A ​halál seregei 76% 17 csillagozás

Valamikor most jelenik/jelent meg az új kiadás, de én még a régit vettem elő, hogy ezzel lezárjam az Új vénuszos „Fantázia Harcos” sorozatról szóló értékeléseim sorát.

A játékkönyv Allansia jól ismert kontinensén játszódik, mi több, a bevezető szerint hősünk épp akkor nyerte meg a Halállabirintust(!), és szeretné jó célra fordítani a nyereményét… így hát zsoldossereget toboroz, és háborúba megy a gonosz ellen. Ez tehát a kötet érdekessége: nem egyedül kalandozunk benne, hanem egy sereget vezetünk. Az ötlet remek, a megvalósítás viszont egy árnyalatnyit kidolgozatlan. Kevés az igazán hangulatos, részletesen kibontott jelenet, és azok sem feltétlenül a hadsereggel kapcsolatosak. A sereg élén vívott csatákat – persze a könyv végi nagy összecsapást leszámítva – kifejezetten kurtán-furcsán toldották be a szövegbe, szinte már elsiklik fölöttük az olvasó szeme. És hacsak nem taktikázol nagyon rosszul, hadvezérként nem kerülsz különösebb kihívások elé sem.
A történet kulcsa ezúttal is inkább az, hogy te személyesen összeszedsz-e bizonyos tárgyakat és információkat, amelyek között – a szerzőtől megszokott módon – tökéletesen értéktelen dolgok játsszák a főszerepet. Mert ugye van egy NJK a kalandban, akinek pont ezek kellenek. Azt viszont el kell ismerni, hogy a megoldáshoz vezető út szépen épül fel, időről időre előkerülnek olyan kulcsinformációk, amelyek több lépcsőn keresztül a főellenség gyenge pontjáig vezetnek. Szóval jó könyv, szó se róla, de alaposabban kidolgozva lehetett tényleg volna olyan különleges, amilyennek mutatni szeretné magát.

Jóságos ég… ahányszor meglátom ezeknek az ősrégi lapozgatós könyveimnek a molyos adatlapját, és hogy manapság mennyiért kínálják őket eladásra, mindig sokkol a tény, hogy én az elég szép gyűjteményemmel akkor gyakorlatilag úgy ülök itt a milliókon, mint a rajzfilmbéli Dagobert bácsi XD Úgy fest, A halál seregei is egy ritkább darab. Antikváriumi példányom van belőle, amelynek ceruzás beírásai alapján megállapítható, hogy az iskolai ebédpénzemből kemény 280 forintot költöttem el rá, illetve az előző tulajdonos amulettet, pecsétnyomót és jeti-fogat hurcolt magával kalandjai során, valamint nem tudta, hogy a „fogoly” szót ly-nal kell írni.

Egyrészt húzhatjuk a szánkat, hogy kegyetlenül nehéz játék, másrészt azt is el kell ismernünk, hogy így legalább garantáltan nem az az egyszer olvasós mű, az biztos, hisz kell legalább öt-tíz próbálkozás, hogy utunk során minden szükséges tárgyat összeszedjünk, mely elengedhetetlen a győzelemhez – a legnagyobb bunkóság, hogy gyakorlatilag nem is a főgonosz igényli, hogy számunkra hasznavehetetlennek tűnő random tárgyakat plusz információkat gyűjtsünk be és szállítsunk le neki, hanem az egyik úgynevezett segítőnk. Szép. Mikor már a huszadik vicikvacakot adtam át és a negyvenhetedik kérdésre válaszoltam, komolyan sajnáltam, hogy nincs olyan választható opció, hogy „Megunod, orrba vágod és elkotródsz a fenébe!”

A harácsolástól eltekintve igazán egyszerű cselekményű kis kaland sok ide-oda mászkálással, harccal, szörnnyel. Én személy szerint szeretem az efféle, több helyszínt bejárós, rengeteg mellékszereplővel megismerkedős játékkönyveket. Tetszett.

Az Új Vénusznak egyetlen jó húzása volt, az pedig Livingstone 10. könyvének publikálása. Az egy dolog hogy ez a tetves banda, még a jogokat se vette meg, hogy az eredeti borítót rátegyék a játékkönyvre, helyette Christos Achilléos borítóját lopták le Robert E. Howard Almuric című kötetéről.

Az eredeti sorozatban 36.-nak látott napvilágot 1988-ban, a játékkönyv láz kezdett kicsit hanyatlani, de azért még nem olyan vészesen. A könyvben ráadásul seregeket toborozhatunk, vagyis ez egy nagyon jó példa arra, hogy Livingstone is néha kísérletezett, de minek térjen el valaki a bejárt útról, ha az biztonságos?

A könyv egyebekben az egyetlen ahol konkrét folytatást (?) kapunk, legalábbis utal rá Livi a háttér során, hogy megnyertük a Bajnokok Próbáját, és mihez kezdünk a fantasztikus összeggel. És vajon mire költené ezt minden normális ember, amikor csaknem otthagytuk a fogunkat a fejlesztett labirintusban? Naná, hogy nem elpucolunk a környékről és építünk magunknak egy kastélyt, ahol majd szépen és boldogan meghalunk sok sok hedonista év után? Neeeem, hát mi Jackson&Livingstone hőseinek egyike vagyunk. Így ugyan a 20.000 aranyból előbb komótosan építünk mégis csak egy kastélyt (14.000 aranyért :D) utána felfogadunk 200 harcost, és 20 lovagot, 5300 aranyból (ez hogy jött ki). Az így toborzott sereggel, és maradék zsebpénzünkkel (700 arany) megindulunk Agglax, az árnyékdémon ellen.

De ezt a „szuper” ötletet leszámítva egyik kedvenc kalandom, igen melegen ajánlom mindenkinek aki hozzám hasonlóan szeret Allansia ismert és ismeretlen területein császkálni. Menet közben simán toborozhatunk még embereket, és izgalmasak a tömeges csaták is, szóval nyerget a lóra, és a kürt szava zengjen!!!

Mint minden kései kaland, ez is kegyetlen nehéz, túlélni szinte lehetetlen – ha meg véletlenül sikerülne, majd a rohadt dobókockák megoldják, hogy dupla egyest dobj amikor pont nem kéne – nem néztem utána, de talán a belső rajzok illeszkednek a történethez. Egyebekben az Új-Vénusz utolsó kiadványa volt, kész csoda, hogy kiizzadták, mert előtte annyi szart kiadtak, ráadásul ide már szinte csak sci-fi jutott, amiket folyton mások írtak, semmi kapocs nem volt két írás közt, és ez engem nagyon zavart. Gondolom többeket is, mert különben a sorozat futott volna még.

Az ÚJ Vénusz még 18 könyvet tervezett megjelentetni a sorozatból – vagyis nagyjából mindet ami 1993-ig megjelent – de ha jól tudom ők is becsődöltek és nem folytatták az ámokfutást, szerencsére, vagy sajnos mindenki döntse el maga. De most hogy Zagorék kis híján az egész sorozatot honosították már nem is lényeges.

Totál fantáziátlan volt az egész, mind a világ, mind a sztori. Viszont volt valami apokalipszis-vibrálása, úgyhogy kicsit jobb értékelést kap.

A stratégiai rész korrektül van megoldva, olykor tényleg szükség van a taktikai érzékünkre, logikusan van levezetve minden, bár sajnos túl sok minden függ a szerencsétől. A csatákban véleményem szerint sokkal jobban vissza kellett volna szorítani a kockadobálást, vagy akár a nullára redukálni. Úgy érezhettük volna magunkat igazán egy vezér bőrében, ha tényleg a döntéseink határozzák meg az akciók kimenetelét.
Amikor szólóban nyomulunk, akkor sem egyszerű az élet, rengetegszer veszíthetünk pontjainkból (van amikor simán 6 ügyesség pontot is levonhatunk!), az orákulum barlangja meg már egyenesen szadizmus.
A sereggel való ütközetek azért borzalmasan egyszerű lettek. Egyetlen kockadobás és aztán nézzük a táblázatot, ami súlyozva van a túlerő tényével (ami persze teljesen logikus). Nem tudom hogy ez az egyszerűség jó-e vagy rossz, mindenki döntse el magának.
Elképesztő mennyiségű elírás és hiba van benne, az tuti hogy a Word helyesírás-ellenőrzője lefagyna tőle, annyit találna. A kalandunk amúgy elég lineáris, nincsenek túlbonyolítva az események, de vannak jópofa dolgok mint például a sütievő verseny. A központi momentum ugyebár maga a két sereg megütközése, a történet lényegében az odáig elvezető útról és az arra való felkészülésről szól. Tetszetős a csata, Livingstone kedvelheti ezt a fajta tömeges megoldást (lásd még ugye a Gyíkkirály szigetét), és nekem is nagyon bejön, üdítően hat a folytonos egyszemélyes kalandozások mellett. Sajnos azonban elég rövidke lett, kicsit grandiózusabb, több taktikai részt tartalmazó is lehetett volna.

Bővebben itt: http://kjk-anime.blogspot.hu/2013/01/kjk-halal-seregei.html