy égre felhajított penge volt.
McDonald majdnem ugyanott folytatja, ahol az előző rész végén abbahagyta. A Hold nem nyughat a Corták bukása után sem. Az erővonalak átrendeződtek, de a játszma még nem ért véget. Igazából nem sok mindent tudnék leírni erről a kötetről, amit az előzőnél ne tettem volna meg. A politika, az intrika, az indulatok és az érzelmek továbbra sem ismernek nyugalmat. Aki túlélte az eddigieket, ha kell ésszel, foggal, körömmel, csellel és kegyetlenséggel küzd tovább, hol a következő korty oxigénért, hol a következő cseppnyi hatalomért. Őrült népség, az egyszer biztos…
Mindezt spoiler továbbra is a Holdon, a világon, ami nem ismeri a kíméletet.
Vannak pillanatok, amikor azt gondolom, hogy nem ugrotta meg az első rész szintjét, de jobbára úgy érzem, hogy megugrotta, csak már nem hat az újdonság varázsa. Ami viszont újra meg újra lenyűgözött az az alaposság és a hangulatfestés. Ahogy a parkour, a zene, vagy éppen a sütés összefonódott az eseményekkel, mondhatni belefonódott a célokba és az indulatokba, az egyszerűen csodálatos volt. És mindezeket úgy tálalta, hogy az olvasó végig nagyon is a tudatában legyen, hogy hol van spoiler. Bevallom, ezeket az apróságnak tűnő részeket sokkal jobban élveztem, mint a személyes jeleneteket. Azok is jók voltak, megvolt a maguk ereje és kíméletlensége, de nálam most a hangulat részek találtak be igazán.
Folytatódik a libertariánus utópia, ahol a piac láthatatlan keze befolyásol mindent. Itt azonban ez a láthatatlan kéz kissé túlságosan láthatóvá is válik, avagy itt már bőven átlépjük azt a határt, ami a kapitalista nagyvállalatok és a maffiacsoportok között húzódik. A könyv folytatása az előző kötetnek, de őszintén bevallom, minden eresztékében egy gyengébb kiadása annak.
Egyrészt már kevésbé érdekesebb a világ, amit bemutat, hiszen mind vertikálisan, mind horizontálisan megismerhettük a gyarmati Holdat, ezért nagyon kevés újonnan bemutatandó táj vagy világ maradt. Ahová mégis elvetődünk, azt a nagy rohanásban alig járjuk körül, éppen csak annyira, mintha másképpen fűszereznénk meg egy ételt, miközben ugyanazt főztük. Ebből úgy tűnhet, hogy maga a cselekmény sodró lendületű, de azért mégsem. Különösen a közepén akadnak olyan fejezetek, ahol mintha nem jutnánk egyről a kettőre. Hogy az oldalakon keresztül tartó süteménykészítést ne említsem. (Ezt nem fogom soha megbocsátani a szerzőnek).
Van ráadásul egy olyan gond is, hogy nehéz az első kötet után fokozni a tétet. Ez kezdődik azzal, hogy rögtön az elején egy tömegkatasztrófába botlunk, amiről azt gondolnánk, hogy szikrát képez a későbbi eseményeknek, de még azt sem teszi. A régi és az új szereplők, akiknek a hangját megismerjük, valahogy végig azt a benyomást teszik ránk, hogy bármi is történjen velük a könyv lapjain, azt túl fogják élni. Emiatt viszont egy szemernyit sem tudtam félteni őket, a legnagyobb veszélyek közepette sem.
Talán kicsit soknak tűnik a dohogás, de tényleg csak azért teszem ezt, mert az első kötetet kivételesen jónak találtam, ezt viszont inkább jó-jó, egynek elmegy kategóriába tenném. Amit szívesen olvastam el, de többet nem hiszem, hogy elővenném. Ezért „csak” négy csillag.
Majdnem olyan jó, mint az első kötet. Komplex és realisztikus ábrázolása egy modern, jövőbeli társadalomnak, amelynek vezetése és működtetése csak kevés ember kezében fut össze, és így előnyeit sem sokan élvezhetik. Nagyszerűen részletezi és szemlélteti ennek a legkeményebb aspektusait, hiszen a karakterek közötti érdekszövetségek tele vannak intrikával, élet és halál urai lesznek, és éppen ez miatt egy pillanat alatt összeomolhat mindenük.
Bár a Hold szürke és sötét, a szereplők felvonultatása sokszínű, lehet hogy már kicsit túl sokat is kapunk belőlük. Mindegyik kis egyénnek megvan az életútja, érzése, diadala, vagy akár a hibája. A kis belső háborúja.
Ebben a kavalkádban a figyelmem is szétszóródott, néha nehezen összpontosítottam, kaptam fel a fő lényeges szálat.
Kíváncsi vagyok a befejező részben hova vezet ki ez az egész, ki lesz végül a holdi világ ura? És egyáltalán, marad egyáltalán valami, amin uralkodni tud? A szürke poron kívül.
– A süteményeknek saját nyelvük van. A citromhéj azt mondja: „Ez a kapcsolat savanyú a számomra.” A narancs ugyanez, csak reményteli. A csokis sütemény azt mondja, minden rendben van a világgal, minden jól van és kiegyensúlyozott, a négy elem harmóniában áll egymással. A vanília azt mondja: óvatosan, unalom. A levendula a reménykedés vagy a sajnálkozás. Néha mind a kettő. A cukrozott rózsaszirmok: „szerintem te megcsalsz”, de a rózsaszín cukorbevonat azt mondja: „Kössünk most szerződést.” A kék gyümölcsök a szomorú napokra valók, amikor az ember igazán érzi a feje fölött a vákuumot, és barátokra, vagy egyszerűen csak egy baráti testre van szüksége. A piros és rózsaszín gyümölcsök a szexet jelentik. Ezt mindenki tudja. A tejszínt soha nem lehet magában enni. Ez a szabály. A fahéj a várakozás, a gyömbér az emlékezés, a szegfűszeg a sebzettség: a tényleges és a szívbeli is. A rozmaring sajnálkozás, a bazsalikom arról szól, hogy igazad van. „Látod, megmondtam” – ez a bazsalikom. A menta az irtózás. A menta süteménynek rossz. A kávé a legnehezebb, és azt mondja: „Még a Földet is megmozgatnám az égen, hogy boldoggá tegyelek.”
A fenti idézetet @ViraMors-tól kölcsönöztem, mert még spoiler kontextus ismerete nélkül is visszaad valamit abból, amiért olyan kis örvendező torokszorulás közepette olvasok minden kötet fejezet bekezdésnyi Lunát. Merthogy McDonald nemcsak precíz és akár-realisztikus holdi gazdaságot, politikai és társadalmi viszonyrendszert, hatalmi dinamikát meg művészetet dolgozott ki, de olyan kifinomultan hálózta be a karaktereit az egésszel, hogy még akárki kedvenc hobbijának is különleges holdi színezete, textúrája és katarzishoz is erősen alkalmas szertartásrendje van. Célok eléréséhez, elszántság beburkolásához szolgálnak aláfestésül, jellemet árnyalnak, menekülést illusztrálnak, vagy bármi egyebet, amitől a holdi hatalmi rendszer, szén- és oxigénszámláló az olvasója bőre alá kúszik.
A történet lehetne akár mindegy is, de McDonald továbbra is ügyel arra, hogy az első kötethez képest is arányosan nőjenek a tétek, egyre fájdalmasabb veszteségeket szenvedjenek az összes felek, hogy a bármilyen előjelű világméretű behatások olyan epizódszereplők életébe is beszivárogjanak, akiket nincs mód olyan alapossággal megismerni, mint Lucasinho sütijeit.
Ráadásul muszáj voltam ráébredni, hogy a sorozat fordítója az a Tamás Gábor , aki az Új Nap Könyvének is olyan csodás történelmen és kultúrákon túli nyelvet alkotott. Úgyhogy tulajdonképpen meg se kellene lepődni, milyen elegánsan összefonódik itt is a japán, kínai, orosz, latin-amerikai és egynémely kóbor hawaii nyelvi meg folklórelem. Egymással is, meg a holdi kultúra saját magának kitermelt, transzhumanitást és nagyon is fizikai kitettséget vegyítő elemeivel.
Minden szava tökéletes típusú kedvenc ez is, mint az első rész.
Vannak rekordok, amiket egyszerűen nem lehet újra megugrani. Az Ordashold ugyanis egy jó könyv, de én az Újhold után egy második zseniális regényt vártam.
A Luna-ciklus számomra a Hold idegenségéről szól, ami fizikai és társadalmi szinten egyaránt letaglózó volt az első kötetben. A szembe ültetett csip, ami megszabja, mennyi levegőt vehetsz (angolra visszafordíthatatlan szójáték, ti. a Holdon a lélegzés pénzbe kerül). Az anarch-bíróságok, ahol a nem törvénykeznek, hanem alkudoznak, és ahol még a bírákat is elítélhetik. A városok fejtetőre állított társadalmi tagozódása, ahol a gazdagok a mélybe húzódnak, a szegények pedig fent, a sugárzásnak kitéve élnek. Az ellentmondás, hogy minden tárgy eldobható (hiszen újra kinyomtatni egyszerűbb, mint vigyázni rá), de minden hulladék kötelezően újrahasznosítandó. A Hold lakói kipróbálnak minden olyan technológiát és társadalmi kísérletet, amelyet a Földön tiltanak, szabályok közé szorítanak, vagy csak nem vesznek elég komolyan. De mindezt sokáig nem találtam meg a sorozat második részében.
A történet sokáig inkább arra összpontosított, hogy a Ewingok, akarom mondani MacKenzie-k, hogyan kavarják a közmondásost. Családi intrikák, másod-unokatestvérek hadseregei özönlötték el a lapokat, én pedig hiába próbáltam rátalálni a „nincs ingyen ebéd” hangulatára, a milliomosok pezsgőzgetése közepette ez nem volt könnyű feladat. Szerencsére Lucas Corta törekvése, hogy kijusson a Hold börtönéből, egy kis hard sci-fi felüdülést biztosított addig is, amíg vissza nem tért az a sötét és második esélyt ritkán adó Luna úrnő, akit hiányoltam. spoiler De amikor visszatér… akkor regolit regoliton nem marad, azt el kell ismernem. Tom Godwin rideg egyenletei is elmaradnak Lucasinho versenyfutása mellett a fogyó levegőért. De a regény második fele nem csak a Hold törvényeit juttatja eszünkbe, hanem a holdlakók öntörvényű törvényeit is új megvilágításba helyezi: a Hold feletti uralomért vívott harcban ugyanis talán épp az a szabadság veszik el, ami ezt az égitestet Lunává tette.
Népszerű idézetek
Az ajándékban az egyedüli különleges dolog a gondolat, amit beleteszünk.
309. oldal
– Isznak sört a Holdon?
– Csak töményet. Nem tudnak árpát termeszteni odafönn. És nem esznek sok húst se. És nincs kávé.
– Nem sokáig maradsz ott életben.
Az ember annyira el van foglalva magával. Azt hiszi, ő a mértéke mindennek. Az idő elvesz mindent, ami vagyunk, amink van, mindent, amit csak építünk.
86. oldal
– A süteményeknek saját nyelvük van. A citromhéj azt mondja: „Ez a kapcsolat savanyú a számomra.” A narancs ugyanez, csak reményteli. A csokis sütemény azt mondja, minden rendben van a világgal, minden jól van és kiegyensúlyozott, a négy elem harmóniában áll egymással. A vanília azt mondja: óvatosan, unalom. A levendula a reménykedés vagy a sajnálkozás. Néha mind a kettő. A cukrozott rózsaszirmok: „szerintem te megcsalsz”, de a rózsaszín cukorbevonat azt mondja: „Kössünk most szerződést.” A kék gyümölcsök a szomorú napokra valók, amikor az ember igazán érzi a feje fölött a vákuumot, és barátokra, vagy egyszerűen csak egy baráti testre van szüksége. A piros és rózsaszín gyümölcsök a szexet jelentik. Ezt mindenki tudja. A tejszínt soha nem lehet magában enni. Ez a szabály. A fahéj a várakozás, a gyömbér az emlékezés, a szegfűszeg a sebzettség: a tényleges és a szívbeli is. A rozmaring sajnálkozás, a bazsalikom arról szól, hogy igazad van. „Látod, megmondtam” – ez a bazsalikom. A menta az irtózás. A menta süteménynek rossz. A kávé a legnehezebb, és azt mondja: „Még a Földet is megmozgatnám az égen, hogy boldoggá tegyelek.”
A sorozat következő kötete
Luna sorozat · Összehasonlítás |
Hasonló könyvek címkék alapján
- Adrian Tchaikovsky: Hadállat 92% ·
Összehasonlítás - Brandon Hackett: Xeno 91% ·
Összehasonlítás - Arthur C. Clarke: Randevú a Rámával 88% ·
Összehasonlítás - Alastair Reynolds: Acélszellő nyergében 88% ·
Összehasonlítás - Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége 86% ·
Összehasonlítás - Maja Lunde: A méhek története 84% ·
Összehasonlítás - Naomi Alderman: A hatalom 79% ·
Összehasonlítás - Chris Beckett: Sötét Éden 78% ·
Összehasonlítás - Octavia E. Butler: Hibridek 77% ·
Összehasonlítás - Arthur C. Clarke: Holdrengés 77% ·
Összehasonlítás